A Sanyó például csak úgy bambán meredt előre, mímelvén, mintha figyelne, pedig dehogy, a Punó meg szokásához híven kutyákat rajzolt, most éppen nagy fülű kutyákat, természetesen a könyvbe, jó sűrűn egymás mellé, egy egész falkát, aztán vámpírrá változtatta Kosztolányit. Ez nagyon tetszett neki, ezért lapozott egyet a könyvben és Krúdyt is hasonló sorsra juttatta, ő sem úszta meg. A Gabi pedig egy szoknyát tervezett. A tanárnő közben csak beszélt, átszellemülten, lelkesen. Csöppet sem zavarta, hogy a fiúk a lábát nézik. Már megszokta.

Mintha bomba robbant volna ebbe az idillbe, az iskola párttitkára, vagyis az igazgatóhelyettes asszony úgy vágtatott be. Feldúltan, dühösen. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a keretből, pedig jó száz évvel korábban igencsak keményen odarögzítették, aminek köszönhetően bírt ki két világháborút, egy forradalmat és több ezer diákot. A párttitkár azonban majdnem véget vetett ennek a karriernek.
Az ajtó dörrenésére mindenki összerezzent.

A párttitkár meg sem állt a tábláig. Az osztály felállt, mint minden esetben, ha egy felnőtt lépett be.

A tanárnő kezével intett, hogy nincs baj, mindenki leülhet, ám mivel maga sem értette a főnöke viharos érkezésének okát, kíváncsi szemmel nézte a szemlátomást feldúlt lelkiállapotban lévő párttitkárt.

– Hol van? Hol ez az Ádám? – kiáltotta.

Ádám bizonytalanul emelte fel a kezét, aztán felállt. Beléhasított a gondolat, hogy esetleg valami rosszat csinálhatott, de hiába is erőltette az agysejtjeit, nem talált semmi okot arra, hogy a párttitkár így kiboruljon. A Zsuzsinak ugyan tegnap meghúzta a haját, meg el is lökte a folyosón, de hát az jogos volt, mert cikizte az Ancsa miatt. Pedig milyen szép lány az az Ancsa! Fülig pirult, ha csak rágondolt.

– Hova jelentkeztél? – üvöltötte a párttitkár magából kikelve, mintha csak a szocialista majális keretében a KISZ által rendezett valamelyik békegyűlésen lenne, ahol a hangszórók ezerrel nyomják a polbeat sztárzenekarának, a Che Guevara emléke előtt tisztelgő Gerilla együttesnek Várunk este a szobornál című dalát.

Ádámot erre a helyzetre odahaza már felkészítette az apja. – Fiam, ha megkérdezik, hogy hova jelentkeztél, akkor ne mondd el, hogy a piarista gimnáziumba, hanem csak azt mondd, hogy a Mikszáth Kálmán téri gimnáziumba. Nem hazudsz, mert tényleg ott van a gimnázium, és mégsem kell kimondanod azt, hogy egyházi iskolába vettek fel – mondta az apja bő egy héttel korábban.

– A Mikszáth Kálmán téri gimnáziumba – mondta fel Ádám a betanult szöveget.

– Az valami olyan papi izé, ugye? – üvöltötte a párttitkár, aztán ráparancsolt a fiúra, hogy jöjjön ki a táblához.

Ádám kicammogott. Roppant kínosan érezte magát, rühellte ezt az egészet, de legkivált a párttitkárt.

– Felelj! Az valami papi nyavalya, ugye?

Ádám nem felelt.

– Olyan hely, ahol a tisztességes melósok gyermekeit hülyítik, ugye?

Ádámnak ekkor lett elege az egészből. Belenézett a párttitkár szemébe és határozott hangon rávágta: – Igen, olyan hely. Az ország egyik legjobb gimnáziuma. Még Horthy Miklós is odajáratta mindkét fiát, pedig ők reformátusok voltak!

Ez olaj volt a tűzre.

A reakciós Horthy nevének említése.

A párttitkár olyan mérvű pimaszságnak érezte Ádám megjegyzését, hogy egy röpke pillanatra még a szava is elakadt. Aztán kidülledt a szeme és már nemcsak a szíve, hanem a feje is vörösbe borult. Teli torokból ordított: – Te taknyos, szemtelen kölyök, mit képzelsz magadról, ki vagy te? Kigúnyolod a rendszert, a néphatalmat? Itt nem lesz még egyszer ’56, erről kezeskedem! Mert letörjük a lázadást, csírájában fojtjuk el azt!

Az osztály felé fordult, rámutatott Ádámra és folytatta az ordítozást: – Nézzétek meg ezt a fiút! Nézzétek meg! Micsoda szégyen! Hogy a papokhoz megy innen, Újpestről, egy munkás városrészből, ahol tisztességes proletárok élnek! Mit fogok mondani a pártközpontban, hogy milyen ideológiai munka folyt nálunk, ha mitőlünk a papokhoz megy egy taknyos kölyök! Pedig mi hogy bíztunk benne! Még tavaly is, őrsvezető-helyettest és nótafát is csináltunk belőle, pedig nincs is hangja! Erre ő meg ezt így hálálja meg! Micsoda szégyen, édes Istenem, micsoda szégyen! Hogy így megcsúfolni bennünket! Hálátlanság, hálátlanság! – ordította a párttitkár és kiviharzott a teremből. Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a tokból.

Ádám év végén hármasnál nem kapott jobb jegyet. Még történelemből sem, amiből csak ötöse volt, ráadásul az első félévben megnyert egy kerületi versenyt is, de mégsem. Más jegyet nem kapott, csak hármast. És nem kapott az osztálytablóból sem. Az osztálytársai pedig elfordultak tőle, kiközösítették. Senki sem mert vele tartani. Mert senki sem merte a rendszer alapjait feszegetni. Még a gyerekek sem. Mert itt nem lesz többé 56. Újpesten legalábbis.