Ők mentették meg az életemet, idestova tizenhét évvel ezelőtt, a legsötétebb téli napon, amikor az alvilág kígyója már lenyelte a napot, és csak mindenféle antik hősök tudják kibányászni feneketlen bendőjéből.

Kiabáltak is persze, hogy mi a fenét csinált maga az ereivel, a Jó... b... meg, és ehhez hasonlókat. Meg, hogy nézzem a szívemet a képernyőn, és ne lihegjek. Ne lihegjen, mert pofán vágom.

Parancs, az parancs. Nem véletlenül hívják Honvéd kórháznak. Na de, hogy a lényegre térjek, kaptam egy sztentet. A sztent, az egy olyan kis izé, acélháló, amit behelyeznek a koszorúérbe, lehetőleg oda, ahol az elzáródás megtörtént, és akkor ez a háló úgy magától húsz atmoszféra nyomással tágítja az érfalat, hogy eszébe ne jusson még egyszer összeszűkölnie a marhájának.

Csak a bőröndök ne jöttek volna.

Tudniillik: ha ez megvan, vagyis a csuklón elhelyezett apró vágás nyomán az ütőéren keresztül egészen a szívig feltolt sztenttől az ember éppen magához térne, akkor a fájdalomcsillapítás szándékával benyomott morfintól elkezdenek mászkálni azok a régi típusú kofferek, amiknek annak idején patent záruk volt, de mivel mindig túlpakoltuk őket, a zárak maguktól kinyíltak, nem bírták el a túlnyomást, nem úgy, mint az érfal; szóval, ezeket a bőröndöket át kellett kötni erős szíjakkal, leginkább nadrágszíjjal, nehogy pont akkor nyíljanak ki a vasúti kocsi csomagtartójában, amikor éppen útitársunkat kínáljuk egy magunk főzte kávéval a termoszból, fejünkre borítva a játék mackót, has melegítőt, teás ibriket és más, a nyaraláshoz nélkülözhetetlen tárgyakat. Egyszóval, ilyen kofferek csámpáztak valahol a kisagy és a homloklebeny között, egyik a másik után. Aztán, ahogy a morfin hatása múlik, úgy a tér is tisztul, egyszerre csak meglátjuk a mellettünk heverő sorstársakat - ők vajon miféle szerzeteket láttak a morfin injekciótól? – el is aludnánk, de tízpercenként beindul karunkon az automata vérnyomásmérő, ettől felriadunk, érezzük, hogy vizelni kell, de fekve ez soha nem megy, végre kapunk egy katétert, ami azért nem olyan vidám dolog, de megkönnyebbülünk.

Nagyobbik lányunk is bejön, nyilván az oldalborda riasztotta, aki végig mellettünk állt, kihívta az ügyeletes dokit, és intézte, amit intézni kellett és lehetett, és akkor Anna lányom megsimogatja a karomat.

Ezt az érintést soha nem felejtem el. Túl volt már a kamaszkorán, de a felnőttekhez való viszonya még nem volt éppen rózsás – tudjuk, azok hülyék, és azt hiszik, mindent jobban tudnak, pedig pont ennek az ellenkezője a nagy fene igazság –, egyszóval a mi kapcsolatunk sem volt a topon, pedig úgy tizenhárom éves koráig igazán harmonikus és remek volt minden. (Vagy tizenhat? Ki emlékszik már erre?)

Egyszóval már ezért a simogatásért megérte a szívroham.

Az már szinte egészen laza volt, hogy az embert utána elküldik Balatonfüredre, noha nem irodalmi sétára, Jókai villa vagy Vaszary ház meglátogatására, hanem szanatóriumba, ahol a protokoll szerint béta blokkolókat adagolnak neki, hogy ne verjen olyan gyorsan a szíve infarktus után.
De az embernek amúgy se vert soha gyorsan. Sportszív, mondták, akik nem ismertek. Pedig hát... Mindig szerettem mozogni, de hivatásszerűen soha. Namármost az elzáródás a szinusz csomónál történt, ami a szív dirigense, tehát ezután az amúgy is lassú ritmus még jobban lelassult, a karvezetőnek eltörött a pálcája. Ezért aztán az ember egyre álmosabb a kevesebbnél is kevesebb percenkénti összehúzódástól, s ez egészen addig tart, míg egy napon az ember majdnem elájul.

– Na jó, akkor ne szedje – jött a verdikt, és megint szép lett az élet.

Ne örülj annyira, mondta az őrangyal.

Kellett még egy sztent. Akkortájt már a saját lábamon mentem be, mint más egészséges emberek. Egy műtősfiú pedig a fanszőrzetemet az egyik oldalon tövig lenyírta, mondván, hátha a csuklómon keresztül ezúttal nem találnak el a szívemig.

– Hogy megyek ki így én a nudista strandra, félig leszőrtelenítve, mintha éppen lemerült volna az elem a villanyborotvámban –, poénkodtam, de a srác nem vette a lapot. Lenyírt, majd magamra hagyott. Hevertem egyedül egy guruló asztalon. Azért izgultam is, kínomban a János vitézt kezdtem mondani magamban, de végül csak betoltak a műtőbe.

Ér felvágva, mint ahogy kell, doki rikkant:

– Egy húszszor huszonkettes sztentet kérek!

– Nincsen - hallottunk egy sztentori hangot.

– Akkor egy húszszor huszonnégyest!

– Az sincs!

Kezdtem úgy érezni magam, mint az egyszeri vásárló a lengyel húsboltban Jaruzelski marsall idején. Fel is nevettem volna, ha nem lettem volna éppen kiterítve, felvágott ütőérrel. És még fájt is.

– Ez most miért fáj? – érdeklődtem. – Mikor infarktust kaptam, nem fájt.

– Ja, kérem, az infarktusosnak jár a morfin. Maga pedig csak úgy bejött ide... Húszszor huszonhatos van?

– Az van.

– Akkor betesszük azt.

Az ügy tehát megoldódott. Ez az ügy. Mert a szinusz csomó miatt bradycardiás lettem, vagyis lassúbb az érverésem, mint fentebb már írtam. És hát ennek a következménye...

Ülök egy előadáson, ahol roppant meleg van, rendesen bedurrantották a termet. Egy Amerikából hazatért fickó meséli, milyen a beavatási szertartás az indiánoknál, amin ő is átesett. Tudniillik a mellén a bőr alatt kötőtűvel kötelet húztak át, majd ennek a kötélnek a segítségével őt ráncigálták. Én meg érzem, hogy nem csak az ő melléből, hanem énbelőlem is kezd elfolyni a vér, mindjárt elájulok. Odakint lefektetnek, gyorsan magamnál vagyok. Oldalborda ötletel, hogy nem bírom hallgatni az ilyet, szuperérzékeny vagyok.

A szuperérzékeny nem árulja el, hogy mivel külön utakon érkeztek erre az előadásra, előtte benyomott két deci vöröset, kardiológusi javaslatra.
Máskor hajnali jóga órán meditálunk, ugyanezt érzem. Szerencsére jóga szőnyegen ülök, erről könnyű lefeküdni.

Most meg az az átkozott sport! (Pedig Churchill megmondta!) A dolog úgy történt, hogy a gyógyszállóból, ahol mindenféle vidám kezeléseket kaptam (súlyfürdő, iszapfürdő, masszázs, iontoforézis) hajnalonként átsétáltam a közeli sportuszodába. Mert én kemény legény vagyok. Úsztam egy órát éhgyomorra, majd vissza, ezalatt oldalborda is kiszépíti magát, együtt megyünk reggelizni. Az ember úszás után rohadtul éhes tud lenni. És nagyon gyorsan megeszik mindent. És akkor újra jön az érzés. Mondom is a feleségemnek:

– Baj van. Mindjárt elájulok.

Arra még emlékszem, hogy két pincér megfogja a két karom, és megpróbálnak kikísérni az előcsarnokba. Filmszakadás. Ébredés egy fotelban. Fejemen vizes törülköző.

Valaki kihívja a mentőt, visznek a debreceni klinikára.

De persze kutya bajom. Meg is lépnék, de azonnal kapok egy kanült a jobb karomba, a későbbi esetleges infúziók végett, azzal wellnessezni némileg kontraproduktív.

– Jó ez a wellness – súgom a feleségemnek a harmadik óra ücsörgés után, két vizsgálat között. Meg ezt is: – Kellett neked fiatal férjet választani ötven évvel ezelőtt.

Ezen aztán harsányan kacagunk. Néhányan szigorúan néznek ránk. Ők tényleg betegek.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Gemini)