Íme, ennek az évnek is vége, 2024-nek, ennek a felemás, örömökkel, jó hírekkel, komorsággal, rossz hírekkel teli esztendőnek – ami hát, ha úgy vesszük, épp olyan volt, mint az azt megelőzők. De nézzük meg, mit gondolt egy régi, 1901-es szilveszteren Ady Endre!

Miért van karácsony? Miért az eljövetel? Évente egyszer, ilyenkor karácsonykor óhatatlanul felmerülnek ezek a kérdések itt, a szőlőhegyen is, ahol az alvó szőlőtőkék hétalvó puttonyocskákról álmodnak.

Én már találkoztam a karácsonyi Angyallal. Hétköznapi körülmények között, teljesen váratlanul. Egy megbeszélésre kellett mennem, és szokás szerint öt perccel elkésve érkeztem, így sietségemben minden körültekintés nélkül beálltam a bejárathoz legközelebb eső parkolóhelyre.

Zugliget, Normafa. Személyes emlékeken keresztül érezteti a szerző a helyek hangulatát, a múló életidőt, és felvillan a nagy történelem is, Kossuth elfogatásának helyszínén.

A könyvevő (latin nevén librum edens) Közép-Európában elég gyakran előforduló faj, a gerincesek törzséhez tartozik, emlős. Fiatalon félelmetes gyorsasággal pusztítja a könyveket, néhányat még haza is visz, és felszögezi a szobája falára helyezett polcokra.

Hú, öcsém, hogy az a Rothermel mekkorát védett! – csapott a tenyerébe Döme, miután mindannyian kiléptek az iskola ajtaján. Odakint, a szabadság első, mámorító pillanatát szikrázón ragyogta be a nap, az az április eleji, amely már éles volt és erős, de csak ott adott meleget, akár még perzselőt is, ahová elért a fénye, az árnyékban még gyenge volt, azt nem tudta felmelegíteni.

Ahogy nézem Leonardót, magam is meglepődöm, hogy milyen jól sikerült egy-egy alkotásom. Bár az ember nem tökéletes, ez a fiú már majdnem az. A végén még Darwinnak lesz igaza, és ezek fejlődnek.

Mifelénk még tartja magát a halottak napja, halloween ide, halloween oda, bárhogy is terjed az, mint valami invazív állat vagy növény, a globalizáció miatt.

Angyal szállt le a szőlőhegyre, a magyar szőlőhegyek angyala. Olyan fényesen, mint egykoron Babilonba és olyan jó hírrel, mint az áldott Názáretbe.

Kimustrált, második világháborús gépet küldtek értünk. Késő őszi, mogorva idő kavarog körülöttünk. Talán az eső is szemetel, apám nevezte így azt az állapotot, amikor még nem ázik el az ember, de nyakára ül a permet. Nyak – minden jelen idő.

Az asszony mesélt nekem mindenféle csodás megtérésről. Valami vakról, aki eldobta a fehér botját, meg valami nepperről, aki lemászott egy fáról, de csak nevettem, vagy ásítottam. 

Minka kutyus, a házikedvenccé avanzsált utcakutya és menhelyes eb szokásai, vagy filozófiája(?) olvasható ebben a portréban, megejtő egyszerűséggel és szeretettel.

– Hol van a többi gyógyszer? – kérdezte Bea.
– Nem tudok semmilyen gyógyszerről – felelte a fiú.
Bea azt a választ kapta, amit várt, már megszokta, hogy ezek a srácok hazudnak, semmit se jelent számukra az, hogy ő az iskolaigazgató.

A nőket eléggé jól ismerő férfiak hosszan tudnak mesélni arról, hogy a hölgyek, akikkel életük során dolguk volt, milyen nagy arányban vallják magukat boszorkánynak. Erre ők maguk – hallgatóságukkal együtt – csak mosolyogva legyinteni szoktak.

Már jó ideje úton voltak. Egyazon ütemes tempóban, szaporán lépdeltek egymás nyomában. Feszes, felcsapó karmozdulatokkal, pihenés nélkül haladtak előre. Később, hogy az idő megváltozott körülöttük, és a napos dombhátak mindinkább elveszítették fényüket, meggyorsították lépteiket.

Én, K. László, döglégy, a számomra még hátramaradt, kevéske időmben szeretném elmondani, hogy gondolkodásom jelentősen megváltozott, különösen az „Ez a természet rendje, tehát...” kezdetű tézisekkel kapcsolatban.

Réges-régen, nagy háborúk idejében történt, amit most elmondok, de úgy higgyétek: minden szavam igaz, hiszen ezt a mesét magam is a szélben szálló rózsaillattól hallottam.