Hú, öcsém, hogy az a Rothermel mekkorát védett! – csapott a tenyerébe Döme, miután mindannyian kiléptek az iskola ajtaján. Odakint, a szabadság első, mámorító pillanatát szikrázón ragyogta be a nap, az az április eleji, amely már éles volt és erős, de csak ott adott meleget, akár még perzselőt is, ahová elért a fénye, az árnyékban még gyenge volt, azt nem tudta felmelegíteni.

Udvardy Zoltán érett novellista. Nem csak azt tudja, hogyan kell befogni a denevéreket – legújabb kötetében ehhez még szakszerű tanácsokat is ad, – de azt is tudja, milyen amikor a történelem vadmalacok képében rohan felénk.

Nézte a kirakatokat, melyek egy hajdani, talán sosemvolt aranykor megmaradt emlékfoszlányaiként próbáltak mosolyogni és hívogatóan csábítani. Mindent megtettek, a szocialista ipar összes remekét felvonultatták, hogy a Nagykörúton hömpölygő emberek felé a legszebb arcukat mutassák.

Elaludt. A fotelban, beburkolódzva egy plédbe. Elaludt, mint mindig. Most éppen egy krimi, a Columbo alatt. Máskor meg más alatt. Akkor is elaludt, amikor még Ádám élt, bármilyen filmet is vetített a televízió.

A tanárnő a modern magyar irodalomról beszélt, de csak az osztály fele követte, a többiek már rég elveszítették a fonalat. A fiúk leginkább a tanárnő harisnyába bújtatott szőrös lábát nézték és kamaszkori álmokat szőttek. Persze nem mindegyik.

Pont az orra előtt ment el a vonat, a következő egy óra múlva indul. Nem mérgelődött. Van ilyen. Az aluljárón keresztül átballagott a körút túloldalán lévő kiskocsmába, hogy egy pohár sör társaságában töltse el a várakozás nem túl hosszú idejét. Legendás volt ez a söröző.