Inkább megdöglök!

Ott megbújt a hideg, a régi, téli hideg, hogy utolsó erejével is küzdjön a tavasz ellen, amely friss leheletet és megváltást hoz.

A szomszédos park füvét máris ellepték az apró virágok.

A fiúk azonban ezzel nem foglalkoztak.

Őket csak az érdekelte, hogy szabadok lettek, mert az utolsó óra végén a Csöpinek gúnyolt hórihorgas biológia-tanárnő a kapuig kísérte őket, a nyolcadik bét, hogy aztán mindenkit útjára engedjen. És amikor kiléptek az Attila utcai járdára, a szecessziós stílusban épített általános iskola kapujából, hogy a Tanácsköztársaság közeli emlékműve felé vegyék az irányt, ahol a szobor előtti park füvén majd agyagba döngölhetik a rivális osztályt, a nyolcadik át, már csak a tegnapi meccsen járt az agyuk, arról beszéltek, abból merítettek erőt.

Mert tegnap az Újpest győzött, ők meg újpestiek. És mert ott volt Döme, a társaság bivalya, s ez, pusztán csak ez a tény, hogy ki tudott menni, hogy látta a rangadót, a nagy meccset, az egész osztály irigységét kiváltotta. De Dömének ezt senki sem merte a szemébe mondani, mert ő volt a legerősebb, és a sallert senki sem kockáztatta. Még akkor sem, ha az baráti saller. Mert a saller az saller. Tekintélye van.

Ezért csak csöndben irigykedtek Dömére, hogy a Népstadionban élőben látta a meccset, a forduló mérkőzését, az Újpest-Honvédot. Hatvanötezer néző, majdnem telt ház, hangorkán és újpesti győzelem! Döme mesélte a nagyszünetben, hogy a stadionban senki sem a Dózsát éltette, hanem az Újpestet, hiszen Dózsát annak idején elégették, még az is lehet, hogy a Fradisták voltak azok, bosszúból. Simán kitellene tőlük azok után, hogy tavalyelőtt 8:3-ra lealázta őket az Újpest! A csapat! Ó, a csapat, ahol Törőcsik játszik, meg Bene, meg Zámbó és Tóth Andris, és nem más őrzi a kaput, mint Rothermel.

– Micsoda meccs volt az, öcsém, a tévében láttam! – mondta a kis Rigó. Annak ellenére, hogy vézna gyerek volt a kis Rigó, komoly tekintélye volt, mert a bátyja, a nagy Rigó, aki már harmadik éve hetedikes, sokkal erősebb, mint a Döme, ezért az öccsét mindenki békén hagyta. Igaz, a kis Rigó is lebukott közéjük, valamikor, a hatodik tájékán, de ezt a vézna teste feledtette.

– Srácok! Még sosem gondoltátok, hogy fel kéne robbantani a sulit? – kérdezte ragyogó arccal a kis Rigó, remek taktikai érzékkel pont a tanári szoba nyitott ablakai alatt.

Minden szem reá szegeződött.

– A múlt héten a mutter nem balhézott, és a fater sem volt valamiért részeg és otthon ette a fene, így megnézhettem a tévében A négy páncélos és a kutya című filmet! No, hallod! – ott aztán adtak a németeknek! A partizánok olyan kézigránátokat vágtak a friccek tankjaihoz, ami pont úgy néz ki, mint a Góliát elem. El is kezdtem gyűjteni, de sajnos eddig csak lemerültet tudtam beszerezni.

Ezen aztán mindenki jót nevetett. Toncsi, Velő, meg Ádám.

– Te hülye! Lemerült elemmel akarod felrobbantani a sulit? Ahhoz vadi új elem kell, ezt mindenki tudja! – vágta rá Ádám, körülötte pedig mindenki bólogatott. A kis Rigó elpirult – elszégyellte magát. Nem is feszegette tovább a témát.

A sarkon várták őket az ások.

A gyűlölt osztály.

A konkurencia, a riválisok gyülekezete, akik vették maguknak a bátorságot, hogy az ő osztályukba járó csajoknak udvaroljanak. Hogy jönnek ehhez? – ők, a kopasz fejűek, hiszen itt már minden normális gyerek szíve a Piramisért dobban, hosszú hajjal és tornacipővel, és akkor jönnek az ások, a lenyírt hajukkal és diszkópatkány dumájukkal. Élükön a Krampusz, az osztályvezér, aki pont olyan erős, mint Döme. A labda Molinari bácsi kezében volt, aki fél fejjel alacsonyabb, mokány legény. Amúgy Molnárnak hívták, de amióta Vitéz Lászlót az Attila úti általános iskola udvarán is bemutatta Kemény Henrik bábművész, Molnáron ragadt a Molinari bácsi név. Vitéz László ugyanis a tepsivel jó alaposan elverte a molnárnak hitt ördögöt, akit következetesen Molinari bácsinak hívott.

Aztán ott volt még Csaszi, aki pont olyan jól focizott, mint a bébe járó Toncsi. Végül a Vencel és a Jung is ott várta a béseket, mindketten zsebre dugott kézzel.

Öten az egyik osztályból, öten a másikból.

Azért jöttek, hogy kiálljanak az osztálybecsületért és osztályöntudatért, hogy eldöntsék, melyik csapat a jobb, az iskola legjobbja.

A két végzős osztály válogatottja hirtelen halálig tartó küzdelemre készült. Így hívták maguk között azt a meccset, amit a harmadik gólig vívtak. Azé a dicsőség, amelyik ezt eléri. A harmadik gólt, s aztán kész, vége, nincs tovább. Csak a dicsőség, mert az örök – legalábbis ezt gondolták a nyolcadikosok Újpestről, akik fél lábbal már az életben jártak.

A fiúk nem bratyiztak egymással.

Riválisok, ellenfelek, s ellenfelek között nincs haverság. Komoly dolog ellenfélnek lenni, ezt nem lehet félvállról venni. Némán ballagtak a Tanácsköztársaság emlékműve felé, hogy ott, a vörös katona csizmái alatt megküzdjenek egymással életre-halálra, a becsületért, a dicsőségért, a győzelemért és a csajokért.

Csikorgó fékkel állt meg a sarkon a rendőrautó. Nem messze tőlük. Aztán még egy jött, és még egy. A rendőrök pillanatok alatt lezárták az Attila utca folytatását, azt a részt, ami Újpest főutcája, az Árpád út felé tartott. Mint egy megvadult hangyaboly, úgy nyüzsögtek mindenütt.

Az iskolából hazafelé bandukoló gyerekeket visszafordították, mindenkit, kivétel nélkül, még őket, a dicsőségért megvívandó küzdelemre tartókat is, de még az arra járó felnőtteket sem engedték tovább. Csak azok folytathatták az útjukat, akik az innenső házakban laktak. Ilyen gyalogos azonban kevés volt – egészen pontosan egy sem.

Az Árpád út menti házakba azonban még az ott lakók sem léphettek be.

Az már a tiltott övezet. Tiltott, mert a rend éber őrei így akarták.

Se ki, se be.

Újabb rendőrautók jöttek, erősítés gyanánt.

Éles fékcsikorgással érkezett egy rendőrségi csukott teherautó. Meg még egy. Az újonnan érkezők a szomszédos Öreghalász étterem hátsó bejárata előtt parkoltak le. Pont ott, ahol az aszfalt már második évtizede őrzi egy hajdani október szovjet tankjának lánckeréknyomait. Fegyverdörgés kísérte azt a tankot, s azokat a napokat.

Nem tartott sokáig, még két hét sem volt. Fegyverdörgés, és utána rettegés – ezt mindenki, még a fiúk is tudták. Tudták és kész, pedig még otthon is csak halkan mertek erről beszélni. – De ezt nehogy elmondd az iskolában! – tették hozzá a szüleik, azzal a nyomatékosító megjegyzéssel, hogy „Mert akkor nekünk nagy, nagyon nagy bajunk lesz! Elvisznek!” És ezt megértették a fiúk, hiszen látták szüleik őszinte félelmét. Az arcukon, a mozdulataikon, a gesztusaikban. És hallották a hangjukban. Meg sem kérdezték, hogy kik vinnék el őket és hova – úgyis tudta mindenki. Még a fiúk is. Nem kellett több szó.

Senki sem beszélt arról az 56-ról, de mindenki tudott róla.

Hiába volt tiltva, éppúgy, mint most az utca túlsó oldala.

Nem múltak el nyomtalanul azok a fegyverdörgéssel fűszerezett napok, a szabadság mámorítóan gyönyörű pillanatai.

Nyomot hagytak.

Szívben és lélekben.

Újpesten legalábbis.

De máshol is.

Mindenhol. Az egész országban, hiszen csak húsz évvel korábban történtek, s húsz év nem a világ! A szovjet tank nyoma még mindig látható az aszfalton.

A távolból most is tompa morgást hozott a szél, éppen csak olyanformát, mintha az ég gyomra kavarogna. Olyan hangokat, mintha valahol fegyverek dörögnének, mintha puskák ropognának és lövések dörrennének. Mint húsz éve.

Egymásra néztek a fiúk.

Mi van itt?

Kitört a forradalom? – újra? Itt és most, pont akkor, amikor focizni akarnak?

Nem lehetett volna máskor?

Mondjuk a Fradi-meccs után? Az orosztanár akkorra ígérte a dolgozatot. No, azt például elsöpörhetné a forradalom.

Értetlen és tanácstalan arccal néztek egymásra.

Ott álltak a rendőrök által kihúzott kordon előtt, amely mögé már nem lehetett lépni. Az már a tilalom világa.

– Menjetek vissza, fiúk, ide nem szabad bejönni! – kiáltott rájuk a sarokra állított rendőr. Fiatal volt, csak néhány évvel idősebb náluk, még a bajsza is alig pelyhedzett, Krampusz egy kicsivel még magasabb is nála. Csakhogy nála pisztoly volt, meg gumibot.

– Rendőr elvtárs, mi történt? Mi csak haza szeretnénk menni a suliból! – kiáltott feléje Döme, a többiek néma csodálata mellett, hogy milyen bátran szembe mer menni a tiltás rideg szavával.

– Menjetek el! – jött rögvest a rendőri felelet.

Döme huncut mosollyal az arcán odafordult a többiekhez. Közöttük ebben a pillanatban szűnt meg az osztálykülönbség és teremtődött meg az a közösség, amely az együvé tartozás férfiúi kovászából fogant.

– Kuss mindenkinek, és csináljátok azt, amit én! – suttogta Döme a biztonság kedvéért, s ezt még Krampusz is tudomásul vette, pedig kifejezetten utálták egymást.

– Biztos úr, mi csak haza szeretnénk menni! Itt lakom az első lépcsőházban! – kiáltotta Döme negédes mosollyal fűszerezett, őszintének, ártatlannak tűnő arccal, ahogy csak egy tiszta lelkű ifjútól telik.

A rendőr komótos léptekkel ballagott hozzájuk. Annak ellenére, hogy pisztolyába éleslőszer volt töltve, meg gumibot is lógott az övtáskáján, mégis érezte, hogy ez itt most nem lesz elég, hiszen valamilyen zavar támadt a rend parancsuralmi világában. Töprengett: mit csináljon ezzel a maroknyi kölyökkel, ezekkel az újpesti srácokkal? A kapitánytól azt a parancsot kapta, hogy senkit sem engedhet ki az Árpád úthoz. De hát az még odébb van, jócskán odébb, ezek a kölykök pedig itt pimaszkodnak előtte. Most akkor beverje a képüket, vagy ne? – nem tudott dönteni. Végtére is az egyszerűbb megoldást választotta: rájuk ordított.

– Mi dolgotok van itt? Nem látjátok, hogy ez itt most egy rendőrségi akció?

– Hogy micsoda? – csattant fel Döme. Hát itt lakom az első házban, és haza akarok menni! – kiáltott vissza.

A rendőr nem tudta eldönteni, hogy most akkor mit is csináljon. Mentő ötlete támadt: – Személyit kérek! – dörögte fenyegetően és határozottan, és maga is meglepődött, hogy milyen szakszerűen találta fején a szöget.

– No, de rendőr elvtárs, drága jó biztos úr, minekünk még nincs személyink, mi még csak hetedikesek vagyunk! – vágta rá azonnal Döme olyan hihetően, ahogyan csak tudta. Ebben már praxisa volt, valósággal tökélyre fejlesztette a blöffölésnek is mondható hazugság tudományát. Most is ezt tette, és rezignált arccal mondott marhaságokat. A technikát a matekórán fejlesztette ki, mert a tanár mindig elhitte, hogy ha valami komoly, nagyon komoly dologra hivatkozva, mint például a tegnap esti fejfájás, rosszullét vagy gyomorrontás, nem írta meg a házi feladatát. Ez mindig bejött, pláne akkor, ha szenvedő arckifejezés is párosult mellé. Amikor aztán eljött a matekdolgozat ideje, mert a dolgozat egyszer csak rászakad az osztály fejére, Döme nem sokat teketóriázott: meglógott. Ezt is tökélyre fejlesztette. – Ki megy önként a pofonért? – mondogatta az óra előtt, még a szünetben, és a fiúvécé ablakán keresztül gyorsan kimászott az iskola százéves épületéből az udvarra, ha pedig ezt Pista bácsi, az éber szemű pedellus nem vette észre, akkor néhány perccel később már kint is volt, a Tanácsköztársaság szobra mellett. Ott már szabad volt, a vöröskatona nem kérte számon a matematikát, ott már tudta: megúszta, nem kell dolgozatot írni. Oda már Pista bácsi sem megy utána.

Döme hazudott – most is. Nem is itt lakott, hanem az Árpád út melletti négyemeletes házban, jó száz méterre, a tiltott zóna sűrűjében, de kíváncsi volt, látni akarta, hogy ki és miért lövöldözik, meg hogy mi végre is van ez a fene nagy fejhajtás, és tudta, hogy a házak pincéit még a háború alatt, az amerikai repülők bombázása miatt összekötötték, s ha itt, az első ház első lépcsőházában lemegy, akkor a föld alatt eljut oda, ahonnan már rálátás van az Árpád útra.

A föld alatt bármerre mehet. Éppen eleget bújócskáztak itt a srácokkal, hogy tudja. Az egyik lépcsőházban lemegy, a másikban pedig feljön, és máris kicselezte a hunyót. Ezt a környék összes fiatalja tudta. Csak a rendőrök nem.

A rendőr elbizonytalanodott. Most ezért a maroknyi kölyökért kelljen hivatalos eljárást foganatosítania? Hogy lekever nekik néhány pofont, aztán meg majd jelentheti a főnökének, hogy mi történt. Világéletében utált magyarázkodni. Megéri? Döntött: átengedi a srácokat. Ártani úgysem tudnak, s az első lépcsőház amúgy is kívül van az akciórádiuszon. Ezt a szókapcsolatot, hogy „akciórádiusz” nagyon szerette, mert a főnökei gyakran használják, s olyan tudományosan okos szövegnek tűnik, hogy ő is átvette. Akciórádiusz – az első lépcsőház nem esik bele.

– Ha tényleg csak ide, az első lépcsőházba mentek, akkor menjetek! – mondta, de aztán intett a kezével: – Ácsi! Ti mind ott laktok?

A fiúk megtorpantak. Nem ott laktak. Most akkor mit mondjanak? Döme azonban naprakész volt a blöffölésben, agya ilyenkor vágott, mint a borotva, azonnal válaszolt: – Nem, de úttörőgombfoci-bajnokságot tartunk, a mi csapatunk a Dózsa, az övék meg a Vasas, Izsóval az élen.

A rendőr bólintott, Döme meg, mivel érezte, hogy nyerésben van, rögvest rávágta: – Hajrá Dózsa, újpesti Dózsa! Ezek a hülyék a Vasasnak drukkolnak, de én a rendőrség csapatát szeretem. Tetszik tudni, én is rendőr akarok lenni!

Ez már akkora hazugság volt, hogy még Döme is belepirult, de a rendőr nem vette észre.

– Menjetek! – intett a kezével, és a fiúk rohanvást tűntek el az első ház első kapujában.

– Hú, ez meredek volt! De te tök jó fej vagy! Nem is néztem ki belőled! – mondta már odabent, az ajtó takarásában Krampusz, aki mélyen belenézett Döme szemébe, és feléje nyújtotta a jobbját. – Felejtsük el ezt a hülyeséget, hogy utáljuk egymást! Szervusz! – mondta.

Döme megragadta a jobbot, és megszorította. Szervusz! – válaszolta.

– És most merre? – kérdezte Krampusz.

– Gyertek utánam! – vágta rá Döme, és lementek a pincébe.

Odalent sötét volt és büdös. A folyosó, amelyből jobbra-balra nyíltak a szenespincék, amiket még akkor használtak, amikor szénnel fűtöttek, s azóta a gazdáik talán nem is jöttek le, régóta, nagyon régóta, talán az erre prédáló török, de az is lehet, hogy a tatár hadak óta nem járt itt senki, csak a bújócskázó fiúk. A pince koszos volt, büdös, mindent belepett a korhadás, a doh és a penész undorító szaga.

Döme csöndesen elkezdte énekelni a Piramis dalát: „Őszintén akarok élni, / és csak annyit elérni: / jókedvem senkit ne bántson, / s ha fáj a szívem valamiért, / ne nagyon fájjon”.

Krampusz folytatta, hamisan, de szívből énekelte a dalt, amit mindenki ismert, mert ez a Piramis dala, Révész Sándor igaz, tiszta vágya, amit mindenki énekelt, nemcsak azért, mert fülbemászó a dallama, de azért is, mert mindenki így gondolta: „Tőled csak annyit akarok kérni, / hogy engedj őszintén élni”.

Erre már az összes fiú bekapcsolódott, s együtt énekelte a két osztály nem is olyan régen még egymás ellen az életre-halálra szóló küzdelmet is vállaló csapata a pincefolyosó dohos, nyomasztó, fullasztó világában: „Őszintén, szabadon, szépen, / őszintébben, mint ahogy tegnap éltem. / Ne kelljen hazudnom senkinek, / és hogyha valamit kérdezek / a válasz igaz legyen. / Szeretnék bízni mindenkiben, / hinni, hogy nem fordul ellenem, / s nem árul el sosem”. Ádám nem bírt magával, felkiáltott: – Igen, Piramis, az isten!

Döme azonnal lehurrogta: – Kussolj már be, de nagyon gyorsan, te baromarcú, mert még a nyakunkra hozod a zsarukat!

Ez mindenkit visszahozott a valóságba. Abba a világba, amelyben odafönt zsaruk nyüzsögnek, idelent pedig, a föld alatt, a pincefolyosó dohos és büdös, sötét világában csak csöndben lehet álmodozni arról, hogy ebben az országban őszintén, szabadon és szépen akarnak élni.

Mentek tovább, újabb termeken és újabb folyosókon át, a végtelennek tűnő sötétségben. Orruk lassan megszokta a bűzt, már nem is érezték, szemük is alkalmazkodott a félhomályhoz. Már nem is tűnt annyira rémisztőnek a pincék labirintusa.

Derékszögben fordult a folyosó.

– Ez már az Árpád út! – mondta nyomatékosan Döme, majd körbenézett: – Innentől mindenki kussol, de nagyokat!

Világos és érthető szó, a fiúk bólintottak, senki sem ellenkezett.

Égető hangorkánként robbant a pince sötétjébe a kinti puskaropogás zaja, amit ezerszeresére erősített a zárt folyosó és a föld alatti termek labirintusa.

– Mi a fene van ott kint? – suttogta Ádám. A fiúk összenéztek. Szívükben most először vert tanyát a félelem hírnöke. Gyávának azonban egyikük sem akart mutatkozni. Az tök ciki lenne a srácok előtt – gondolták mindannyian, mintha összebeszéltek volna. Ezért maradtak, ezért nem futottak el.

Minden szenespincének van egy szénledobó nyílása.

Az az épület, amely alatt voltak, már az Árpád útra nézett. Még a szénledobó ablakok is. Elsőnek Ádám mászott fel a szénkupac tetejére, oda, ahonnan már ki lehet látni az utcára.

– Mit látsz? – kérdezte Döme.

Ádám megnémult, nem tudott válaszolni.

Az Árpád út két szélén személygépkocsik parkoltak, meglehetősen foghíjas sorban. Trabant, Wartburg, Zsiguli, meg két teherautó. A túloldali ház homlokzatát állványzat borította, már vagy három éve. A tanács annak idején elkezdte a tatarozását, de aztán pénzhiány miatt félbehagyta, azóta áll így, felállványozottan. Alant hatalmas homokkupacok. Három évvel ezelőtt sokkal magasabbak voltak, de a szél, amely itt, közel a Dunához, szinte állandóan fúj, talán már a felét is magával vitte. De azért maradt még. A kupac mögött egy kiskatona hasalt, kezében gépkarabély. A honvédségnél rendszeresített AK 47-es típus. Onnan tüzelt. Az út innenső oldalán lévő személygépkocsik mögött katonák hasaltak, fegyverüket a homokkupac felé fordítva. Épp úgy, mint 56-ban. Ádám felnézett a szemközti ház tetejére: a legfelső emeleti ablakból éppen akkor léptek az állványokra a katonák. Egyik a másik után.

Addigra már az összes fiú a szénledobó ablak előtt állt, alig fértek el egymás mellett, kicsit még tolakodtak is a jobb helyekért.

– Katona! Adja meg magát! Semmi esélye, be van kerítve! – hallották a kintről beszűrődő üzenetet. – Katona! Felszólítom, hogy felemelt kézzel lépjen elő!

– Nem! Nem megyek vissza! – ordította a homokkupac takarásába bújó katona, és gépkarabélyával egy hosszú sorozatot lőtt, csak úgy vaktában, mindenfelé.

Az út innenső oldalán hasaló katonák viszonozták a tüzet. A lövések hangját ezerszeresre erősítette a pince zárt tere. Cikáztak a golyók. Az egyik parkoló Trabant találatot kapott és füstölni kezdett. A Zsigulinak egy golyó szétlőtte a szélvédőjét. Az üvegszilánkok éles koppanással értek betont.

– Nem megyek vissza! Nem! – ordította rettegő, embertelen, velőtrázó sikollyal a homokkupac túloldaláról a katona. – Nem megyek! Inkább megdöglök! – üvöltötte eltorzult hanggal, és felállt és a szájába dugta a fegyver csövét és meghúzta a ravaszt.