A fiú a folyó partján állt a térdig érő fűben és a régi malom megmaradt zsilipgátját nézte. A malmot már évekkel korábban lebontották, de a zsilipeket tartó gát betonfala megmaradt, magasan fölé emelkedett a víznek a part mindkét oldalán.

Itt, a hegyen valahogyan már az aszály túloldalára keveredtünk. Itt már minden termés elpusztult. Már nem ég a napmelegtől a kopár szik sarja. A tikkadt szöcskenyájak már régen kitikkadtak. Már csak lázas látomások vannak, de azok erősen sugároznak, el tudnak működtetni egy lelki atomerőművet.

Áll egy alak a hegyoldalon, sárga ég alatt, szél fúj, lobog a haja, ruhája, de a kard nem mozdul a kezében, és az ember mégis érzi, itt most harc van.

A kisváros nevét nem érdemes följegyezni. Már csak azért sem, mert ha az ember egyszer megnevezi az efféle helyeket, azzal azt sugallja, hogy máshol nem történhetnének meg azok a dolgok, amiket elbeszél. Pedig dehogynem.

Fényesen sütött a hold, valósággal bevilágította Róma utcáit, házait, tereit. A folyót is, amely csillogó ezüstcsíkként rótta a saját, évezredek óta kitaposott ösvényét, helyenként meg-megiramodva, aztán megtorpanva, hogy halk csobbanással újralóduljon, közben pedig mindvégig morogjon, le, egészen a nem is olyan távoli tengerig. Róma aludt. Néma volt, mint Itália bármelyik kisvárosa.

Nem akarta ezt a képességet. Inkább terhes volt a számára. Béla húszéves árufeltöltő volt egy LIDL-üzletben, és nem tűnt ki semmivel.

Flavius Agricola híres, hedonista hangvételű római sírverse (CIL VI 17895a) Tibur mihi patria kezdettel ismert, és arra buzdítja a túlélőket, hogy élvezzék az élet örömeit, mert a halál után csak a semmi marad. A feliratot 1626-ban találták meg, négyszáz éve, a Vatikán területén, a Szent Péter-bazilika építésekor.

K – eredetileg Kő Kálmán – utálta, ha K-nak hívták, mert az ismerősök ezzel a tréfásnak szánt megszólítással Kafka A perének hősére emlékeztették. Kő a feleségével élt kettesben, és tulajdonképpen egészen boldog lehetett volna, ám mostanában úgy érezte, a világ – amint mondani szokták –, elszaladt mellette.

Két legény megmászta két szemben álló hegy csúcsát. Leültek egymással szemben, és olyan finom hálót kezdtek szőni, melyet a pókok is megirigyelhettek. Lassan, ráérősen, gondosan dolgoztak. Terjedt a háló a levegőben, s mivel látni is alig lehetett, rovarok akadtak fenn rajta.

Orosz István ironikus, groteszkbe hajló tárcája lapunk 171. számának verércikkére reflektál.

Nekünk Mohács kell – írta Ady Endre, bő száz éve. Elemezték a versét sokan: erre gondolt, arra gondolt… Valójában mind tudjuk, hogy mire gondolt, elemzések nélkül is.

Nádas Péter is elment. Nem sokkal a halála előtt sokadszor mondta: nem fél a haláltól. De miért is félt volna? A halál számára nem az elmúlás, váratlanul, elkerülhetetlen esetlegességgel felbukkanó végzet, hanem az élet állandó kísérője volt, amely bármikor beleszólhat a hétköznapi létezésbe.

A dezertőr elvágyódását magába fogadja a sivatag ékessége, ámbár semmit sem tudunk a fájdalomról, az unalomról, a félelemről – vagy akár csak a pemetefűteáról.

A dűlőutak menti mezsgye a természet utolsó védvonala és egy ősi, morális határkő. Lopakodó, centinkénti beszántása sokkal több egyszerű ökológiai pusztításnál; az emberi kapzsiság anatómiája, ahol egy marék terményért a saját jövőnket éljük fel.

Na, még ilyen se esett meg velem – eltévedtem a pályi határban! Történt ez pár napja, amikor, letérve az autópályáról, Paposon át, az évtizedek óta ismert dűlőutakon indultam haza, a szülői házhoz. Pályi, azaz Ópályi egy Mátészalka melletti falu, ahol a nyíri homok találkozik a szatmári fekete kotuval.

Egyetemi szerelem volt. Húszas éveik elején összeházasodtak, ami megfelelt a korszellemnek. Türelmetlenek voltak. Mihály taxizott, Lidi nappal ingatlanokat árult, este pedig feltörekvő zenekarok buliját szervezte.

Egy New York-i galambos nőtől Márquez Macondójáig jutunk, miközben kiderül: a szövegszövés és a hímzés ugyanabból a hitből és türelemből fakad.

Ítéleteiben talán kiemelkedőbb volt, mint írásaiban, mégis megbabonázta a magyar írótársadalmat. Idén százötven éve született a Nyugat folyóirat legendás szerkesztője, Babits Mihály felfedezője, Osvát Ernő.

Számos korábbi keltezésű munkája után, az elmúlt év végén megjelent Európa védőbástyái című kötetével Kovács István költő, műfordító, történész minden bizonnyal megkoronázta eddigi magyar–lengyel kapcsolatok feldolgozására vonatkozó egyedülálló életművét.

Ha a bátor halandó borról és szabadságról merészel beszélni itt, a hegyen, először elrebegi azt a fohászt, hogy ragadj el ledér fantázia. Ilyenkor pókhálós palack kerül az asztalra és olyan kupa, amelyik nem átlátszó és törhetetlen. Olyan, amelyben az Eucharisztia csodáját is fel lehet mutatni.

Ezt most szépiában írom. Abban a színben, amiben az archív és álarchív fotókat látjuk. Dühösek ránk, s ez érthető. Vesztettünk. Hagytuk magunkat. Lejárt az időnk. Magunktól kellene eltűnnünk, mintegy udvariasságból. És nem mellékesen a győztesek iránti kíméletből – ne kelljen „állatnak lenniük”.

Auer Mike-kal, a világjáró tánctanárral beszélgettünk kalandos életéről, indíttatásáról, hivatásáról és vándorlétéről, aki szerint a tánc nem hazudik, hiszen a testen keresztül azonnal kiderül, hogy valami működik-e, vagy sem.