Ahogy nézem Leonardót, magam is meglepődöm, hogy milyen jól sikerült egy-egy alkotásom. Bár az ember nem tökéletes, ez a fiú már majdnem az. A végén még Darwinnak lesz igaza, és ezek fejlődnek.

Mifelénk még tartja magát a halottak napja, halloween ide, halloween oda, bárhogy is terjed az, mint valami invazív állat vagy növény, a globalizáció miatt.

Angyal szállt le a szőlőhegyre, a magyar szőlőhegyek angyala. Olyan fényesen, mint egykoron Babilonba és olyan jó hírrel, mint az áldott Názáretbe.

Kimustrált, második világháborús gépet küldtek értünk. Késő őszi, mogorva idő kavarog körülöttünk. Talán az eső is szemetel, apám nevezte így azt az állapotot, amikor még nem ázik el az ember, de nyakára ül a permet. Nyak – minden jelen idő.

Az asszony mesélt nekem mindenféle csodás megtérésről. Valami vakról, aki eldobta a fehér botját, meg valami nepperről, aki lemászott egy fáról, de csak nevettem, vagy ásítottam. 

Minka kutyus, a házikedvenccé avanzsált utcakutya és menhelyes eb szokásai, vagy filozófiája(?) olvasható ebben a portréban, megejtő egyszerűséggel és szeretettel.

– Hol van a többi gyógyszer? – kérdezte Bea.
– Nem tudok semmilyen gyógyszerről – felelte a fiú.
Bea azt a választ kapta, amit várt, már megszokta, hogy ezek a srácok hazudnak, semmit se jelent számukra az, hogy ő az iskolaigazgató.

A nőket eléggé jól ismerő férfiak hosszan tudnak mesélni arról, hogy a hölgyek, akikkel életük során dolguk volt, milyen nagy arányban vallják magukat boszorkánynak. Erre ők maguk – hallgatóságukkal együtt – csak mosolyogva legyinteni szoktak.

Már jó ideje úton voltak. Egyazon ütemes tempóban, szaporán lépdeltek egymás nyomában. Feszes, felcsapó karmozdulatokkal, pihenés nélkül haladtak előre. Később, hogy az idő megváltozott körülöttük, és a napos dombhátak mindinkább elveszítették fényüket, meggyorsították lépteiket.

Én, K. László, döglégy, a számomra még hátramaradt, kevéske időmben szeretném elmondani, hogy gondolkodásom jelentősen megváltozott, különösen az „Ez a természet rendje, tehát...” kezdetű tézisekkel kapcsolatban.

Réges-régen, nagy háborúk idejében történt, amit most elmondok, de úgy higgyétek: minden szavam igaz, hiszen ezt a mesét magam is a szélben szálló rózsaillattól hallottam.

Az óvodai étkeztetés alaposan át- és kibeszélt téma, az lesz a jövőben is. De én most nem a megszokott „sótlanul főznek”, „nem eszi meg a gyerek” csontokat szeretném tovább rágni.

Kinek milyen örökség jut? Nem ő dönti el. Márpedig a hagyatékok közt nagy különbség tud lenni: ki ingatlant örököl, ki „hülyeséget”, és a gyenge belekről még nem is beszéltem...

– Kész van. Engedheted! – kiabálta Béla a mosogató alól. Közben a kezét az arca elé rakta, hogy ne érezze a lefolyócső körül, a falon terpeszkedő zöld foltból áradó salétromszagot. Ettől a hangja olyan lett, mintha sírgödörből szólna.