Elaludt, mert mire odaért, már olyan fáradt volt, hogy valósággal leragadt a szeme. És amikor a film vége felé felriadt az álom mentsvárt hozó világából, mert valami reklám jött, amely megszakította a krimi monoton puffogását és zakatolását, akkor nehéz léptekkel, valósággal ólomlábakkal vánszorgott a közös ágyukba.

Már rég nincs meg ez az ágy.

Eladta, mert kellett a pénz.

Hogy bírja a számlákat, amiket Ádám halála után egyedül kellett fizetnie, segítség nélkül. Lemondások ezreivel, beosztással. A sárga csekkeket. A gáz, a víz, a villany sárga csekkjeit és a hitelt, amit még azért vettek fel húsz évvel korábban, hogy megvehessék a közös házukat.

Csekkek, csekkek és csekkek végtelen sora.

Egyedül volt és minden rá szakadt. És senki, de senki sem segített.

Nem hallotta többé a mellette fekvő férfi szuszogását, vagy éppen a horkolását, mert bizony Ádám, ha nagyon elfáradt, képes volt olyan hangosan horkolni, hogy szinte még a bodori református templom tetejéről is elűzte a rézkakast. Pedig az már jó kétszáz éve ott kuksolt. Ráadásul messze is volt, két utcányira. Persze, mire zavarhatta volna a fűrészelő hang, már bele is süppedt megint az álomba.

Ráadásul mindez a múlt, már semmi sincs belőle.

Se a horkolásból, se Ádámból, se a közös, hitvesi ágyból. Egyedül a rézkakas maradt, mert a templom ég felé törő csúcsa örök és a rézkakasok onnan nem szoktak elrepülni. És a Columbo, ami alatt Éva úgy szunyókált el, mint télen a természet, amelyből vétetett.

Millió kihívást tartogat az élet mindenkinek, kinek-kinek eltérőeket, de talán mindegyik próbatétel közül a legnagyobb a magány. Meg kell tanulni együtt élni ezzel az érzéssel, az egyedülléttel. Aki azonban megtanulja és átmegy ezen a próbán – ezt Éva sokszor mondogatta magának, nem minden büszkeség nélkül –, az erőssé válik. Mert megedződik és megtanulja az élet, a lét végső, egyetlen és valódi értelmét, hogy miért is élünk, miért is szenvedünk, mi dolgunk is van itten e széles nagyvilágban! Hát, semmi más, mint maga az élet – mondta ki ilyenkor hangosan, magányos vacsorája fölött a villájával a levegőbe bökve, mintha csak lenne ott valaki, aki hallgatja –, igazán nem bonyolult! És az, hogy azt tovább kell adni. Minden más másodlagos. A részletek – filozofált tovább – tűnjenek bármily fontosnak is a maguk idején, már csak arra a kérdésre keresik a választ, hogy hogyan. Csak föladni nem szabad! Végtére, találkozhat is még esetleg valami snájdig emberrel. Ki tudja?

Az ágyához kecmergett, a fáradt félálomnak abban a tompa, naponta áhított állapotában, amikor nincsenek már gondolatok, nem kell foglalkozni semmivel, és megszűnnek a vágyak is, javarészt.

Lehajtotta a fejét a gondosan fehérített, divatos öblítőtől levendulaillatú párnájára, és elégedetten nyögött, míg elfészkelődött. Pont, mint Ádám idejében, a nagy, dupla hitvesi ágy rá jutó felén. Az égadta világon semmi különbséget nem érzett. A takaró és a sötét jólesőn ölelték. Kis mosoly ült az arcára közben. Mert arra gondolt, míg visszaaludt, hogy talán reggel már fel sem kel. Hiszen tulajdonképpen kicsodája is neki az a híres holnap? Ugyan, kije?