Nem dobták ugyan ki, de nem is tettek semmit. Végül, mikor már három napja hevert a lezárt boríték a komódon, Kisjuli fölbontotta. Átfutotta az első sorokat, aztán sikított egyet.

– Apaaaaaa!

– Mi a baj?

– Nézd! – nyújtotta az apja felé a szép, sárgás színű, vastag levélpapírt a lány. Különös, kacskaringós betűkkel írták a sorokat. A férfi szeme gyorsan járt balról jobbra.

– Juli! – kiáltott rémülten.

A felesége ijedten szaladt ki a fürdőszobából.

– Mi a baj?

– Nézd!

– Na, ne! – nyögte az asszony, miután elolvasta.

– Mióta vannak nekünk rokonaink Ausztráliában? – kérdezte Kisjuli, számonkérő felhanggal.

– Mostantól – dünnyögte az apja.

– Na, ne… – motyogta Juli újra. – Miért nem bontottuk ezt föl eddig?

– Ausztrália, Juli, ugyan ki írna nekünk onnan? – vonogatta a vállát a férfi.

– A nagy-nagybátyád, ezek szerint – felelte mérgesen Juli.

– Az kicsoda? – érdeklődött Kisjuli.

– A nagypapám, a te dédpapád testvére.

Kisjuli elgondolkodott. Persze, tudta, hogy volt dédpapája, hiszen lennie kellett, de eddig még nemigen jutott az eszébe, hogy mikor és hol élt, mit csinált. Sosem ismerte, ezért sosem érezte a hiányát. A sírját is csak egyszer keresték föl, előző évben, amikor abba a városba látogattak, ahonnan az apja családja származott.

A hangoskodásra Zsombor, Kisjuli bátyja is előkerült.

– Mi a helyzet?

– Kaptunk egy levelet a nagyon nagy bátyánktól – jelentette Kisjuli.

– Kitől?

– Apád dédapjának a testvére Ausztráliában él. Még a forradalom után ment ki, lassan hetven éve.

– Nyilván nem fiatal már – szellemeskedett Zsombor.

– Kilencvenhárom éves – pontosított az apja.

– És most ideküldi a nyakunkra a fél családját két hétre! – fakadt ki Juli, és olyan csúnyán nézett a férjére, hogy az szinte belesápadt. – Megszállnak minket a rokonaid, Bandi! – olvasta a fejére. – Azok a rokonok, akiket sose láttunk, azt se tudtuk, hogy léteznek!

– Micsodaaaa? – énekelte Zsombor, szándékosan azon a módon, ami a szüleit mindig idegesítette. Most azonban rá sem hederítettek, hogyan beszél.

– Holnap érkeznek – bólogatott Kisjuli tudálékosan.

– Na, ne – szakadt ki Zsomborból.

– Akár az anyja – mormolta Bandi.

– Erre most nincs időnk! – emelte meg a hangját Juli ismét. – Takarítanunk kell!

*

Hárman érkeztek. Ernest nemrég töltötte be a tizenkettőt, akárcsak Zsombor. Mary és Kisjuli szinte egy napon születtek. A két gyerek az anyjukkal, Heatherrel utazott az óhazába (a nagy-nagybácsi használta ezt a kifejezést a levélben), az apjuk nem tudott elszakadni – mint írták – üzleti ügyeitől. Bandi ment ki eléjük a ferihegyi reptérre, s hozta őket haza az autópályán Szegedre.

Mind jól beszéltek magyarul. Szinte akcentus nélkül. Ezen az itthoniak csodálkoztak.

– A családban mindig a magyart használtuk, azért vagyunk ilyen jók benne – magyarázta Heather. – Viszont soha nem jártunk itthon.

Bandi különösnek találta, hogy az itthon szót használja arra a helyre, ahol sosem járt. Ráadásul Heathernek már a nagypapája is Ausztráliában született.

– Egy ausztrál–magyaron kinek szurkolnál? – kérdezte Zsombor Ernestet.

– Focimeccsen a magyaroknak, rögbin az ausztráloknak.

– Sok kengurut simogattál? – nyaggatta Kisjuli Maryt.

– Egyet sem. Viszont Ernest egyik osztálytársát letartóztatta a rendőrség, mert két másik gyerekkel bántottak egy kengurut.

– Baseballütőkkel verték agyon – pontosított Ernest.

– De miért? – kerekedett el Kisjuli szeme.

– Sokszor járnak be Kalamundába, de még Perthbe is – vette át a szót Heather. – Olyanok, mint itt az őzek.

– Azokat azért nem szoktuk agyonverni botokkal – jegyezte meg Zsombor.

– Mi sem szoktuk a kengurukat – mosolygott rá Heather. – De, ahogy, gondolom, itt is, ott is akadnak hülye gyerekek.

– Mi az a Kalamunda? – érdeklődött Kisjuli.

– Egy város, mi ott lakunk. Perth mellett.

– Perth egy nagyváros, Nyugat-Ausztráliában – okoskodott Bandi.

– Igen, az állam székhelye, Nyugat-Ausztráliáé – hagyta rá Heather. – Egyébként van egy apró, eldugott utcája, a New Segar Edge, ami állítólag egy elhagyott magyar településről kapta a nevét, New Szegedről. Azt hallottam, a Szeged szóból lett ez a fura Segar Edge, ami olyasmi, mint szivarszél, de egyébként nem létező szóösszetétel.

– Azt hiszem, olvastam erről a New Szegedről – mélázott el Bandi. – A tizenkilencedik században alapította valami bűnöző…

– Ausztráliát bűnözők alapították, ez a közhiedelem – vetette közbe Heather gúnyosan.

– Pedig az alapításhoz azoknak semmi köze – egészítette ki az anyját Ernest önérzetesen.

– Nem, nem erről van szó – mentegetőzött Bandi. – Ezt a New Szegedet tényleg és konkrétan egy bandita alapította, ha jól emlékszem.

– Nyugat-Ausztrália belsejében, a sivatagban állt az a város, azt mondják, részben magyarok lakták, de már jó régen elpusztult.

– Hogyan?

– Ha jól emlékszem, kiszáradt a patak, aminek a partjára épült – mondta Heather. – Arrafelé nagyon kevés a víz, nem lehet pótolni egykönnyen, ezért inkább elhagyták a területet, elköltöztek Perthbe… Viszont hallottam misztikusabb történeteket is.

– Éspedig?

– Hogy mitológiai lényeket zavartak meg, azok üldözték el őket.

– Kentaurok meg unikornisok? – csodálkozott Kisjuli.

– Trollok? – somolygott Zsombor.

– Nem, ilyenek mifelénk nincsenek – nevetett Heather. – Valamiféle abó meselények lehettek.

– Azok meg mik?

– Abóknak nevezik az őslakosokat. Aboriginals.

– Aha.

– Meg fogom keresni azt a cikket, esküszöm! – dünnyögte Bandi, miközben már az étkező felé terelte a vendégeket: elkészült az ebéd.

 *

– Keserű Rebek István, egykori betyár alapította New Szegedet – mutatta a tabletjét Bandi a másod-unokatestvérének.

Heather elolvasta a rövid kis írást, amelyből nem derült ki sem az, hogy a tizenkilencedik században pontosan mikor, sem az, hogy Nyugat-Ausztrália mely részén épült föl New Szeged, amint az is titok maradt, meddig állt fönn és miként pusztult el.

– Nem tudok arról, hogy ilyen nevű város ma is létezne Ausztráliában – adta vissza az ipadet Bandinak. – Az viszont nem kétséges, hogy nem kitaláció, véletlenül biztosan tudom, hogy a perthi könyvtárban őriznek néhány példányt a New Szeged’s Chronicle-ből.

A férfi megint matatott egy keveset a gép kijelzőjén, aztán újra átnyújtotta a nőnek. Heather megint figyelmesen olvasott.

– A bunyipról sok legenda kering – mondta, miután befejezte. – Hol negatív, hol pozitív szereplő. Az, hogy egyesek szerint eldugaszolta a New Szeged-i patak forrását, hogy elűzze a szent helyről a betolakodókat, és ezzel ért véget a város története, valószínűleg valamiféle modern kori abó identitáskultusz keretében született legenda.

– Meglehet, meglehet – révedt a messzeségbe Bandi. – De azért izgalmas, amikor egy mesebeli lény helyreállítja a világ rendjét, nem? Keserű Rebek István nyilván nem tudta, hogy a bennszülöttek szent földjén emel épületeket, hogy oda költözik, ahol az ő szellemeik élnek. Aztán, mint igazi fehér ember, biztosan figyelmen kívül hagyta az esetleges figyelmeztetéseket is. Már ha voltak olyanok… Szerintem kellett lenniük, az abók tuti megpróbálták megértetni vele a szituációt, csak hát, na…

Elhallgatott, kicsit el is pirult.

– Romantikus alkat vagy, kuzin – állapította meg Heather. Ő is matatott egy keveset az érintőképernyőn.

– Állítólag ilyen a bunyip – mutatta Bandinak.

– Mint egy ronda, kajla fülű vidra, vámpírfogakkal.

– Ez az egyik ábrázolása a sok közül. Mifelénk annyira nem jellemző, még mesében sem, a keleti törzsek mitológiájában inkább.

Több szó nem esett legendás ausztrál állatokról és a múlt ködébe vesző, mitikus New Szegedről sem, annál több az élő és viruló régiről, amelyet az ausztrál rokonok nagy örömmel fedeztek föl.

 *

A hazautazás előtti este Mary titokzatos arccal zárta be maga mögött a Kisjulival közösen használt szoba ajtaját, előhúzta az ágy alól apró hátizsákját, kinyitotta, kivett egy műanyag dobozt, lepattintotta a fedelét, és megmutatta Kisjulinak, mit őrizget benne. Nagyjából akkora lehetett, mint egy libatojás, s első pillantásra úgy tűnt, mintha márványból faragták volna; ha kézbe vette az ember, a súlya is erre engedett következtetni, ám a hőmérséklete és a puhasága egészen másról árulkodott.

– Ez él – ámuldozott Kisjuli.

– Igen, igen!

– Mi lesz belőle?

– Nem tudom – ismerte be Mary. Elmesélte, hogy az egyik iskolatársától kapta, egy abó lánytól, Katytől, akinek el kellett költözni Kalamundából északra, Port Hedlandba, mert a szülei elváltak.

– Szerencsére a repülőtereken nem szúrták ki. Azért mutatom meg, mert megrepedt.

Kisjuli lélegzet-visszafojtva hajolt közel a tojáshoz, valóban egy hosszanti repedés futott végig a héján.

– És mozog is.

Kisjuli ezt is érzékelte. A repedés pulzált.

– Így nem vihetem magammal – jelentette ki Mary. – Két napig utazunk, ha közben bújik elő, nem tudom elrejteni.

– Anyukád nem tud róla?

– Nem.

– És ha veszélyes?

– Nem az, Katy nem hagyta volna nálam, ha az lenne. És most rád kell bíznom.

– Jövőre úgyis megyünk hozzátok – suttogta Kisjuli.

– És akkor hazahozod valahogy – mondta Mary. – Addig kitaláljuk, hogyan.

– És ha túl nagy lesz? – aggodalmaskodott Kisjuli.

– Nem lesz az – jelentette ki Mary határozottan. – Madár vagy kacsacsőrű emlős, szerintem. Don’t worry!

 *

Másnap Bandi korán reggel fölvitte Ferihegyre a vendégeket. Juli megkönnyebbülten sóhajtott, amikor kifordultak az utcából. Zsombor és Kisjuli kicsit szomorúan ténferegtek a lakásban, nagyon összebarátkoztak a távoli rokonokkal.

– Majd interneten tartjátok a kapcsolatot – biztatta őket az anyjuk. – Jövőre pedig megyünk!

A két gyerek elvonult a szobájába duzzogni. Kisjuli egy kicsit sírt is. Aztán, hogy csillapítsa a hiányérzetét, elővette a dobozt, amit Marytől kapott. Amikor kinyitotta, nem találta benne a tojást. Helyette egy apró, különös állat hevert előtte. Semmiképpen sem lehetett madár. Kacsacsőrt sem látott rajta. Viszont egy kicsit hasonlított a vidrára. A lábujjai közt úszóhártya feszült. Kicsike pofájából kétoldalt egy-egy hosszú szemfog lógott ki.

Kisjuli még szájtátva csodálta a kis teremtényt, amikor az anyja nyitott be a szobába, s a lánya válla fölött belepillantott a dobozba. Kisjuli későn próbálta csak eltakarni.

– Mi ez? – kérdezte Juli.

– Bunyip – suttogta Kisjuli.

– Nekem inkább valami törmeléknek tűnik.

– Nem látod az állatot?

– Milyen állatot?

Kisjuli nem felelt. Az újszülött már édesdeden aludt.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot