Elhagyjuk Egert, majd egy erdőszéli, kanyargós szakaszon haladunk tovább a Bükkalja dombjai között. A buszmegálló közelében állunk meg, majd visszafelé sétálunk a domboldalon fekvő, enyhén lejtős telekhez, ahonnan érkezésünkre egy holland juhászkutya, Ruby szalad elénk, és bújik ki a kerítés alatt, hogy inkább fotósunk karjába ugorjon, semmint a kivilágítatlan autóútra. Ajlik Csenge már a nyomában jár, szabadkozik, aztán felsétál velünk a kopár fák szegélyezte, sárfoltos, meszes talajon addig a kétszintes házig, amely a felettük álló erdőhöz simul.

Ajlik Csenge szerint az alkotásnak rengeteg formája van, és már ott elkezdődik, amikor valaki kipiheni magát.

 

Nagyon sokat voltam mostanában egyedül, már három éve lakom itt egymagam. Szerintem most éppen arra van szükségem, hogy mások jöjjenek ide hozzám, mert tudom, engem mennyire inspirál és ihlet ez a hely. Pont úgy, ahogy most ti is tapasztaljátok, hogy itt vagytok: egyáltalán nem összkomfortos, de ezért lehet jobban csatlakozni a természethez, tehát nem minden csak úgy, „magától” működik – mondja, miközben a nagynénjétől kapott hondurasi kávét teszi oda nekünk egy mokkába a konyhában. Régi és új, de jobbára természetes elemek keverednek az épület alsó részén kialakított konyhában – például egy régi, öblös borosüveget gyertyatartóvá nevezett ki –, amikor a huszonhat éves szerző arról beszél, hogy már több mint fél éve foglalkoztatja, hogy alkotóházat alakít ki az otthonához tartozó területen. – Ha az ötlet valóban organikus kiindulópontjára vagy kíváncsi: fent voltam a hálószobámban, és elérzékenyültem, ahogy néztem ki az ablakon. Jó, hogy el tudok vonulni, jó, hogy ki tudom sajátítani ezt a területet, de kellenek periódusok az életemben, amikor a közösség ereje meg tud nyilvánulni. És mindezt klisé nélkül mondom, messzemenőkig így gondolom – magyarázza.

Óvatos, precíz mozdulatokkal kitölti a kávét, majd arról beszél, hogy az eredeti terve az volt, hogy már tavasztól megnyitja az alkotóházát. Már látom, hogy akkor még nem leszek kész azzal, amit fel szeretnék ajánlani, de először kell egy jó ötlet, abból épül fel minden – nyugtatja magát, miközben helyet foglal, szemben velem.

Azt már tudja, hogy Jonatánnak fogják hívni azt a könnyűszerkezetes faházat, amelyet alkotóházzá nevez majd ki,

mert a kiválasztott terület elé nagyapja tiszteletére egy Jonathan almafát ültetett; a Szépasszonyvölgy-beli régi telken egy Jonathan fa állt a pince előtt. Amikor azt kérdezem, kinek nyitna alkotóházat, arról beszél, hogy nem akarja leszűkíteni a kört, hogy csak hagyományos értelemben vett alkotók – tehát nemcsak írók, képzőművészek vagy akár fotósok – érkezését várja, mert minden embert valamilyen szinten alkotónak tart. Ezt azért mondom így, mert ez a természetközeli, erdőszéli világ szerintem mindenkiből kihozza az alkotás vágyát. Ha nem műalkotást hoz is létre, de teremt valamit, ami előtte nem létezett, s az ugyanúgy alkotás. Ha ez a hely odajut, hogy inspirálni tud, akkor én elvégeztem a feladatomat. És szeretnék nekik reggelit, vacsorát készíteni, hogy vendégként is érezzék magukat. Legyen intimitása, legyen zártsága, de közben nyílt szívtere is az egésznek: hogy én itt lakom és közben alkotok, és tudnak hozzám fordulni bármiben, amire szükségük van.

Szempont az is, hogy a látogató alkotók megismerhessék Ajlik Csenge életének azt a szegletét, amelybe már néhányan betekintést nyertek a Madár mindig címmel, harminckét verset közreadó debütkötetéből, amely tavaly nyáron jelent meg. Az Egerben született, majd felsőfokú tanulmányait Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett Csenge örömmel várja majd a fiatal és/vagy pályakezdő szerzőket, akik kis- vagy nagyobb regényen, esetleg versesköteten dolgoznak, és néhány napra vagy hétre a vendégházába jelentkeznének be. Fontos szempont ugyanakkor az is, hogy a bátor jelentkezők – jó, nem kell annyira bátornak lenniük! – tisztában legyenek azzal, mit tud a fiatal nő ajánlani. Már csak azért is, mondja, mert ha valakinek a szemébe mondja, hogy itt hogyan működnek a dolgok – például nincs vízöblítéses vécé, vagy a csapból nem jön ivóvíz –, az lehet, hogy már nem fér bele abba az alkotási folyamatba, ami az adott művészt a leginkább táplálja. Inkább olyanokat várnék, akiknek tényleg igényük van a ház körüli munkára, illetve arra, ami adott és ami nem adott, hogy elindítsa a kreatív folyamataikat. Plusz a táj – teszi hozzá a gyakran fát aprító házigazda.

Magunkra öltjük a hosszú, vastag télikabátokat, belebújunk a sáros talpú lábbelikbe, és megnézzük a birtok téli állapotát.

Az olvadás utáni nedves, taposott és egy négylábú által már körbeugrándozott talajon lépdelünk. Csenge szerint nemcsak arról van szó, hogy vendégeket és/vagy alkotókat vár majd, hanem ugyanilyen fontos, hogy ő maga is alkotó, és ez az otthona, vagyis tulajdonképpen alkotóházban él. Ennek annyi a szellemisége igazából, hogy teret ad az alkotásra. Abban különbözik, hogy ha úgy jössz el ide, hogy semmit nem alkottál, de felvágtad a fát, felhasáboltad, vagy mindennap sétáltál a Bükkben, én pedig főztem reggelit és vacsorát, és beszélgettünk, akkor lehet, hogy nulla alkotási folyamat történt itt, de tudsz belőle annyira töltekezni, hogy annak később meglesz a kamatja. Szóval nem házi feladatról beszélünk, hogy ha idejössz, akkor mindenképp alkotni kell. Az alkotásnak rengeteg formája van, és már ott elkezdődik, amikor valaki kipiheni magát. Vagy ha eljön ide, és olyan dolgokat lát, amiket otthon nem. A terepjárójának dőlve egyre lelkesebben folytatja: – Inkább úgy képzelem el ezt az alkotóházat, mint amikor Görögországban voltam egy kis szigeten, és megálltam az autóval egy hegyi háznál. Egy idős hölgy és a férje lakott ott, a ház tele volt az alkotásaikkal. Olívabogyót árultak, sonkát és mindent, amit az asszony agyagból vagy kagylókból készített. A házuk lényegében egy bolt volt, ahol meg lehetett vásárolni ezeket, de közben az otthonukban járkáltunk. Amikor kimentünk a kertbe, ott ültünk az asszonnyal és a kutyájával, miközben két ember éppen gyöngyöt fűzött.

A táj és a benne rejlő nyugalom is pluszt jelent, hogy beinduljanak az alkotói folyamatok

 

Felsétálunk Csenge lakrészéhez, és az erőtlen lemenő nap fényében is világos szobában a keskeny fali könyvespolcok előtt cövekelünk le. „Nőiségének őseleme a természet és a spiritualitás” – olvasom a helyőrség.ma elnevezésű, két évvel ezelőtt megjelent antológiában szerzői névjegyét, amely kitér arra is, hogy ez az „utazó” és „idős lélek” bár akkoriban még a fővárosban élt, gyakran randevúzott a Csenddel és Földanyával az erdei kunyhójában. Nagyon rég volt – csak ennyit mond, miközben meggyújtja a természetes alapanyagokból készült, zöld koszorúba helyezett tömzsi gyertyát.

Visszatérve az alkotóházra, volt olyan vendég nálam, akin érezni lehetett, hogy nem képes teljesen befogadni ezt a világot.

Az elvonulás számomra attól is elvonulás, ami például alapvető komfort.

Az én otthonom nagyon komfortos – önmagam számára! De az elvonuláshoz szerintem az is hozzátartozik, hogy van, aki valóban hordozza az elvonulás esszenciáját, hiszen ehhez nemcsak fizikailag vonulok el, nemcsak az emberektől, hanem akár a megszokott rutinomtól és a komfortomtól is. Tehát az elvonulás a komfortzónából való kilépés is lehet, nem pedig egy erdei wellnesshétvége, nem mintha ezzel bármi baj lenne – fűzi tovább. – Éppen ezért nem szeretnék weblapot, regisztrációs felületet vagy külön Instagram-oldalt; szeretném megtartani azt, hogy ahhoz jusson el, akinek erre valóban szüksége van. És akihez eljut, az meg is talál engem. Egyelőre még a saját házamban kísérletezem ezzel, hogy mi van, ha valakinek tényleg igénye van az ittlétre. Fotósok például már töltöttek nálam időt – persze, olyanok, akik barátok vagy közeli ismerősök. Nem kivitelezhetetlen, de valóban komfortzónából való igazi kilépés számomra is – siet hozzátenni. Ha nem mondaná, hogy neki az írás „szent”, akkor is nyilvánvaló volna, mit jelent számára másokat beengedni az otthonába.

 

Fotók: Hatházi Tamás. A képeket az ő engedélyével közöljük.