Valaki elesett a sarkon. A neve nem maradt meg, csak a teste köré rajzolt sötétebb folt. A többiek sokáig nem néztek oda. Tudták, hogy itt minden mozdulat számít, és minden hallgatás beszédesebb, mint a kiáltás.

Gérecz Attilának nem kellett volna futnia, mégis futott. A lába tartotta az ütemet, mintha edzés lenne, mintha az időnek még jelentősége volna. Testében ott volt az öttusa ritmusa: a fegyelem, a légzés, az erő beosztása. Csak most a levegő sűrűbb volt, füsttel telt, és nem engedte könnyen magához. A Klauzál tér kövei alatt a börtön betonját érezte. Ugyanaz a keménység. Ugyanaz a hideg.

Nem hitte, hogy még egyszer szabad lesz. Akkor, a szökés idején, amikor az érzékelése csak az izomfeszülésre összpontosított: ahogy a jeges záportól, s a tajtékzó Dunától megfenyített teste előbb ért partot a Szent-
endrei-szigeten, mint a szabadság gondolata. Akkor azt hitte, a szabadság mozgás. Most tudta, hogy inkább fájdalom. Hogy nem enged megállni, csak sodor vissza, mindig oda, ahonnan jött. Újabb letartóztatás, újabb rács, újabb napok számlálása. A teste emlékezett minden zár csattanására. Most is csikorgott benne valami.

A szálló felől újabb lövéseket adtak le. Arra gondolt, Hegedűs István ezt már nem hallja. Együtt edzettek. Együtt tanulták, hogyan kell a testet fegyelmezni. István teste mára emlék lett.

A húszforintos közepén feszült, nem az izmai beszéltek először, hanem a tartása: a mozdulat előtti csend, amikor az erő még nem csapott át cselekvésbe. Ez a test nem magát mutatta, hanem egy korszak akaratát. A karjait széttárta: az egyikben kalapács, a másikban búzakalász – nem tárgyak voltak ezek, hanem sorsjelek, súlyuk nem a vasban és a magban, hanem a jelentésükben volt.

A törzs sima és fegyelmezett, mintha a bőre alá rendet rajzoltak volna. Nem a harc heve dolgozott benne, hanem a kiképzett nyugalom, az öttusázó fegyelme, aki tudta, mikor kell várni, mikor kell ugrani. A teste egy élő férfi emléke, akiből grafika lett, s a grafikából mindennapi kézbe simuló pénz.

Gérecz Attila húsa még esendő volt, metszett arcvonala mögül nem veszett el semmi. Ott bujkált benne az izzadság, az edzés utáni fáradtság, a lélegzet, mint halvány, makacs melegség a novemberi alkony hidegén.

Nem hősies, inkább túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, mennyi mindent veszíthet el. A tekintetéből hiányzott a diadal. A szemhéjak alatt ott lapult az álmatlanság árnya. Ez nem a győztes arca volt, hanem azé, aki vállalta, hogy jelen lesz, amikor nem lehet elbújni.

Az arca egészében őrizte az iskola fegyelmét, a hadapródok korán tanult rendjét, de ott látszott a repedés is, amelyen keresztül a történelem belépett.
Ez az arc még élt, még tartotta magát a fényben, de már rajta volt az árnyék lenyomata: annak a pillanatnak az előérzete, amikor a test hirtelen elveszíti az időt, és a tekintet, amely most figyel, egyszer csak megszakad – mintha egy mondat vége hiányozna, amelyet már nem lehet befejezni.

A halál előtt az ember mérlegel. Ahogy ez eszébe jutott, el is gondolkozott. Mint a füveskertiekkel Vácon egy verssornál: jó helyen törik-e meg.

Valaki futott, valaki elesett. A testek nem különültek el a várostól: vér csorgott a csatornába, mint eső után a piszok. A Klauzál téren azon a napon a szabadság nem szó volt, hanem sebesülés. Amit ki-ki magán hordott, amíg el nem vette tőle a zaj, a füst vagy a hajnal.

Az alkony fénye tompán ült meg az utcán, a házak között huzat járt.

Nemrég hallotta a hírt. Már nem emlékezett rá, délelőtt, de az is lehet, hogy még reggel mondták: Hegedűst lelőtték a Szófia utcában. Edzésre ment a Sportuszodába, mintha már a következő számra készülne tanítványaival.

A hír nem keltett benne gyászérzetet. Inkább felismerést okozott. A sport megtanítja az embert különbséget tenni a váratlan és az elkerülhetetlen között.

Ahogy a telefonfülke felé futott, eszébe jutott egy régi beszélgetés. A stopper, amit nem indítottak el. A mondat az időről, amit nem szabad mérni. Akkor még nem volt jelentése. Mostanra lett.

*

A salak még nedves volt a délutáni öntözéstől, amikor kilépett a pályáról. A cipője talpa alatt cuppogott a föld, ahogy a lelátó felé indult. Nem sietett. Az edzésnek vége volt, de a teste még benne maradt a mozgásban.

A padnál Hegedűs István ült, törülközővel a nyakában. A stoppert a kezében tartotta, de nem indította el.

– Futásnál tartottad a ritmust – mondta. – Nem gyorsítottál fölöslegesen.

Gérecz bólintott: – Benedek is ezt csinálta Helsinkiben.

A név nem szorult magyarázatra. Az olimpiai bajnok Benedek Gábor ott volt mindkettőjük számára, mint mérték. Nem példakép, inkább viszonyítási pont. Aki megmutatta, meddig lehet elmenni hiba nélkül.

– Ott minden tiszta volt – folytatta Hegedűs. – Nem volt kifogás. A pálya nem engedett alkut.

– És aki kimaradt? – kérdezte Gérecz.

– Az megtanulta, hogy a sportban nincs pótidő – mondta Hegedűs. – Ami egyszer elment, nem jön vissza.

Hallgattak. A pálya másik végén egy edző összeszedte a bójákat. A koppanások egyenletesen követték egymást. Gérecz figyelte a ritmust. Mindig ezt tette, amikor nem akart kérdezni.

– Meddig lehet ezt csinálni tisztán? – szólalt meg végül.

Hegedűs nem válaszolt azonnal. A stoppert zsebre tette. – Amíg az ember tudja, miért van itt. Amíg nem keveri össze a számokat az okokkal.

– És ha összekeveri?

– Akkor már nem sport – mondta Hegedűs. – Csak mozgás következmények nélkül.

A nap alacsonyan állt. A pálya sarkai sötétedni kezdtek. Gérecz érezte, hogy a beszélgetés nem csak az edzésről szól.

– Helsinki után minden világosnak tűnt – mondta. – Aztán mégsem lett az.

– A sport hamarabb megmutatja az igazságot – felelte Hegedűs. – Az élet késik vele.

Kezet fogtak. Röviden. Úgy, ahogy azok szoktak, akik másnap még találkoznak.

*

A sarkon tankok álltak. A vas türelmesebb volt, mint az ember. Gérecz megállt egy pillanatra. Nem félelemből. Figyelemből. A test emlékezett a futás utolsó száz méterére, ahol már nem gyorsít az ember, csak tartja magát. Itt nem volt következő szám, se javítás.

Az előző estére gondolt. A „Kicsi” ujjaira. A gyűrű hidegére, amely most is ott volt az ujján. Megígérte, hogy visszamegy. Most a teste mást mondott. Ezért akart telefonálni, de a szállóban már süket volt a készülék.

Mintha minden fal egyszerre nehezedett volna rá még a téren is. A szálló ablakai elsötétültek. A folyosókat nem látta, de a szagukat érezte: lőpor, korom, régi bútorok.

Amikor a tankok megindultak, a kövek alatt megmozdult a föld. A tér összehúzódott. Valaki még futott. Gérecz elesett. A vére utat talált a kanálisig.

A föld nedves volt. A kabát ujja hozzáért. A levelek beleragadtak a sárba. A levegő megült a mellkasában. Valahol fém csikordult.

1956 őszén a Klauzál tér nem tér volt többé, hanem seb. A házak homlokzata megfeketedett a füsttől, ablakaik mögött imákat mondtak. A pesti srácok – vékony kabátban, túl nagy puskával – a tér szélén hasaltak, mintha csak várnának valamire, ami elkerülhetetlen. Nem hősök voltak, csak fiúk, akiknek a tekintete hirtelen megöregedett.

 

Nyitókép: A Continental Szálló egyik szobája, 1956. Fotó: Fortepan / Lipovits Károly