A 18 673-ik csokimikulás látszatra semmiben sem különbözött társaitól, melyek katonás rendben sorakoztak a bevásárlóközpont élelmiszerosztályán, az édességrészleg polcain. Ugyanolyan csiricsáré ezüstpapírba volt csomagolva, mint a többiek, jobb kezében sárga csengettyűt szorongatott, és a vállára neki is ugyanakkora, zsákszerű bugyrot biggyesztettek a tervezőirodán a rajznokok.
Persze, ez a szemrevaló egyöntetűség kizárólag a körülötte állókra vonatkozott. Mert rajtuk kívül, a részleg hosszan elnyúló állványrengetegében, a legváltozatosabb méretű és kialakítású csokitélapók sokasága tartózkodott. De voltak itt más figurák is, mindenféle csoki csecsebecse. Sőt, egy különálló, habos rózsaszínű, nagy rekeszben olyan fontos kiegészítők is helyet kaptak, mint lányoknak szánt csokirúzsok, csokitükrök, fidres-fodros csokikalapok. Az egyik polcrész legaljában többtucatnyi piros csokicsizma szomorkodott. Hiába volt mindegyiknek aranyszínű a szegélye, ide belőlük csupa-csupa ballábas jutott…
Napról napra nőtt a csokizóna. Az állványok roskadoztak, a polcsorok dagadoztak. Ám az egyre bővülő kínálatnak semekkora hely sem volt elég.
Szemmel látható különbségeik ellenére egyvalamiben az összes kiállított csokitermék osztozott, mindegyiküket nyomasztotta a zsúfoltság. Létszámuk, a nagymértékű fogyás ellenére sem apadt, hiszen alighogy elvittek egyet-egyet közülük, tömegével érkezett az utánpótlás…
A 18 673-ik csokimikulásnak néha jólesett volna némi lazítás, cseverészés a sor(s)társakkal. De sohasem beszélgettek. A többség a képére préselt vigyorral bámult a semmibe, nagyritkán maga elé mirgett-morgott valamit. Bezzeg a hátul lévők, na, azok aztán állandóan fészkelődtak. „Mi történik? Most mi van?”, kérdezgették kíváncsian. „Most mit láttok?… Jaj, mondjátok már!”, ismételték zaklatón és zaklatottan.
Az elöl állókat a folytonos lökdösődés a polc szélének szorította. Egyszerre kellett tartaniuk a tetszetős vonalat, a mögöttük tolakodókat, ugyanakkor magukat is, nehogy a peremen át lezuhanjanak. Az áldatlan helyzeten az egymást követő, rendkívüli akciók csak tovább rontottak.
A hangosbemondó zsongott-bongott szüntelen. Fülbemászó dallamokkal andalította a bukszanyitogatásra bármikor kész tömeget.
Az élelmiszerosztályon már november elején kifeszítették az adventi égősorokat. Ennek hatására a helyettes osztályvezetőben még a következő csasztuska is megfogant: „Önért van a fényözön, áraink a küszöbön!”
És áradt, tódult, hömpölygött a vásárlók hada. Elapadhatatlan folyamként özönlött keresztül a küszöbön… Az árhullám fekete péntek balga napján tetőzött.
Méltóságukat levedlett, emberszabású lények öntötték el a bevásárlóközpontot. Egy részük beömlött az élelmiszerosztályra… Batár nagy bevásárlókocsikkal tülekedtek a szűkre szabott polcsorok között. Az állványrendszer lengett, rogyott. A termékek lepotyogtak, törtek; a zsákmányra éhes horda egymást tolva, taszigálva mindig beljebb nyomakodott… Az áruval megtömött kocsik összeakadtak, az asszonyok sivalkodtak, a férfiak üvöltöztek. De a gyerekek is magukból kifordultan viselkedtek. Összevissza tapogatták, forgatták, ide-oda dobálgatták, egymás kezéből is kikapkodták a különféle cukiságokat. Ami pedig leesett, azt megtaposták, vagy nevetve arrébb rúgták…
A 18 673-ik csokimikulás nem volt finnyás természetű, de felettébb ízléstelennek és megalázónak érezte a történteket. December elején aztán végképp elege lett. „Engem senki sem fog pénzért megkapni. Én ingyen, önként adom oda magam” – jelentette ki cseppet sem pökhendien.
Úgy is tett. Elhagyta a csokizónát, és sokórás, kimerítő utazással az új-guineai Madang repterére érkezett. A gépből kilépve sietősen az árnyékba húzódott, mert cudarul perzselt ott a nap.
Két szusszanásnyi pihenő után nekivágott az őserdőnek. Napokon keresztül, úttalan utakon, liánok benőtte ösvényeken, lápos-nyálkás mélyföldeken át vergődött, mígnem egy lecsupaszított domboldalhoz ért… Mintha csak a Holdon állna, előtte sivár, meddő szürkeség. A színtelenség közepén otromba lyuk, vagy inkább katlan feketéllett. Valamikor jól ,,tejelő” bánya lehetett, ahol külszíni fejtéssel termeltek ki aranyat, kobaltot vagy rezet, és miután a termelvény elfogyott, itt hagyták helyén a: semmit. A semmi szélén töppedt falu árválkodott.
A 18 673-ik csokimikulás, aki a többnapos gyalogtúra után inkább hasonlított bányamunkáshoz vagy krampuszhoz, mint alkalomra kiöltözött télapóhoz, belépett a legközelebbi kunyhóba, ahol foszladozó gyékénylapon egy kislány feküdt betegen. A kicsi talán még sosem látta Miklós püspök csokimását, először azt hitte, varázslat, vagy hogy a láztól káprázik a szeme. Egyik kezét riadtan az arca elé kapta, és fekhelyének végébe húzódott. A 18 673-ik csokimikulás pedig – aki feltehetően a térség egyetlen csokimikulása volt – elszántan kapaszkodott fel a másik, pici, izzadt tenyérbe. Levetette immár feleslegessé vált papírruháját, és minden tétovázás nélkül hagyta, hogy először a lába, majd a törzse, végül felismerhetetlenné olvadt maradéka is a lánykáé legyen.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
