Túlerő című versében olvasom: „Ő keresztutat jár. / Rója engedelmesen. / Szeret, szeret, szeret. / De majd egy kozmikus / Rózsa fehér pompázatában / – nem jön – megérkezik. / Kibomlik s túlleng / időn, léten, lélegzeten. / És Úr marad. / Ez az ítélete. / És mint a polyvát, / a gonoszt szétleheli; / a Szent az túlerő.” Ezt az utolsó sort gyakran hallottam Vasadi Péter megszólalásaiban. E szónak, túlerő, nála kettős jelentése van. Jelenti a túlról, a fentről való erőt, és jelenti a mindeneket legyőző erőt, de nem e világi letipró, pusztító, legyilkoló értelemben. A túlerő a Bárány ereje, akinek győzelméről énekel a himnikus evangélium, a Jelenések könyve, és Vasadi Péter egész életműve.
Ez a túlerő áradt Vasadi Péterből, öleléséből, s szavaiból.
A túlerő úgy ejt rabul, hogy fölszabadít. Lebilincselve szárnyakat ad. Lélegzetelállító Lélek-áradás, Lélek-átadás. A Bárány ereje a túlerő. Mindennél erősebb, hiszen képes rá, hogy magára vegye a világ bűnét, hogy végül elvegye. S a Bárány, ereje teljében fölajánlás, odaadás a trón előtt, s Kenyér az asztalunkon, kínálva, adva magát. Vasadi Péter, ha tehette, naponta élt e kínálattal, s vallotta: „átitattál engem” (Kenyeret adtál). Innen a belőle s a szavaiból áradó túlerő.
E túlerő segítette, hogy élje ars poeticáját: „Az én ars poeticám az akaratlan kiszolgáltatottság” – olvassuk több írásában. Tettei értelmezik e tömör, titokzatos mondatot.
Történt, hogy egy szerzetesi közösség az évi nagy, nyolcnapos lelkigyakorlatának megtartására kérte fel őt. Elvállalta. Készült rá, nevéhez illő vasakarattal. Meg is érkezett a megbeszélt időpontra, és még aznap este megtartotta az első elmélkedését.
A csöndről beszélt, mely nélkül aligha fogadható be a Lélek, s vele ereje, a túlerő.
Egy testvér később érkezett, már az éjszakában. A többiek a szokott szertelen és zajos örömmel fogadták, máris megfeledkezve a csöndről szóló intelmekről. Lehet, hogy még a hazai finomságok is előkerültek a későn érkező hátizsákjából. Zengett a konyha, mely éppen a vendégszoba, Péter szobája szomszédságában volt. A reggeli mise végén Péternek beszélnie kellett volna az evangéliumról. De a misén nem vett részt, nem volt ott. Keresték égen és földön. Nem találták. Észrevétlenül, csöndben hazautazott. Volt riadalom. Néhányan utánaeredtek. Már otthon találták, Rákospalotán, a Magyar utcában. Kedvesen fogadta őket, a tőle megszokott, felszabadult öleléssel. A testvérek bátortalanul tudakolóztak megfutamodása oka felől: miért is? Péter minden szemrehányás, vád, rosszallás, ítélkezés, szemöldök-összevonás nélkül csak ennyit mondott: Így kellett tennem. A testvérek, akik fölkeresték Pétert, kezdtek szabadkozni, meakulpázni, kezüket tördelni, hogy biztos zajgásukkal nem hagyták őt aludni. Erre csak nevetve annyit mondott, hogy aludt, mint a bunda. Akkor miért jött el? Újra csak azt ismételgette, hogy így kellett tennem, ennek így kellett történnie, és léleknyugalommal másra terelte a szót.
Ez az „így kellett tennem”, az „ennek így kellett történnie” nem tehetetlen, akarattalan sodródást jelentett, hanem a szeretet szabadságában, a túl-
erő birtokában épphogy egy akaratteljes cselekvést. Az „akaratlan” szó a Vasadi-szótárban azt jelenti, hogy
én azt akarom, hogy „legyen meg a Te akaratod, ne az enyém”.
És egyenesen úgy, „mint a mennyben”. És épp ehhez kell a túlerő. Isten szeretetéből akaratlanná lenni, neki kiszolgáltatottá lenni, egyedül azt akarni, hogy egyedül az ő akarata érvényesüljön bennem, ez az ő akaratával egyesült akarat, ez az egyedül erős akarat, ez az egyedül szabad akarat, mely egyedül fölszabadító. Vasadi Péter radikálisan, e túlerő birtokában megélte, amit ars poeticájában megfogalmazott: „az akaratlan kiszolgáltatottságot”. Innen a szabadsága és fölszabadító ereje.
E szabadságban nincsenek határok, a végletek érvényesülnek. Ez is Vasadi Péter ars poeticája: „Tartsd magad a végleteken.” Ez az utolsó sora a Vallató című versének. Erről írja Esterházy Péter Vasadit köszöntve a hatvanadik születésnapján:
„Áldalak utolsó mondatodért: »Tartsd magad a végleteken.«”
E jelmondat megvalósulására csodálkozhatunk rá, ha elolvassuk Vasadi esszéjét Petri Györgyről (Vigilia, 2004. június, Jegyzetlapok). Petri és Vasadi a két véglet. Vasadi költészete, egész gondolkodása a hitben fogant. Petrié? Ezt olvasom az Októberi capriccióban: „Aki bármiben is hisz: az hülye”. „Hagyjunk már végre föl a reménnyel. / Lehet élni hit és perspektíva nélkül” – írja A Dunánál című versében. „Énnekem mínusz 2700C a menny” (Eszmék és tánclemezek). Vasadi Péter ebben az írásában, bár nem hallgatja el kritikai észrevételeit, Petrit elfogadja, méltatja. Írja, hogy Petri magát bohócnak titulálja: „Peche van. Szeretem a bohócokat, tehát nagyon komolyan veszem őket. Bohóc volt Szent Ferenc is… Micsoda bohóc ez. S mekkora verbális leleménnyel” – írja Vasadi Petriről. Trágárkodásairól pedig ezt: „A trágárság oly természetesen csorog belőle, mint csapból a víz… Igen, gyalázta istent, úgy ír róla, mint egy koszos rongycsomóról… Gyalázta a szent családot, az egyházat, a pápát… Ezek a szavak földühítettek (én is mondtam a költőre, s szavaira egy cifrát), de nem vagyok hajlandó botránkozni…” Majd megjegyzi: „Hiába írtja magában és maga körül látványosan a reményt…, ott bukdos verseinek raszterében… Igenis, mea-culpázik ez a hideglelősen őszinte s jelentős költészet… Petri sokkal bölcsebb volt, mint amilyen »romlott«; hagyott magának rideg rettegésében Istenhez egérutat… Isten ne tudná, hogy (alighanem) csak tékozló fiai vannak?”
Míg Petri Györgyöt még a barátja, Orbán Ottó is „szörnyeteg kamasznak”, „Belzebub unokaöccsének” látta, addig Vasadi Péter a Szent Ferenc-i útmutatás szerint nézte költő- és írótársát. A Háromtárs legendában olvassuk, hogy Assisi Szent Ferenc az egyik káptalanon így intette társait: „Mi sokakat már a sátán prédájának vélünk, holott még Krisztus tanítványa válhat belőle.” Vasadi Péter
otthonosan mozog Szent Ferenc világában,
több verse tanúskodik erről.
A Petriről írt esszé elolvasása után felkerestem Vasadit, és megkérdeztem tőle: Te, aki az egész habitusodban, gondolkodásodban totál más vagy, más világ, mint Petri, mi a titka annak, hogy mégis tagadhatatlan rokonszenvvel, értőn, megértőn, beleérzőn, érzékenyen vagy képes látni és láttatni őt? A válasz meglepő volt. „Amióta őt a karjaimban tarthattam, és egészen közelről láthattam az arcát, fürkésző, ámuló, mélyre látni vágyó, égszínkék gyerekszemeit, azóta én nem tudom benne a »szörnyeteg kamaszt« látni. Megrendítő volt számomra ez a tekintet. Nagy meglepetés.” De hogy került Petri a karjaidba? – kérdeztem. „Együtt voltunk egy író-olvasó találkozón – kezdte válaszát Vasadi. Az elöl vagy hátul Péter nevű írókat gyűjtötték egybe. Névsor szerint szólítottak minket egy színpadra. Balassa Péter kezdte a sort, aztán jött Esterházy, Nádas, s őt követte Petri, majd én következtem. A színpad magasan volt, sok lépcső vezetett föl rá. A följutással Petri, bár imbolygott, mint általában, de azért megbirkózott. Produkcióját, különösen trágárabb kiszólásait a közönség hangos vihorászással díjazta, ami láthatóan tetszett a mesternek. A könnyű sikertől, meg biztos mástól is megszédülve megbotlott, és zuhanni kezdett. Én voltam kéznél, a karjaimba zuhant, a meglepetéstől alig tudott megszólalni, de aztán egy csöndes köszönömöt rebegett el. Hosszan kellett tartanom, míg segítségünkre nem siettek. Így ez a közelség nem röpke pillanat volt.”
Vasaditól hazajövet két verset olvastam újra Petri György verseskötetéből, az Összegyűjtött versekből. Mindkettő rímel Vasadi történetére. Az egyik a Mosoly. Ebben Petri – ezt nem gyakran teszi – hálát ad Istennek: „Meg fogok halni. Nem is oly sokára. (…) / Hovatovább csak egy maradt velem, / de az igen, Istennek hála érte! / A szem mohó, éhes kíváncsisága, / a nézés gyönyöre, hogy minden látvány / a maga más-más módján színöröm”. S ezután olyan jelenségeket fest le, színpompásan, amit általában nem szépnek, hanem rondának találunk. Mint például az „a mosoly / egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, / a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny…” A másik verset azért vettem elő, mert
különlegessége, hogy tartalmazza azt a szót, melyet Petri Vasadi karjai közt rebegett el, s mely Petri költészetében kuriózum,
hapax legomenon, egyetlenegyszer előforduló szó. Ez a „köszönöm”. A Nagyapám abgangja című versében olvasom: „Papának már annyi. És akkor / átsuhant egy nővérke a kórtermen, / a nagyapám feléje fordította tekintetét, / és tagoltan érthetően így szólt: / »Köszönöm, kisasszony, / minden nagyon finom volt.« / Hajnalban exitált.” Petri számára a balesetében Vasadi volt a „nővérke”, s az abgangja pedig a Vasadi karjai közt, „az akaratlan kiszolgáltatottságban” kimondott „köszönöm”. S ez a „köszönöm” fordította át Vasadi Péter viszonyát Petri Györgyhöz.
„Az én ars poeticám az akaratlan kiszolgáltatottság.” Az akaratlan kiszolgáltatottság: Editke, a felesége balesetet szenvedett, combnyaktörés, teljes ápolásra szorult. Ekkor Péter hagy csapot-papot, szerkesztést, könyveket, s átadja magát az ápolás szentségének, nagy szerelemmel. Ebben a szentségben átváltozik a látásmód. Ami addig az utálatos jelzőt kapta, most a gyönyörködés tárgya. Erről szól a Triviális című verse. Lehetetlen csak részleteket idézni belőle.
Ekkor születik a Szép leszel című verse.
Szerelmes vers a magatehetetlen, Alzheimer-kórban szenvedő feleségéhez: „Szép leszel, lépni akarsz, / de már lebegsz a föld fölött, ismét / nyakamban két karod / szeretsz, szeretlek, semmi / sincs és semmi más, / de ez az Egy a Minden…” Mikor elolvastam, azonnal felhívtam Pétert. Csak ennyi jött ki a számon: „Péter, ezt hogy csinálod?” A válasz ennyi volt: „Bocsáss meg, László! Nem tudom. Letérdelek. Ő csinálja. Kifacsart citrom vagyok. Gyönyörű, ami történik. Nagyon igaz.” És az is az, hogy „a Szent az túlerő”.
Nyitókép: Vasadi Péter (2014). Fotó: Sainmaty / Wikipédia
