Wolf Messing hideg és tartózkodó. Képtelen volt gazsulálni. Berija elvtárs úgy tett, mintha nem venné észre, pedig nagyon is látta.
Belekarolt. Bevezette az épületbe. Hosszú folyosóra értek, amelyet középtájt rács választott ketté. A belügyis katonák mindenütt szoborrá merevedtek, amikor meglátták rettegett főnöküket.

Hú, öcsém, hogy az a Rothermel mekkorát védett! – csapott a tenyerébe Döme, miután mindannyian kiléptek az iskola ajtaján. Odakint, a szabadság első, mámorító pillanatát szikrázón ragyogta be a nap, az az április eleji, amely már éles volt és erős, de csak ott adott meleget, akár még perzselőt is, ahová elért a fénye, az árnyékban még gyenge volt, azt nem tudta felmelegíteni.

Udvardy Zoltán érett novellista. Nem csak azt tudja, hogyan kell befogni a denevéreket – legújabb kötetében ehhez még szakszerű tanácsokat is ad, – de azt is tudja, milyen amikor a történelem vadmalacok képében rohan felénk.

Nézte a kirakatokat, melyek egy hajdani, talán sosemvolt aranykor megmaradt emlékfoszlányaiként próbáltak mosolyogni és hívogatóan csábítani. Mindent megtettek, a szocialista ipar összes remekét felvonultatták, hogy a Nagykörúton hömpölygő emberek felé a legszebb arcukat mutassák.

Elaludt. A fotelban, beburkolódzva egy plédbe. Elaludt, mint mindig. Most éppen egy krimi, a Columbo alatt. Máskor meg más alatt. Akkor is elaludt, amikor még Ádám élt, bármilyen filmet is vetített a televízió.

A tanárnő a modern magyar irodalomról beszélt, de csak az osztály fele követte, a többiek már rég elveszítették a fonalat. A fiúk leginkább a tanárnő harisnyába bújtatott szőrös lábát nézték és kamaszkori álmokat szőttek. Persze nem mindegyik.

Pont az orra előtt ment el a vonat, a következő egy óra múlva indul. Nem mérgelődött. Van ilyen. Az aluljárón keresztül átballagott a körút túloldalán lévő kiskocsmába, hogy egy pohár sör társaságában töltse el a várakozás nem túl hosszú idejét. Legendás volt ez a söröző.