Nézem a váratlanul elém bukkant fekete macskát, és mintha meg lennék babonázva, el lennék varázsolva.
Tényleg boszorkány, istennő vagy maga az ördög a fekete macska? Vagy én vagyok túlérzékeny, hogy ilyen erősen hat rám? Esetleg titokban médium volnék?
Talán sajnos, talán szerencsére, egyik sem; a fekete macskához való viszonyomban nincs semmi misztikus. Sőt, igencsak hétköznapi ügyről van itt szó: a dédmamám faluja tehet az egészről.
Fotó: Miller Eszter/Pixabay
Gyerekként sokat voltam, voltunk a testvéremmel, időnként az unokatestvéreimmel dédmamámnál. Egy kicsi dunántúli faluban lakott, amely számunkra éppen megfelelő méretűnek bizonyult a kalandozásokhoz, felfedezésekhez.
Amikor nem kószáltunk, legtöbbször a dédmamám, a Dédi körül sündörögtünk. Ez a már kicsi, törékeny és idős asszony ült a karosszékében, és mosolyogva tűrte, hogy egyfolytában kérdezgessük és meséljünk neki.
Kicsiségét, törékenységét és gyengeségét egészen természetesnek találtuk, sőt tudtuk, hogy vigyáznunk kell rá, segítenünk kell neki. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy nekünk van Dédink, hogy nekünk van egy élő ősanyánk.
Mert ugye volt anyánk, meg az anyánknak anyja, a nagymamánk, és az anyánk anyjának, a nagymamánknak az anyja, vagyis a dédmamánk. A Dédi.
Fotó: Elizabeth/Pixabay
Akinek ősanyai mibenlétét akkor láttuk igazán, amikor egy-egy fontosabb ünnepre a dédmamám falujába érkezett a (majdnem) (teljes) nagycsalád. Tehát a Dédi fiai és lányai a feleségekkel és férjekkel, az ő gyerekeik, szintén férjükkel vagy feleségükkel, és az ő gyerekeik – ezek voltunk mi. Ilyenkor a ház, a tornáca, kertje és udvara reggeltől estig zsúfolásig telt családtagokkal, estétől reggelig pedig megtöltöttük a közeli és távoli szomszédok házait, házainak ágyait, magától értetődően.
Gyönyörű volt ez az óriási tömeg. El nem mondható, milyen teljesség- és biztonságérzetet adott ez a nagy közösség, aminek középpontja egyetlen ember, egy már törékeny, gyengécske idős asszony.
Akinek köszönhetően az egyébként alig látott, és valójában alig ismert felnőttekkel, idősebb gyerekekkel, nagy kamaszokkal egy hatalmas, már-már misztikus, vagy éppenséggel nagyon is természetes, mintegy őskori, nem is családot, inkább nemzetséget alkottunk.
Egy „két lábon járó ágakkal” megelevenedő családfát. S e családfa fő ága, gyökere, törzse a már törékeny, gyengécske, idős asszony. Akit egy Benedek Elek-mesében minden bizonnyal öreganyámnak kellett volna szólítani, hogy szerencsénk legyen.
Ha mindez túlzásnak is tűnik, halála után tapasztalhattuk, hogy nem az. A faluba Dédi eltávozása után is jártunk nagymamánkkal, aki bár maga is családösszetartóként működött, mégsem volt ugyanaz. Ráadásul mi, a valamikori dédunokák – szörnyű volt ráébredni, hogy ez a státuszunk egyik pillanatról a másikra, egyszer s mindenkorra megszűnt! – egyre nőttünk, és nemcsak az utcánkban meg a faluban, hanem a szőlőben, az erdőben és a mezőkön, egyáltalán amerre a szemünk ellátott, csatangoltunk.
Ekkoriban már nagyjából ismertük a falu és a környék állatait, köztük a macskákat. A cirmosokat, az ilyen-olyan foltos fehéreket, a barnákat, a vöröseket, a szürkéket és a feketéket.
Különös, ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a fekete macskák zöme kandúr. Gőgös, nagyképű lények, akik mindenbe belenyúltak-nyaltak. Pofátlanságukért kitartó kergetéssel büntettük, néha meg is dobáltuk őket. Ennél tovább nem mentünk, ennél komolyabban nem bántottuk őket, hiszen mégiscsak élőlények, meg hát a falu, a faluban élő ember nem lehet meg macska nélkül. Másfelől viszont rendszeresen emlékeztetnünk kellett őket arra, hogy akár tigrisnek, akár fekete párducnak képzelik magukat, bizonyos játékszabályokat nekik is be kell tartaniuk.
Persze jogosan visszakérdezhettek volna, hogy mi mennyire és hogyan tartjuk be a játékszabályokat a világ felfedezése közben. Hogy például amikor az úgynevezett főúton csatangolunk, a földről felszedett ágakkal, szárakkal miért is piszkálgatjuk, turkálgatjuk az amúgy is rossz minőségű, toldozott-foldozott aszfaltnak a nyári forróságtól megolvadt javítócsíkjait és -pöttyeit. Hogy miért is rongáljuk a közvagyont.
Talán ezért volt, mivel beszélni nem tudnak, hogy a fekete macskák rendszeresen keresztezték útvonalainkat, rákényszerítve minket arra, hogy komolyan vegyük a felnőttek intelmeit. Mert amikor egy fekete macska átment előttünk keresztbe az úton, meg kellett torpannunk, hogy megvitassuk a dolgok állását.
Ha balról jobbra haladt át, semmi gond, mehetünk tovább. De ha jobbról balra, akkor meg kellett fordulnunk, be kellett csuknunk a szemünket, és így, vakon hátrálva átjutnunk az elátkozott szakaszon, különben súlyos balszerencse ér, akár még pokolra is juthatunk.
Természetesen, ezt mondanom sem kell, csak a játék kedvéért csináltuk, mert mi nem voltunk babonásak, de nem ám!
Cserébe a kánikulai, olvadt aszfalt szagát azóta is azonnal érzem, ha fekete macskát látok, és szabadnak, boldognak érzem magam.
Vajon a fekete macskák – a boszorkányokat, az istennőket és az ördögöt kivéve – tudják, hogy milyen különös szerepük van az emberek életében? Hogy mennyi boldogságot adnak nekünk?
Nyitókép: Pixabay
