A veszprémi várkapura okvetlenül ki kell szegezni szétszabott testének egyik csonkját, amiért Krisztus szent szándékainak szétzilálására belháborút szított és sugallatára a pogány nép vonakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani. Errefelé sok főrendű és közrendű ember fordult meg és fog megfordulni eztán is, akikről nem tudni, hová húznak. Hadd okuljanak a példáján. Esztergom pedig az ő rezidenciája lesz, ha lesz. Ha végleg le tud számolni az ilyenekkel. Oda sem árt egy intő jel az engedetleneknek. A harmadik csonkot Erdélybe küldi, in persona a nagybátyjának. Az ott egészen a Maros meg a Tisza vidékéig kezdetektől fogva a saját pecsenyéjét sütögeti és túl gyakran kacsingat Bizánc felé. Majd ebből megérti, ki az úr a házban. Különben úgy jár, mint Koppány.

Csak a negyedik helyről nem tudta semmiképpen meggyőzni hűséges főtanácsadóját, Germutot és még hűségesebb tanácsadóját, Hermánt. Ők Fehérvárt vagy Kalocsát ajánlották.

– Fehérváron és Kalocsán vannak a legmegbízhatóbb és legrégibb alattvalóink. Bennük nem kételkedem. Ott még a falak is nekünk szolgálnak. Legyen inkább Győr!

Azok ketten meghökkenve egymásra néztek, majd úgy érveltek, minek a nyugat felől érkezőt ilyen rémséggel fogadni, ő pedig úgy, hogy a nyugatnak éppen olyan arcot akar mutatni, mint Bizáncnak. Legalább azoknak, akik nem tisztes szándékkal jönnek. Jó arcnak elegendő a tőszomszédságban a Márton hegyi bencés apátság, amelynek istápolására éppen a mostani csata előtt tett szent fogadalmat. És mihelyt megteheti, atyja nyomdokain az apátság után püspökséget alapít Győrött. Erre azt mondták, fontolja meg jobban ezt a kiszegezést, ez élete első önálló lépése, ő meg viszonzásul azt, hogy nekik meg voltaképpen ez az első évük ebben az országban, amit ő úgy ismer, mint a tenyerét. Itt még kétféle igazság van. Sokak szerint Koppány nem az új rendet akarta felrúgni, hanem a régi szokásokat megvédeni. Ezek nevében követelte magának a fejedelemséget is. Ezért kell itt folyton két vasat tartani a tűzben, ezért hallgat ő még most is a Vajk névre a keresztségben kapott István mellett. Mert vannak, akik Vajkként követik, vannak, akik Istvánként. Ne mondhassa rá senki, hogy csak idegenekre támaszkodik. Amiért bajor feleséget vett, ő maga még nem lesz bajor. Mire Germut finnyásan fanyalogni kezdett, hogy jó, jó, de ez a felnégyelés meg kiszegezés se Bajorországban, se másutt a keresztény, művelt nyugaton már egyáltalán nem dívik.

– Pogány büntetés, pogány ellenféllel szemben! – vágta volna el hirtelen a vitát, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót.

De a Hermánnál nyakasabb főtanácsadó nem adta be könnyen a derekát:

– Engedelmeddel, inkább pogány bosszú. Amíg nem nevezed nevén ezt a dolgot, addig nem is találsz ki belőle.

– Még hogy pogány bosszú! Nem is olyan régen elrettentésül ti is kiszúrt szemmel küldtetek haza egész nemzetségeket, amikor a mieink arrafelé portyáztak. Egyetlen látót hagytatok meg közülük, aki vezethesse őket. Csupa keresztényi irgalomból, mi?

– Azok ránk törtek.

– Ez meg a sajátjaira. Melyik érdemel nagyobb büntetést?

Hermán helyeselt, Germut magában háborgott. Lám csak, hogy kinyílt a szeme! Amikor alig pár nappal Géza halála után Esztergomban felövezték a nagyfejedelmi karddal, még meg volt szeppenve, mint egy gyerek. Rögtön futárt menesztett sógorához, Henrik herceghez, hogy mitévő legyen, meg hogy segítsen neki, Krisztus apródjának magyar földön, ha szorul a hurok. Most viszont már nem bír magával. Egykettőre a maga ura lett, fittyet hány Henrikre és az ő tanácsukra is. Meghallgatni ugyan meghallgatja őket, de ha kell, dönteni maga dönt. Úgy látszik, új uralkodójuk van a magyaroknak.

– És ki vigye el a csonkokat? – kezdett el végül tapogatózni.

– Ember kell ahhoz, aki nemcsak elviszi, hanem ki is szegezteti őket ebben a zűrzavaros helyzetben – tette hozzá kihívóan Hermán, amitől éles kappanhangja még metszőbben tolult ki előreálló felső fogai mögül.

– Veszprémben meg Esztergomban itt vagyok én magam. Erdélybe a besenyő Tomajt küldöm. Ő derék szolgám és nem ijed meg a saját árnyékától. Ha anyám bátyja nem értene a csonkból, a szájával is el tudja mondani neki az üzenetemet.

– Hát Győrbe? – vágták rá a végszóra mind a ketten közömbös hangon. Csak a nagy sietség árulta el őket. Ez a győri küldetés sem ígérkezett holmi sétalovaglásnak.

– Oda ti viszitek.

Hermán a szaván fogva érezte magát, ráadásul ez olyan határozottan hangzott, amiből tüstént megértették, hogy mostantól nemcsak a magyaroknak, hanem nekik is új uralkodójuk van.

– Eleve Vencellint akartam küldeni, de őrá máshol van szükség. Koppány maradék híveinek megsemmisítéséhez Somogyban. Már el is indult oda. Utána meg Zala következik. Az ottani nemzetségét is könnyű volt táncba vinni, amiért apám megfosztotta őket zalavári fészküktől Tomaj javára. Ha ezt a fekete üszögöt ki nem vágjuk tövestől, megrothasztja maga körül az egész testet.

Vencellin nevének említésére Germut elkedvetlenedett. Az nemcsak a fejedelem ispánja, hanem a rossz szelleme is. Semmiféle piszkos munkától nem riad vissza. Sok magyar az ilyenek miatt utálta meg az idegeneket. És mi tűrés, tagadás, a felnégyelést meg a kiszegezést is ő ajánlotta. Persze István kapva kapott rajta... Csak a helyszínek kiválasztásában nem engedte dönteni.

Hermánt viszont éppen ez vette le a lábáról. Igaz, ez a győri küldetés nehéz ügy, de most legalább végre felnőhet Vencellinhez, aki feltétlen szolgálatkészségével mindenben magasan föléje kerekedett. Nem csoda, hogy rövid egy esztendő alatt olyan sokra vitte. A csata után is habozás nélkül levágta Koppány fejét, mielőtt bárki észbe kaphatott volna. Így kell ezt csinálni. Gyorsan, határozottan, engedelmesen. Hát ha így kell, akkor ő is így fogja csinálni. Azonnal meg is kérdezte:

– És ott kihez forduljunk?

–Tanácsadó létedre tanácsot kérsz? Mintha a hóhért akasztanák. Csak annyit tudok, hogy Geur, a várispán a mi emberünk. A ti fajtátokból való és még fejedelmi apámtól kapta a méltóságot, amit alkalmasint most is betölt. A csonk kiszegezését indokolandó pedig majdcsak zöld ágra vergődtök vele... Hivatkozzatok Vencellinre... A Szentlélek Isten bizonyára megoldja a nyelveteket, mint pünkösdkor az apostolokét.

– De előtte a Fiúisten kioktatta őket – buzgólkodott tovább Hermán.

– Kioktatta? Nos hát, veletek együtt vegye észbe ő is, hogy nem egy határ nélküli impérium vazallusa akarok lenni, ahol soha nem nyugszik le a nap, és azt se tudni, ki kivel van, hanem egy gyepűvel védett ország fejedelme. Jól értessétek meg vele! Gyepűvel védett országot akarok, ahol a kelethez képest legtovább vagyunk fent, a nyugathoz képest pedig legkorábban kelünk.

– Amennyire ismerem, ez túl ékesszólóan fog hangzani a számára – ingatta a fejét hitetlenkedve Germut.

– Akkor csak annyit mondjatok, hogy Győrt a nyugat kapujává és őrhelyévé tesszük. Ő pedig megmarad várispánnak.

– Ez már világos beszéd. Ezt bizonyára meg fogja érteni. Különösen az utóbbit – bólogatott buzgón Hermán.

– Erről jut eszembe, igen termékeny földek vannak vagy lesznek arra gazdátlanul, mivelhogy az ottaniak közül sokan csatlakoztak Koppányhoz. Ha sikerrel jártok, kedvetekre válogathattok.

Hermán még akadékoskodott egy keveset.

– És ha lázadók foglalták el a várat? Itt van a szomszédságban. Gyorsan hazajuthattak.

– Az már igaz. Hazajuthattak vagy el se jöttek. Az utóbbiakat győzzétek meg, az előbbieket győzzétek le. Így vagy úgy. Rátok bízom. Minden eshetőségre vegyetek magatok mellé kellő számban fegyverest. Mondom, minden eshetőségre, de csak végső esetre.

A tanácsadó bólogatott, a főtanácsadó hümmögött, a fejedelem pedig elbocsátotta őket.

– Eredjetek Isten hírével! És ne feledjétek megemlíteni Geurnak az új püspökséget. Nem akármilyen várnak lesz az ispánja.

Lóháton amúgy fél napig sem tart eljutni Veszprémtől Győrig. Nekik azonban a ködös, nyirkos, késő őszi időben kora hajnali indulással majdnem fél napba került átvergődniük a hegyes-völgyes, bükkfás rengetegen, amelynek a nevét sem tudták. Ha néha eltévedtek, sehol egy lélekkel sem találkoztak, akitől megkérdezhették volna a jó irányt. Sőt, már Veszprémben sem vállalkozott senki kalauznak erre az úttalan útra.

Délután bágyadtan kisütött a nap, aminek örömére a hegyek lankává szelídültek, a lankák síkságba mentek át, a sűrű, sötét erdőket tágas, végtelen mezők váltották fel, a mezőkből itt-ott viskók apró kupacai dudorodtak ki, a kupacok körül emberi alakok sürgölődtek. Majd feltűnt a Márton hegy, tetején a nemrégen odatelepített apátsággal. Ügetésbe fogták a lovakat, hogy még világosban célhoz érjenek. Hamarosan a távolban halványan kibontakoztak a vár gyűrű alakú, magas földsáncai és a sáncokat körülvevő hatalmas vizesárkok.

Kisvártatva lóhalálában érkezett velük szemben a felderítésre előreküldött két ember azzal a hírrel, hogy az északi oldalon lázadók garázdálkodnak és a földsáncokra mászva, a kapu betörésével akarnak bejutni a várba. Rövid haditanács után két részre oszlottak, hogy a terv szerint Hermán nyugatról, Germut pedig keletről kerítse be az ostromlókat, ami sikerült is, mivel az állítólagos ostromnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Igazából nem is volt ostrom, hanem csak valami szánalmas kis csetepaté. Hermán és Germut lovasai könnyűszerrel szórták szét a gyalogos zendülőket és nyilazták le a sánc tetejére igyekvőket. A felmentőcsapat érkezésére hamarosan kidugta az orrát a várispán, és röstelkedve azzal mentegetőzött, hogy ő is el tudott volna bánni velük, csak a békesség kedvéért zárkózott be a sáncok meg a vizesárkok mögé. Jámbor emberek ezek, Koppány toborzóinak a szavára se igen hajlottak, csak utólag bujtotta fel őket egy vén táltos, a régi hit megszállottja.

– Az ott, ni! – mutatott a foglyok között egy eszelős tekintetű öregemberre, aki vérző arccal még most is mondta a magáét a körülötte állóknak.

– Na, akkor azt az izgágát hozzátok elém! – parancsolta Hermán.

Két katona odatuszkolta az aggastyánt.

– Térdre! – rivallt rá Hermán, de az nem volt hajlandó térdre ereszkedni előtte, mire a katonák erővel kényszerítették rá.

Ez most Vencellin babérjaira pályázik, komorodott el Germut, még ha a dúvad Koppány helyett egy eszelős vénemberrel is beéri. És úgy is lett volna. A két katona hátracsavarta az öreg karjait, aki erre fejjel a földre bukott és tehetetlenül várta végzetét. Hermán lassú mozdulattal a kardjához nyúlt és ugyanolyan lassan kivonta hüvelyéből.

– Azt már nem! – lépett oda hozzá Germut. – Elrettentésnek azok is megteszik – és a szanaszét heverő hullák felé biccentett, akiket a rajtaütés hevében kíméletlenül lekaszaboltak vagy lenyilaztak. – Másért jöttünk ide. Ahhoz pedig nem kell egy újabb levágott fej.

Mert István Koppány felnégyelt csonkjából a fejét küldte Győrbe. Megnézték a zsákban, amelynek aztán bekötöztették a száját és egy külön emberre bízták. Az meg négy másik szoros védőőrizetében végig ott vonult vele a menetoszlop közepén. Ez a túlbuzgóság a bekötözéssel, a külön emberrel, a szoros védőőrizettel, a menetoszlop közepével – meg Germut hallgatólagos beleegyezésével Hermán műve volt. Ilyen tökéllyel csak egy örökös tanácsadó tudott megbízást végrehajtani, aki igazi lovagként az emberi gyarlóság és a világi hívságok csábításait egyedül a túlbuzgóság erényével vélte legyőzhetőnek. Amit ő megcsinált, az meg volt csinálva. Germut röstelkedett is egy kissé, miközben a zsákvivő katona a ravaszul megkötött csomó kibogozásával bíbelődött. Ekkora hajcihő egy levágott fejjel! Ráadásul neki is része van benne. Hermán viszont a zsákbogozás közben ölni tudott volna dühében, amiért az imént nem hagyták ölni. Tenni azonban nem tehetett semmit. Elvégre Germut a kimondva-kimondatlanul a hivatali elöljárója. De várjon csak! Esztergomba visszatérve valamilyen módon tudtára hozza annak, akit illet, hogy főtanácsadó létére milyen pipogyának bizonyult. És ha igaz a mondás, hogy új seprű jól seper, majd megnézheti magát ez az álszent fráter. És akkor talán az ő napja is felvirrad. Akkor talán fordul a kocka. Túlbuzgóságának gazdag kelléktárába ez is bőven belefért.

A kettőjük között vibráló ellentétről Geur semmit nem vett észre. Őt csendes örömmel töltötte el a körülmények számára oly szerencsés alakulása. Először is tekintélyének csorbulása nélkül kiszabadult, pontosabban kiszabadították szorongatott helyzetéből. Aztán felmentői azzal a hírrel is megörvendeztették, hogy az új fejedelem megerősítette várispáni méltóságában, végül, de nem utolsósorban szolgálati helye is felértékelődött a kilátásba helyezett püspökséggel. Ebben a kegyelmi állapotban haladéktalanul kiszegeltette a zsák mélyéről a földre borított fejet. Még a ius murmurandiról is lemondott, holott lett volna miért zúgolódnia. Hogyne lett volna, amikor most majd hosszú időre muszáj lesz együtt élnie ezzel a szörnyűséggel. Reggeltől estig látnia kell, amint a varjak kivájják a szemét, cafatokban lassanként letépik a húsát, amint a szél kicserzi rajta a bőrt, a Nap pedig szárazra aszalja. Ezt kell néznie reggeltől estig, amíg végül csak a fehér koponya csontváza marad. Nem elég, hogy rossz alvó, most ráadásul éjszakánként hánykolódásai közben ezzel a halálfejjel fog álmodni, ha már régen el is tűnt a kapuról. Egy ilyen fejet sokkal könnyebb levágni, mint együtt élni vele, különösen akkor, ha úgy varrják az ember nyakába. Ettől a váratlan csattanótól a várnagy jó kedvre derült, és elhatározta, hogy a kapu környéken lehetőleg majd lesütött tekintettel közlekedik.

Másnap Hermán kora hajnalban kelt. A szükségtelen korán kelés is a túlbuzgó emberek sajátja. Aztán ugyanilyen fölösleges sietséggel riasztotta az embereit és a Duna mentén késlekedés nélkül elindult velük Esztergom felé. Gyorsan és határozottan lovagolt az élen, mintha attól tartana, hogy elkésik valahonnan, ahol nem is várják.

Amikor Germut felébredt, már hűlt helyét találta. Ekkor a várispán invitálására jó étvággyal megreggelizett, aztán kíséretével kilovagolt a környékre, hogy az eljövendő gazda szemével körülnézzen. Hátha megtetszik neki... A Duna partján hamarosan egy folyó torkolatához értek, innen délre fordulva pedig nemsokára egy másikéhoz. Megállította lovát és leszállt róla. Az egymást tápláló vizek látványa különleges érzéseket ébresztett benne. Itt tényleg el tudná képzelni az életét, de még a halálát is! Vajon hogy hívhatják ezt a folyót? Meg a másikat? Tekintetével hosszan végigsimogatta a tájat. Csak az a baj, hogy nem tudja a nevükön nevezni őket. Se ezt a kisebbiket, amelyik abba a nagyobbikba szakad, se a nagyobbikat, amelyik a Dunába. Azt se tudja, hogy hívják azt a rengeteg erdőt, amelyiken keresztüljöttek, hogy hívják a mezőkből kidudorodó viskók apró kupacait és a körülöttük sürgölődő emberi alakokat...

A ló közben tépkedni kezdte a parton még mindig dúsan zöldellő füvet.

– Látom, te már kezded otthon érezni magad – veregette meg a nyakát Germut és kivette szájából a zablát. Majd odaszólt a többieknek:
– Megyek én is, legeltetni a szemeimet. – Azok a nyomába szegődtek volna, de ő intett nekik, hogy maradjanak. – Zabla nélkül.

Azzal gyalogosan elindult a víz mentén. Itt ismeretlenül sem tévedhetek el, gondolta még hozzá magában. Előbb-utóbb majdcsak szembejön valaki, akit kifaggathatok mindenről. Az ilyesmit pedig nem tanácsos kísérettel vagy lóhátról intézni.

 

A nyitóképen Koppány lefejezésének ábrázolása a Képes krónikából. 

Készítette: Anonim - Chronicon Pictum ([1]), Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=7928383