pulcsi
összehajtogatlak magamban mint
egy kinyúlt pulóvert nézd ahogy
az ujjaid is kibolyhosodtak túlnyúlnak
az óperenciás tengeren a fölbomló
kötéseket a hasra forduló mintát
a kékben egy világosabb színsáv
szalad ahogy hajtogatlak újra
átöleled magad mert engem már
nem melegítesz a fölfeslő
szövésben is dobog a szíved a szekrény
mélyére áslak s elhaló visszhangjával
töltekezem a tengermorajlásnak.
alkotás
a faágak esőcseppeket szótagoltak
még nem törték félbe az Alkotás utcát
a földre zuhanó évszak úgyis lesúlyozná
nem lökik arrébb a Kék Golyót
sem hiába képzelem el hogy gurul
megmerevedik fölötte a turul s
kitárt szárnyaira rászitál ez az őszi
mártírhalál csak bennem
kopognak meg nem írt sorok
a vonatok érkezéséig föl kellene
feszítsd a szívsorompót mióta nem
figyelem a táblán félpercenként cserélgetik
az időtlenséget te majd belőlem érkezel meg
de ma én is kések
és lent a mélyben mint testnek a kenyér
halott illatokba törölközik néhány száraz péksütemény.
harisnya
hagytad hogy szétszakadt harisnyaszemek
tengerré öleljenek lábadon egy kis
kibukkanó bőrfelületet míg sötét ruhád
mint egy fekete vászon amin az elmúlás
átszivárog mindent eltakart
a Piarista közben vizsgára siettél táskádban a Vörös és fehér
meg az összegyűrt vizsgatételek kikandikáló szélei megtanulni
amit még nem vert beléd az élet minden más
kicsurog a téren mozdulatlan fatuskók
ráállni hátha szerencsét hoz ennyi maradt Kosztolányiból
az is lehet Karinthy volt és nem fa hanem kő
előbb-utóbb ha kavics is belenő
az éjszaka borítása akár a leckekönyved
csillagokkal vésted bele a neved
legalábbis fényéveknek tűnt mire elvégzed az egyetemet
most esténként bomladoznak az ég telis-tele hófehér
hólyagokkal az égésre asszociál amikor a hold megvacogtat
valaki úgyis összébb gombolja a telet
a harisnya lyukán hatol át és továbbreped
hogy áteressze az elmúlt évtizedeket.
És mit gondolt írás előtt, közben Murányi Zita?
Mindhárom vers a Lakatlan szoba című verseskötetem része, mely Sylvia Plath Ariel című kötetére szeretne reflektálni, a kötet egészén végigvonuló tengermotívummal, mely a pulcsi és a harisnya című versben is megjelenik, más-más felhangokkal. A kötet egyik célkitűzése ugyanis, hogy a csontig rágott tenger eposzt leporolva, újszerű közegbe helyezze, minderre pedig azért van szükség, mert a Lakatlan szoba cím a lakatlan sziget asszociációját hivatott felébreszteni az olvasóban. Mi, a 20–21. század gyermekei saját zugunkban lehetünk hajótöröttek. Ebben a térben az izoláció nem pusztán állapot, inkább szervezőelv: a versek egy folyamatosan változó, mégis zárt univerzumot építenek, ahol az emlékezet, a nyelv és a kulturális hagyomány tárgyai egymásba csúsznak.
A tenger itt nem romantikus toposz, folyamatos mozgásban lévő emlékezeti tér, melyben a lírai beszéd maga is sodródik, eltűnik és újraalakul. A pulóver, a harisnya motívumok ennek a széteső, mégis újraszerveződő közegnek a metaforái: a szövet, a kötés, a szakadás mind az identitás és a nyelv instabilitásának kifejezői.
A második ciklust híres festők és alkotásaik inspirálták, A kiállítás képei cikluscímet viseli, Muszorgszkijra utalva. A képzelt szoba falán lógó képek nem pusztán létező festmények leírásául szolgálnak, egy olyan másodlagos teret nyitnak meg, ahová mind a lírai elbeszélő, mind az olvasó beléphet, és interakcióba bocsátkozhat a halottnak hitt vászonnal. A képzőművészet itt nem illusztráció, hanem belépési pont egy olyan „szobába”, ahol a festmények nem lezárt műtárgyak, hanem aktiválható jelenlétformák. A lírai én és az olvasó egyaránt ebbe a térbe kerül, ahol a látvány, az emlékezet és a fikció határai elmosódnak.
Sylvia Plath mellett többször felbukkannak a kötetben Nemes Nagy Ágnes-utalások, például idézetek révén, de a záróvers is neki íródott. Plath sűrített, eruptív képisége a Lakatlan szoba verseiben egy lassabban bomló, reflektáltabb térben folytatódik tovább. Ugyanakkor Nemes Nagy Ágnes tárgyiassága és gondolati fegyelme is meghatározó referenciapont: a kötetben megjelenő utalások és idézetszerű rétegek egy olyan hagyományt hoznak mozgásba, ahol a személyes nyelv és az irodalmi emlékezet egymásba íródik. Az alkotás című vers is NNÁ-t idézi. Nem véletlenül került bele Nemes Nagy egykori lakcíme, a Kék Golyó utca. A vers apropóját egyébként egy valóságos séta adta, éppen egy felolvasóestre igyekeztem, amikor néhány sor, gondolat megfogalmazódott bennem. A zárlatban aztán Shakespeare 75. szonettjének néhány jól ismert sora is felbukkan. Hiszen A viharban szereplő Ariel név szerint is kötődik a korábban említett Sylvia Plath-kötethez.
A két költőnőt, Nemes Nagyot és Plathot a Winter Trees című kötet és a Tanulni kell a téli fákat című vers is összeköti. A kötet címadó verse, a lakatlan szoba is Plath Morning songjának hangulatvilágára reflektál. Az egyes versek borúlátásukban is rokoníthatók Plath írásművészetével, a kötet egésze mégis pozitív végkicsengésű, az utolsó, NNÁ című vers utolsó két sora éppen a mulandóság legyőzésére, legyőzésének vágyára irányul. (Elszáradt almafákra gondolok, / örökzölddé változtatnék minden lombhullatót.).
Ahogy ebben a versben is, a bibliai utalások átszövik az egész kötetet, de fontos motívumként Homérosz Odüsszeiája is vissza-visszatér, nemcsak a tengerszimbolika implikálja, az egyetemes és a versek által teremtett magánmitológia közti átmenet megteremtésére szolgál. Ahogy például a harisnya című versben Stendhal vagy Karinthy/Kosztolányi felemlegetése. A hagyománytisztelet mellett ezek a beékelések, utalások a tér és az idő tágítására szolgálnak, arra törekszem, hogy elmossam a múlt, jelen és jövő közt feszülő határokat, és az olvasó a költészet végtelen, egyetemes terébe nyerhessen bejárást.
Reményeim szerint ez lesz az első tematikus kötetem. Úgy is olvasható, mintha a lírai én egy belső hajótörés vagy repülőgép-szerencsétlenség áldozataként landolna saját lakatlan szobájában, ahol a falakon híres festők képei lógnak Dalítól Velázquezig bezárólag, Muszorgszkij zenéje szól, miközben a vízszint folyamatosan emelkedik a szobában. A versek megpróbálnak szembenézni a (társas) magány és a mulandóság kísérteteivel, és folyamatosan keresik az életben maradáshoz szükséges, reményt adó kapaszkodókat. Illetve maguk a versek, az általuk összesűrített emlékmagok próbálnak ilyen funkciót betölteni.
A Lakatlan szoba így egy belső hajótörés narratívája is: a versek egyszerre dokumentálják a szétesést, és próbálnak ellenpontot képezni vele szemben: nyelvi mentőbójákként működnek, melyek a túlélés és a jelentésképzés lehetőségét keresik a folyamatosan változó, instabil belső térben.
A ciklus végső tétje a mulandósággal való szembenézés, valamint annak poétikai újragondolása: hogyan válhat az elmúlás újjászületéssé.
A pulcsi című versben a kapcsolat és a hiány egyszerre anyagszerű és testközeli formát kap. A ruhadarab nem pusztán tárgy, egy korábbi intimitás lenyomata, mely a szétesés és a megtartás kettősségében létezik tovább. A hajtogatás gesztusa nem rendteremtés, inkább egyfajta belső archiválás, ahol a másik már csak emlékként, „kibolyhosodott” textúraként hozzáférhető. A vers tenger-metaforikája sem tájleírás, az érzelmi távolság mértékegysége: a kapcsolat túlterjed a test határain, majd visszahullik a szekrény mélyébe, és elcsendesedő visszhanggá enyészik.
Az alkotás című versben a városi tér és az idő érzékelése válik instabillá. Az Alkotás utca, a Kék Golyó és a turul képe nem leíró elemek, egymásra vetített kulturális és személyes koordináták, melyek egyfajta mozgó mitológiát hoznak létre. A versben a járás, a késés és az érkezés nem egyszerű cselekvések, az időhöz való viszony törései. A tér mintha folyamatosan ellenállna a rögzítésnek: minden irány egyszerre valós és képzelt, miközben a beszélő saját gondolatai is „meg nem írt sorokként” kopognak a jelen felszínén. Az alkotás itt nem eredmény, állandóan megszakadó figyelmi állapot.
A harisnya című vers a test és a sérülékenység tapasztalatát viszi tovább, de egy még fragmentáltabb, emlékezeti és kulturális rétegekkel átszőtt térben, mint a pulcsi. A harisnya mint tárgy egyszerre intim és sérülékeny felület, melyen keresztül a világ „átszivárog”. A versben megjelenő városi mozgások, irodalmi utalások és személyes emléktöredékek nem egy narratív ívet alkotnak, egymásra rétegződő időfoszlányokként működnek. A szakadás, a lyuk és a továbbrepedés nem pusztán romlás, az idő áteresztőképességének metaforái: azon a ponton, ahol a szövet megszakad, a múlt és jelen közötti határ is összemosódik.
A három vers közös tétje így a tapasztalat anyagszerűségének visszaadása: annak, hogy a gondolat, az emlék és az érzet nem elkülönülő kategóriák, hanem egymásba csúszó rétegek. A tenger-metaforika ennek a folyamatos mozgásnak a hátterét adja, de nem tematikus elemként, strukturális elvként: minden szöveg ebben a folytonos áramlásban létezik, ahol a jelentés nem rögzül, újra és újra szétesik és újraformálódik.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
