Március végén az Ellen Key konferencián tartott előadásomhoz vettem elő Anton Csehov egyik legszebb elbeszélését, A kutyás hölgyet. A Jaltában nyaraló kutyás hölgy különösebb ellenállás nélkül enged a tapasztalt szoknyavadásznak. Gurov negyvenéves, családos, de egyedül érkezett Jaltába, Anna viszont csak húsz, ő is házas, ő is egyedül jött a tengerpartra, a férjét későbbre várja. Beengedi a férfit a szobájába. Utána, míg a férfi görögdinnyét eszik, Anna elsírja magát. De nem azért sír, mert megbánta, hanem, mint mondja, attól tart, hogy a férfi meg fogja vetni engedékenységéért. Később szóba kerül a férj is, egy magas rangú hivatalnok, akit Anna egyetlen szóval jellemez: lakájember. Így kalandja nem is kelt benne igazán lelkifurdalást. A történet itt váratlan fordulatot vesz, Gurov, aki valóban lenézi a nőket, úgy érzi, nem tud Anna nélkül élni. Utánamegy S.-be. Egy színházi bemutató adja az alkalmat, hogy megtalálja. Operettet adnak, a Gésákat, (ugyanazt, amit

ugyanabban az évben Sárszegen, Kosztolányi Pacsirtájában.) Háttérben a giccs, előtérben az Izoldát és Trisztánt idéző szerelem. De a lakáj elmozdíthatatlan, nincsen jövő. Csehov újra és újra visszatér a lakáj témájához. Az Anna a férje nyakán szintén egy furcsa házasságot beszél el. A kisvárosi rajztanár lánya, miután anyját elveszítette, részeges apja pedig képtelen gondoskodni a családjáról, kénytelen-kelletlen hozzámegy egy idősebb hivatalnokhoz. A férjet csak a karrierje érdekli, bármire hajlandó, hogy előbbre jusson, s a számára valóban fontos Anna nem a felesége, hanem a vágyott kitüntetés, az Anna-rend. Anna, a feleség, jól kihasználja a helyzetet, ő maga lesz a helyi notabilitások kedvence, s attól fogva ő uralkodik a házasságban, s nevetségessé teszi a férfit.

Vagy ott van Csehov egyik legismertebb novellája, A csinovnyik halála. A kishivatalnok akkorát tüsszent a színházban előadás közben, hogy az előtte ülő kopasz úr feje csupa nyál lesz. Miközben bocsánatát kéri, rájön, hogy a sértett magas rangú hivatalnok, tábornoki rangú. Szünetben megint bocsánatot kér, aztán másnap felkeresi a tábornokot, hogy harmadszor is elnézését kérje, mire az egyre ingerültebb tábornok kidobja. Vagyis a lakáj hiába egyre alázatosabb, a feljebbvaló nem értékeli buzgalmát, semmibe veszi, elzavarja. Itt aligha lehet megállni, hogy ne aktualizáljuk a jelenséget: a nemzetközi politika egy-két éve másról sem szól, mint a megalázkodók szenvedélyes buzgalmáról, és a hízelgés tárgyának szeszélyességéről. Ha továbbgondoljuk, akkor előbb-utóbb el kell jutnunk ahhoz a konklúzióhoz, hogy a lakáj-metafora egy társadalom lényegét ragadja meg. És nem csak az oroszét.

De gondolhatjuk azt is, hogy a tétel megfordítható, s olykor nem az irodalom tükrözi az életet, hanem az élet az irodalmat. Mert mintha mindaz, amit napjainkban megélünk, nem volna más, mint egy irodalmi műfaj, a menippea megvalósulása a társadalom életében. A menippea, ahogyan Mihail Bahtyin leírja, olyan szatíra, amely tragikus és komikus egyszerre, s amely a legvégső dolgokkal foglalkozik. A történet azzal kezdődik, hogy a lakájok királyt választanak. A király igazából bolondkirály, aki egyrészt megbűvöli, másrészt terrorizálja alattvalóit. Bármit mond, bármit állít, elhiszik, utána mondják. Idézek egy extrém példát. Dosztojevszkij regényében, a Sztyepancsikovo falu lakói címűben, a mindenkitől tisztelt Foma Fomics elrendeli, hogy ezentúl nincsen szerda, hanem kétszer lesz csütörtök. A lakájok lelkesen helyeselnek, hiszen a király tévedhetetlen. De a menippeának ezzel még nincs vége, mert előbb-utóbb bekövetkezik a katasztrófa, s megtörténik a trónfosztás. Csak az a kérdés, hogy ez az előbb-utóbb mennyi ideig tart, másfél évig, tizenöt vagy százötven évig.

Április 11-én mindenki verset mond. Úgy éreztem, nem szabad kimaradnom, elmondok egy verset otthon. Pilinszkyt választottam: a Trónfosztást.

Táblára írva nyakadba akasztjuk történeted.

 

Nyitókép: Elképzelt jelenet A csinovnyik halálából. Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini