Ezúttal Pápán jártam a kétszáz éve született Jókai nyomában. Az író életének fontos állomása ez, az 1841/42-es tanévben a református iskola diákjaként legendás pedagógus szárnyai alá került, akiről Jókai iskolatársa, Petőfi is csak méltató szavakat ír…

A költőnő jól ismeri a világunkat, színét és fonákját éles szemmel figyeli meg: három verse egy valódi emlék, igaz pillanat lenyomata és egy hazug háborús bűn között – jókívánság, a cinizmus árnyékától is mentesen, és legalább annyira a ma oly jellemző, rezisztens közönytől.

Az autizmus, akárcsak az ADHD fogalma mind ismertebbé válik, mégis keveset tudunk róla, még kevésbé családi és egyéb „szövődményeiről”. Pontosan ezekkel foglalkozik új regényében Kákonyi Lucia. Interjúnk végén a beszélgetés bővebb podcast-változatát is meghallgathatják.

Itt, a napfénnyel áldott tokaji hegyen, a Tehéntánc dűlő és a Szerelmi dűlő között, a szőlőm fölött magasodó Királykilátóból messzire ellát a szem és még messzebbre a lélek, ami Isten parányi szigetecskéje, kicsiny metafizikai tartomány, ám mégis elfér benne emberlétünk bármilyen nagy látomása.

Szentül hiszem, hogy ma befejezem azt a régen félbemaradt írást Nagy László gondatlanul mellőzött oratóriumáról, az Ég és földről. Most jött el ismét az ideje ennek a fájdalmas nagy párbeszédnek hagyományról és modernségről, mert olyan időket élünk, hogy ismét az ő vívódásai ráznak fel bennünket mindennapi alvajárásunkból: most is az a kérdés, megint ugyanaz.

Ott maradunk egy éjszakára. Ennyi volt a parancs. A feladat nem túl bonyolult. Senkit nem engedni a közelbe.

A két és fél napos műhelymunkának ismét a sárvári Nádasdy-vár adott otthont. Idén a pályázatra 173 középiskolás küldte el munkáit, közülük hívta meg a legjobb negyvenhat pályázót a zsűri a sárvári irodalmi táborba.

Április 12-én, 89 éves korában elhunyt Láng Gusztáv irodalomtörténész, a romániai magyar irodalom egyik legkövetkezetesebb értelmezője és gondozója.

Tizedik szezonját kezdte 2024 őszén a székesfehérvári Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány irodalmi est sorozata, a Parnasszus kortárs apostolai. A jubileumi évad alkalmából Takács Tamást, az alapítvány irodalmi és kiadóvezetőjét kérdeztem. 

Lajtos Nóra nagy elődökre utaló, félig komoly, patetikus, félig önironikus verse a poétai hivatás sajátos megközelítése – a magyar költészet napja apropóján.

„…valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet…” – mondta annak idején magáról 125 éve született, világhírű írónk.

„Nem úr, aki nem pazall” – vigasztalta magát Zsoldos Francsi, aki nem szívesen kért kölcsön, de most gyorsan kellett döntenie, hogy övé legyen Neszebár, a derbynyerő sötét pej. Elegánsan leszámolta hát a temérdeket Richárd úr kezébe.

Nagyapám kijár a határba. Így mondta nagyanyám. A határba, kérdeztem. Oda, mondta. A határ, mint olyan, nálunk nem került magyarázatra. Annyit kellett róla tudni, hogy ott van, ahová nagyapám a földet kémlelni jár. 

Gyerekkoromban, a szocializmus éveiben, ha bármi hivatalos papírt ki kellett tölteni, mindig szerepelt benne két kérdés. Az első: „Apja foglalkozása 1945 előtt”. Erre büszkén írtuk be, hogy: „önálló kertész”. Ugyanez volt a felelet az „Apja foglalkozása 1945 után”-ra is. De csak 1950-ig.

Örökség címmel publikálta új verskötetét Mezey Katalin Kossuth-díjas költő, író 2024 nyarán. Hat ciklusba rendezve, hatvankilenc költemény közvetíti azt a konkrét és jelképes értelemben is vett örökséget, amelynek tételeiről és tétjeiről kérdezem a szerzőt.

„Bakonyi Istvánnak, a pályaív rajzolat hív mesterének – holnapult barátsággal: Tamás Menyhért.” Ez a dedikáció pontosan harminc esztendős, annak a kötetnek az élén, ami akkor jelent meg a róla. Akiről szól, immár, március 27. óta, nincs közöttünk.

Elment egy nyelv, amely maga is tenger volt. Tolnai Ottó halálhíre nem csupán egy jelentős életmű lezárulását jelzi, hanem egy egész irodalmi világszemlélet csendes távozását is.