A nőket eléggé jól ismerő férfiak hosszan tudnak mesélni arról, hogy a hölgyek, akikkel életük során dolguk volt, milyen nagy arányban vallják magukat boszorkánynak. Erre ők maguk – hallgatóságukkal együtt – csak mosolyogva legyinteni szoktak.

Már jó ideje úton voltak. Egyazon ütemes tempóban, szaporán lépdeltek egymás nyomában. Feszes, felcsapó karmozdulatokkal, pihenés nélkül haladtak előre. Később, hogy az idő megváltozott körülöttük, és a napos dombhátak mindinkább elveszítették fényüket, meggyorsították lépteiket.

Én, K. László, döglégy, a számomra még hátramaradt, kevéske időmben szeretném elmondani, hogy gondolkodásom jelentősen megváltozott, különösen az „Ez a természet rendje, tehát...” kezdetű tézisekkel kapcsolatban.

Réges-régen, nagy háborúk idejében történt, amit most elmondok, de úgy higgyétek: minden szavam igaz, hiszen ezt a mesét magam is a szélben szálló rózsaillattól hallottam.

Az óvodai étkeztetés alaposan át- és kibeszélt téma, az lesz a jövőben is. De én most nem a megszokott „sótlanul főznek”, „nem eszi meg a gyerek” csontokat szeretném tovább rágni.

Kinek milyen örökség jut? Nem ő dönti el. Márpedig a hagyatékok közt nagy különbség tud lenni: ki ingatlant örököl, ki „hülyeséget”, és a gyenge belekről még nem is beszéltem...

– Kész van. Engedheted! – kiabálta Béla a mosogató alól. Közben a kezét az arca elé rakta, hogy ne érezze a lefolyócső körül, a falon terpeszkedő zöld foltból áradó salétromszagot. Ettől a hangja olyan lett, mintha sírgödörből szólna.

Aki gyereket nevel, az már tudja: csemeténkre számos veszély leselkedik. Vagyis nem: inkább számtalan. És persze nem lehetünk mindig ott. Pedig ott kellene! Akkor is, mikor nem. Sőt, akkor leginkább...

Idén a szokásostól eltérően nem Budapesten, hanem Balatonfüreden rendezték meg a magyar széppróza napját, február 18-án, vasárnap. Az írói versengéssel egybekötött ünnepség, akárcsak a helyszín, az Anna Grand Hotel: szép volt és elegáns.

Megcsörren a telefon.
– Turul az – mondja Simon Zoltán a készülék kijelzőjére pillantva. – Már biztos ideges. Kihangosítom.
– Talán közelebbi helyet is kereshetett volna a találkozóhoz, főleg, ha már csak tizenöt évente vagyunk egymásra kíváncsiak – zsörtölődik Bartha Zsombor.

Sokasodnak a rémületkeltő események a világban. Egyre ingerültebb vagyok. Korábbi életemben sem volt minden fenékig tejfel, de ami az utóbbi időben történik, csak fokozza bennem a zaklatottságot…

Hogyan is kapcsolódik Beregszász Csepelhez és Weiss Manfrédhoz? A szerző régi, padláson talált képeslapokhoz, hosszas kutatómunkával írott szövegeiből állít össze többkötetes „térregényt”, Utazások apósommal címmel. A most készülő, második könyvnek ebben a darabjában az előbbi kérdésre is választ kapunk.

Jellegzetes székely tulajdonságok és históriák, szólások és attitűdök, stílus és modor, bölcselet és világlátás – ki ne került volna ezekkel kapcsolatba? A szerző saját tapasztalásaiból válogatott rövidke adomák ezeket villantják fel.

Elaludt. A fotelban, beburkolódzva egy plédbe. Elaludt, mint mindig. Most éppen egy krimi, a Columbo alatt. Máskor meg más alatt. Akkor is elaludt, amikor még Ádám élt, bármilyen filmet is vetített a televízió.