Nem volt nagy az uralkodói hálószoba, éppen csak akkora, hogy kényelmesen elfért benne az ágy, szemben vele egy szekér méretű kandalló, melyben vidáman lobogott a tűz és úgy ontotta magából a meleget, hogy az már egy kicsit sok is a jóból, odébb egy asztal két székkel, a sarokban pedig egy tulipánokkal gazdagon telepingált utazóláda. Mindkét ablaknyílást sűrűn szőtt függöny zárta le, úgyhogy fény azon keresztül se ki, se be nem járhatott.
András, a magyarok Istentől felkent királya már hetek óta az ágyat nyomta. Ereje elhagyta, már csak hálni járt belé a lélek.

Pedig nem is olyan rég még…

Más volt, minden más.

Emlékezett.

Mindenre. A szép napokra is, meg a rosszra is. Más már nem is igen tellett tőle, hiszen ágyban fekvő beteg, öreg emberré lett, vállát negyven esztendő minden súlya, gondja és baja nyomta. Egyedül az emlékek vidították fel. Meg a vörösbor, amit egy tiszai táltos tanácsára ivott azóta, hogy beköltözött Várkonyba, a folyómenti kőházába.

Emlékezett arra, hogy mit érzett akkor, amikor gyermek korában menekülniük kellett. Ez tisztán megmaradt annyi sok év múltán is. Minden pillanata, minden momentuma. Emlékezett arra, ahogyan megragadta az apja egyik szolgálója, magához emelte, és azt súgta a fülébe, hogy „Menni kell!”. Nem kérdezett tőle semmit. Rémült volt és fázott, a katonának pedig borszaga volt, amitől egyből elfogta a rosszullét. Ráadásul a borostás arca még szúrta is. Hiába született Taksony nagyfejedelem dédunokájának, apja hiába volt Géza nagyfejedelem öccsének gyermeke, anyja pedig a Tátony nemzetség legelőkelőbb leánya, mégis úgy kellett kifutnia az országból, mint egy utolsó latornak. Csak azért, mert apja, Vazul herceg, jelezni merte, hogy az ősi rend szerint István király halála után őt illeti a korona és nem a velenceinek is csúfolt Orseolo Pétert. Az idegent, a dózse fiát, kinek csupán annyi érdeme volt, hogy a király nővérének, Ilonának a fia. Taksony magját azonban Imre herceg halála óta egyedül Vazul őrizte, csakis ő tudta tovább adni, ám amikor ezt ki merte mondani, István király katonái kegyetlenül megkínozták. Piszkosul hidegek a nyitrai vár sziklába vájt börtöncellái! – soha nem kívánkozott oda. Később, amikor már király volt, mindenkit megöletett, aki részt vett apja megkínzásában. De előbb a fülükbe forró ónt öntetett, szemüket pedig kiszúratta, aztán a nyitrai vár börtönében rohasztotta őket egy kicsit, hogy megváltásnak érezzék a halált. Pont azt tette velük, mint amit ők tettek az apjával. Megbosszulta az emlékét. Aztán misét mondatott az apja lelkéért, pedig apja az Öregistent imádta. A mostani papok azt mondták, hogy pogány volt, de szerinte egyszerűen csak hű maradt a hagyományokhoz, hű maradt az őseihez, hű maradt önmagához. Ahhoz a világhoz, ahol a Turul madár hozza el a napot és a csillagokat és az Öregisten vigyázza az élet rendjét.

És emlékezett Vata vezérre is, aki fellázadt a velencei Péter ellen, amikor az már királyként uralkodott, és a magyarok nyakára hozta a németet. A császár hadát! Idegeneket! Vata az Öregistenben hitt, mégis híveként szolgálta. Neki köszönheti, hogy király lett azt követően, hogy idősebb fivérével, Leventével együtt hazatért Kijevből. Persze ehhez kellettek azok a varég-viking fejszés harcosok és a szláv katonák is, akiket az apósától kapott. Rendes volt vele mindig Jaroszláv nagyfejedelem, jól bánt vele, még a leányát, Anasztáziát is hozzá adta, cserébe nem kért mást, csak azt, hogy vegye fel a kereszténységet. Mármint az ő rítusa szerintit. Megtette. Ekkor kapta Kijevben a rusz védőszentjének, Szent András apostolnak a nevét, az eredeti magyar, úgymond pogány nevét pedig rögvest elfelejtette. Már hogy is ne felejtette volna el, hiszen most már András, a magyarok Istentől felkent királya! Eggyé vált a nevével, népe ura és apostola lett. És ebben nem alkuszik, nem osztozik senkivel sem! Nem! Még a saját öccsével, Bélával sem! Mert István király felrúgta ugyan a hagyományt azzal, hogy az apja, Vazul herceg helyett Pétert jelölte ki örököséül, de ez a hagyomány vele helyre állt, hiszen Vazul herceg fia mégis a magyarok királya lett.

Ezt diktálta az ősök joga, az Öregisten örökkön örökké tartó jussa.

És most az öccse, Béla herceg öles léptekkel közeledik. Már hallja is léptei kopogását. Sarkantyúja pengése messzire cseng a kinti folyosó kövezetén. Bekúszik a szobába az a pengés és megüli a füleket. A lelket, a szívet.

– Válassz! – förmedt rá a király, miután öccse belépett, s megállt az ágya mellett.

– Válassz, öcsém! – mondta újra, s az asztalra mutatott. Ott volt a korona, a királyság koronája, István király koronája, a hatalom, az isteni hatalom jelképe, mellette pedig egy kard. Egy egyszerű kard, mit a királyság bármelyik katonája kézbe vehet. Semmi dísz. Még hüvelye sincs. Csak a kard, pusztán magában, mint egy felkiáltó jel.

– Válassz! – mondta harmadjára is, aztán hozzá tette: – A korona a királyság, a kard a hercegség jelképe. Amelyiket választod, az legyen a tiéd. A másik azonban maradjon a fiamnak!

Béla herceg merev arccal állt bátyja ágya mellett. Nem volt ebben semmi érzelem. Már nem sírt, már nem dühöngött. Már. Ehhez azonban hosszú időnek kellett eltelnie. Hosszú-hosszú időn keresztül ha csak rágondolt, hogy születése, vagyis a vére jogán éppen annyi jussa van a királyságra, mint a bátyjának, azt azonban mégsem kaphatja meg, pusztán csak azért, mert később született, később, néhány évvel később látta meg a napvilágot, akkor a fájdalomtól ordítani lett volna kedve. Miért? Hogyhogy? Bátyja az ősök jogán szerezte meg a hatalmat, most azonban pontosan úgy viselkedik vele, mint az a gyűlölt István király is tette annak idején. Annyi különbség van csak a mostani idők és apja gyilkosának ideje közt, hogy a bátyjának van gyermeke, Istvánnak azonban meghalt a fia, Imre herceg. Mégis: hogyan jönnek ahhoz, hogy felborítsák a világ rendjét? Hogyan jött ahhoz András, hogy megkoronáztassa a hétéves fiát, Salamon herceget és a koronázási himnuszban azt énekeltessék a templomi kórussal, hogy „Esto dominus fratrum tuorum!”, vagyis hogy „Légy ura testvéreidnek”. 

Ekkora sértést!

Ez a dal, ez az isteni ének Salamonra utal, aki a koronázással az ő urává is vált! Őt pedig királyi vérével herceggé degradálták! Egy hétéves kölyök tette, aki elveszi előle az isteni jussát! És ezek után ide hívatja a király, s itt, a Tisza menti várkonyi házában válasz elé állítja, hogy valljon színt: hol áll, s hol a helye. Elfogadja? – igen, ez a legfontosabb, vagyis az, hogy beletörődik-e a jogfosztásába? Abba, hogy örökös második lesz és sosem léphet előrébb. Még jó, hogy megsúgták neki, hogy vigyázzon mit választ, mert a fejével fizet a rossz döntésért.

Körbenézett. A szobában a bátyja. Beteg, ágyban fekvő. Ha oda ugrana, egy pillanat alatt széttépné. Itt van, mindjárt mellette. Megtehetné.

Meglibbent a függöny, az ablakmélyedést takaró függöny. Mind a kettő. Odakint, a Tisza partján valami szélfuvallat nyargalhat. Vagy mégsem? Eszébe jutott a figyelmeztetés: vigyázzon, mit választ.

A koronát, vagy a kardot? Életet vagy halált?

Béla herceg a kard után nyúlt. Úgy gondolta, a koronát később is elveheti.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán / Gemini