A saját korában Vörösmarty Mihály munkásságának kritikai fogadtatása meglehetősen bizonytalannak mondható. Az 1825-ben megjelent híres Zalán futása című eposzának a megjelenését követően hiába ontotta az epikus alkotásokat, jelentkezett a Csongor és Tünde drámai költeményével, és jelentek meg sorra versei, életében Toldy Ferencen és Erdélyi Jánoson kívül számottevő irodalomkritikai visszhangja nem volt az alkotásainak, pedig Vörösmarty nem csupán költőként volt figyelemre méltó, hanem a reformkorban is a legnagyobbak közé tartozott. Alkotásainak korabeli visszhangtalanságát Gyulai Pál nagyhatású monográfiája követte. A Vörösmarty-szakirodalom jelentős része a Gyulaival folytatott viták jegyében keletkezett.

Kemény Zsigmond volt az első, aki felismerte Vörösmarty gondolati mélységét és műfaji gazdagságát.

1864-ben a Vörösmarty emlékezete című írásában a következőképp fogalmazott : „[…] ámbár Vörösmarty már eposzi korszakában is kitűnő lírikus volt, legdöntőbb győzelmeit később ünnepelte. Senki sincs lírikusaink között, ki oly széles körben működött volna. A daltól a ditirambig és ódáig, a zsánerképektől és a helyzetek, hangulatok festésétől a meséken, parabolákon, allegóriákon át a fantasztikus rajzokig, a románctól és a költői beszélykétől kezdve az elénekelhető balladákig […] a didaktikus irányú elmélkedésektől az epigrammokig mindenre kiterjedt hatalmas inspirációja”

Jókai Mór 1900-ban a Vörösmarty apánk című írásában egyértelműen elismeri Vörösmarty költői nyelvének erejét,

szókincsét, dallamosságát, verseinek eszméjét, gondolatiságát, majd ezt írta: „ami Vörösmarty költészetének aureoláját képezi, az a mély, komoly, igaz hazafiúi érzet, mely nemesítőleg hatott s fog hatni ezentúl is egész nemzedékekre. Szobrot fog emelni a nemzet a nagy költőnek, de azt a dicsfényt a homloka körül, mit szobrász nem adhat meg műremekének, a nemzet szemeinek kell ott derengve látni mindenha”.

Vörösmarty megítélésben a nyugatosok: elsősorban Schöpflin Aladár (A két Vörösmarty esszéjével), Babits Mihály (Az ifjú Vörösmarty, A férfi Vörösmarty című tanulmányaival) és Szerb Antal (Vörösmarty Mihály című értekezésével) hoztak jelentős változást. Vörösmarty befogadástörténeti paradigmaváltását a romantikus hagyománnyal szemben elsősorban a nyugatos modernség nyelvszemlélete jelentette. Schöpflin, Babits és Szerb Antal álláspontja nem csupán abban közös, hogy szembeszáll Gyulai monográfiájának gondolatmenetével, hanem abban is, hogy mindhárman felfedezik az utolsó pályaszakasz modernségét, megérzik Vörösmarty nyelvének képgazdagságát. Schöpflin szerint a kései Vörösmartynál a „szavak minduntalan el akarnak szakadni a gondolattól, eltávolodnak tőle”;

Szerb Antal is megjegyzi, hogy a nagy lírikus „túljut a szavakon”.

Babits mindkét 1911-ben írt (Az Ifjú Vörösmarty, A férfi Vörösmarty) tanulmányában kitér Vörösmarty tarka képzeteire, remek nyelvezetére: „Ahol sok a képzet, ott sok a szín, sok a szó, gazdag a nyelv. […] Vörösmartynál a nyelvkincs egy képzetkincs”. A nyugatosok nyelvszemlélete tehát kilépteti Vörösmartyt a romantikus hagyományból. S bár a Vörösmarty-recepcióban beállt fordulat már Schöpflin 1908-as A két Vörösmarty írásával elkezdődött, a nyugatosok közül kétségkívül, Babits tett a legtöbbet – mindhárom műnemre kiterjedő: az epikus, a tragikus és a lírikus művészt is méltató írásaival – Vörösmarty újraértelmezéséhez.

A koszorúkkal borított síremlék érzékelteti, mennyire elevenen él a nemzet emlékezetében Vörösmarty Mihály

Babits Arany Jánostól is számos művészi fortélyt tanult, Vörösmarty mégis mélyebb művészi hatást gyakorolt költészetére. Babitsot mindig inspirálta az elődök művészete, legkedvesebb költője Vörösmarty volt, a magyar irodalom legnagyobb költeményének A vén cigányt tartotta. Életműve egészét átszövi a költő inspiratív hatása. Többek között a Könnytelenek könnyei című versében fedezhetők fel a Szózat jellegzetes fordulatai. Az Esti kérdés, a Cigány a siralomházban költeményei, Halálfiai című regénye sem mentes a Vörösmarty jótékony hatásától.

Babits számára Vörösmarty „nagy ember,” „izgató talány,” „lázadó lélek,”

ki pazar költői képeivel, lelkének egyéni zenéjével örökre rabul ejtette szívét. Felfigyelt a Zalán futása romantikus képzeteire és hexametereinek zenéjére, az epigrammák tömör képeire, a Csongor és Tünde nyelvének szépségére, a szerelmesversek érzelmeinek lázas vibrálására, a hazafias költemények tragikus vízióira, a reményvesztett művész őrült látomásaira. Az 1911-es Az ifjú Vörösmarty című tanulmányában kifejtette, hogy a nagy előd lírájának minden egyes költői képéből a „végtelenbe nyílik kilátás”. Mikor A férfi Vörösmarty címmel újabb tanulmányt szentelt elődjének, Vörösmartyról kialakult hibás költészetfelfogásra is felhívta a figyelmet. Az évfordulóra szánt, A mai Vörösmarty című előadásában – amelyet György Oszkár és Szarka Géza meghívására Székesfehérváron adott elő – a következő szavakkal méltatta mesterét: „Vörösmarty nagyságát akkor kezdtem igazán érezni, mikor rájöttem, hogy a költészetet nem a «mondanivaló» teszi. Nem a prózában leírható mese vagy téma, hanem sokkal inkább ép a színek, villogások és zenék. […] egy

új Vörösmartyt fedeztünk föl. Egy költőt, akit senki sem ismert és senki sem sejtett!

Egy halott költőt, aki modernebb volt minden elevennél! Egy klasszikust, aki idegesebb és izgatottabb minden dekadensnél! Egy nagy nemzeti költőt, aki európaibb minden nyugatosnál! […] A mai Vörösmarty más. […] Mintha ő is keresztülment volna a világháborún és az emberiség minden válságán, amit mi késő olvasók megértünk. Arca mindjobban kezd hasonlítani ahhoz az arcképhez, amelyet az utolsó Vörösmarty-versek maguk festenek költőjükről. […] A «vén cigány» arca, aki túl van már minden borok és zenék mámorán, már nem is maga zenél, hagyja a világot beszélni”.

Babits több Vörösmarty-verset idézett előadásában: a Szózat, Az emberek, a Gondolatok a könyvtárban, az Országháza, az Előszó költeményekkel bizonyította, hogy Vörösmarty „nemcsak a magyar nemzet költője volt, hanem általában a nemzeti létforma költője”. Babits

méltán nevezte Vörösmartyt a nemzeti létforma költőjének,

hiszen Vörösmarty az egyén, a nemzet és az emberiség sorsát mindig egyszerre és ugyanabban a kozmikus távlatban szemlélte. Ezt bizonyítja nagyívű gondolati-filozófiai költeményének zárlata is:

„Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
(…)
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

(Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

 

A nyitóképen Sebők Melinda irodalomtörténész. A cikk képeit a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére. Forrás: Nemzeti Örökség Intézete