Nem túlzás, hogy mostantól nehéz idők jönnek. Még akkor sem, ha valójában nem létezik idő, csak néha ilyen pontatlanul, trehányul fogalmazok, sajnos. Pedig többségében kimondottan sikerül fegyelmeznem magam.

Hideg téli este volt. Meleg nyári este volt. Hűvös őszi... Voltaképpen tök mindegy milyen este volt. Ült a monitor előtt, és azon gondolkozott, hogy írjon-e Á-nak, a „remek” irodalmi estjéről, ahol halálra unatkozta magát, majdnem elaludt egyszer vagy kétszer.

Mikszáth Kálmán pipafüstjén keresztül a világ még kerek volt, és ami a legfontosabb: nedves. Amikor a Nagy Palóc belemártotta tollát a tintába, a Felvidék, Nógrád és Gömör patakjai, folyói éltek, lélegeztek és csörgedeztek végig a mondatain. Az ő világában a víz nem „ökológiai folyosó”, nem „vízbázis” és végképp nem holmi „vízgazdálkodási objektum” volt, hanem maga a sors.

Mivel Juhász Ferenc életműve szerfelett terjedelmes – bár a közhiedelemmel ellentétben nem terjedelmesebb, mint Illyés Gyula vagy Balzac összes műve – joggal merülhet fel sokakban az igény egy Juhász Ferenc-i „Bestiárium” iránt, különösen annak fényében, hogy Juhász kreatúrái olyan vándormotívumok, melyek rendszerint az életmű távoli pontjain bukkannak fel.

A Lapisnak pedig nem köszönsz, közölte vele ellentmondást nem tűrően az anyja. Gábornak nem okozott túl nagy nehézséget az utasítás végrehajtása. Lapis felesége, Veronka Gábor anyjának legkedveltebb barátnői közé tartozott, Lapis meg naponta feltűnt, hol a földszinti folyosó végén a közös vécénél, hol az udvaron vagy a kapuban.

Mire az ember kipréseli magát a Ryanair egészségtelenül túlzsúfolt heringes dobozából, rájön, hogy túl van a nehezén. A metró a repülőtér területére kúszik be érte, hogy a történelmi óvárosba vigye. A kényelmes utazást enyhe szomorúság fűszerezi: mi miért nem tudtuk ezt elérni a világpolitika tomboláján nyert szabadságunk harminchat éve alatt?

Sztálinnal is szembeszállt a százharmincöt éve született Mihail Bulgakov. Azt azonban kevesen tudják, hogy fő műve, A Mester és Margarita előbb jelent meg Budapesten, mint Moszkvában.

Egy reggelen, amikor a Nap még csak készülődött fölkapaszkodni a New Szeged fölé kifeszített végtelen égszínkék drapériára, Keserű Rebek István kilépett a tornácára, s a küszöb előtt egy szépen festett bumerángot pillantott meg.

Eszem ágában sincs állást foglalni a költő mellett, ki oly hatalmas összegért értékesítette verseit, hogy kollégái azóta is csak kapkodják a levegőt.
A zsémbelők sorába sem fogok beállni, vannak elegen nélkülem is. A fészbukon háborgók egyike most azt állítja, hogy egy igazi költő – Petőfi Sándor nevét említi – biztos nem lenne ilyen anyagias.

Kijött a ChatGPT. A mesterséges intelligencia. És szó szerint. Egy ideig csak a gépemen motoszkált, meg a mobilomon, de most kiszállt onnan. És itt ül velem szemben, és balhézik. Hogy én megsértettem, ezt mondja. Szidtam az anyját.

Soha nem tűnt ki társai közül. Az iskolában mindvégig a középmezőnyhöz tartozott, barátai nem voltak, s félszegsége megakadályozta abban, hogy a lányokhoz közeledjen.

A környezeti aszály és az emberi kiüresedés sorsközössége megkérdőjelezhetetlen. A kiszáradó táj csendes pusztulása egy mélyebb, kulturális válság lenyomata, ám a veszteségek árnyékában továbbra is felsejlik egy élettel teli, termékeny korszak esélye.

Süllyedését a közbeszéd színvonalának, elszabadulását az indulatoknak és a párbeszéd helyét átvevő süket monológoknak a korát éljük. Ebben a folyamatban hajlamosak vagyunk a politikai elitet, a közösségi média algoritmusait vagy a „másik oldalt” hibáztatni. Bár a felelősségük vitathatatlan, van egy szereplő, akiről méltatlanul kevés szó esik, pedig ő a rendszer motorja: a választópolgár.

Fojtogató némaság és a másik megtartásának csontrepesztő súlya – Filotás Karina két verse húsba vágó pontossággal mutatja meg, hol húzódnak az emberi tűrőképesség végső határai.

Debütáló verskötete az idei könyvhétre jelent meg. Ennek apropóján beszélgettünk Filotás Karinával.

Ami Balassinál már lehetetlen, az egy kortársnál megvalósulhat. A magyarórák klasszikus, szállóigévé vált kérdésére sorozatunkban maga az alkotó felel. Persze csak azután, hogy az olvasó is gondolt valamit, ami semmivel sem kevésbé fontos...

Ady Endre mindkét kezén hat-hat ujjal született, így már érkezésekor sámánnak, táltosnak hitték. Azt azonban senki sem tudta róla – és manapság is csak rendkívül kevesen tudják, mivel még mindig nem vonult be az irodalmi köztudatba –, hogy Ady Endre valójában a delphoi jósda szívében trónolt, és onnét kürtölte világgá jóslatait.

Ami Balassinál már lehetetlen, az egy kortársnál megvalósulhat. A magyarórák klasszikus, szállóigévé vált kérdésére sorozatunkban maga az alkotó felel. Persze csak azután, hogy az olvasó is gondolt valamit, ami semmivel sem kevésbé fontos...

Tíz fiú után Ildikó születését ünnepelte a család. Hiába fogadkoztak a férfiak, Ildikót már azzal elkényeztették, hogy egyedüli lányként mindenhol a figyelem középpontjába került. A fiúk dúltak-fúltak, és agyafúrt terveket szőttek a kis pisis megleckéztetésére, miközben testükkel védték, ha Ildikót kívülről bármi bántás fenyegette.

Abban az esztendőben, amikor New Szeged népe már réges-régen megtanulta, hogy a pusztában még a semminek is valamilyen, javarészt kiismerhetetlen természete van, s hogy az embernek olykor nemcsak a széllel, hanem a saját unalmával is viaskodnia kell, új szenvedély ütötte föl a fejét a városban: a futball.

– Na, hol vannak azok a tevék? Ne vacakoljon, már úgyis régen várok egy jó birdzsánira, vagyis tevepörköltre kuszkusszal, évek óta nem ettem olyat, legutóbb Tunéziában sikerült, de az arab tavasz óta nem szívesen járok oda. Mutassa már! Hová dugta el őket?

Koppány Károly kötete nemcsak Fekete István interjúit gyűjti egybe, de alapos kutatómunkával oszlatja el az írót övező, máig élő legendákat is. A mű tényszerűen cáfolja például a hírhedt ÁVH-s verés és a kényszerű mellőzés mítoszát.

Vasadi Péter Kossuth-díjas költőnk idén lenne százéves. Költészete az alkotó után is tovább élő tanúsága a pünkösdnek: az erőnek és bátorságnak, amit a Szentlélek kiáradása adott.