Kovászöldén nem laknak emberek, csak uborkák meg emlékek, az uborka viszont nem is volt zöldség soha, inkább maga a sors: aki harapott már uborkát, az többé nem lehet boldog egészen, maximum megbékélt.
Kovászföldén kétféle uborka létezik: van görbe, mint a nagyapád járása, és van egyenes, mint minden gyerekkori nyár. Az egészbors, amelyet a recept ír elő, egyszerű kavics a patakok partjáról, a só a lábujjaid közé szorult pergőhomok, a kapor pedig a kapualjban rimánkodó anyád: sötét van már odakint, fellőtték a pizsamát! Ugyanígy, a fokhagyma sem ízesít, hanem emlékeztet: volt egyszer egy nagyanyád, aki jól tudta, mikor kell kitenni az üveget az ablakba, s mennyi kenyér kell az uborka mellé, az évezredes hagyomány szerint.
Mert a kovászos uborka nem csak úgy lesz ám magától! Kell hozzá napfény, türelem, és egy csipetnyi hit. A dunsztosüveg a jövő temploma, ima benne minden buborék, s zarándok mindenki, aki nézi a csodát. Kovászföldén nincsen idő, az érés játssza a főszerepet. Aki sietteti, garantáltan nem ért semmit. A kovászos uborka ugyanis örökség, nem trend; nagykonyha, nem gourmet. Sosem akart fine dining lenni, csupán egy kerti asztal, repedt műanyag székkel, ami becsípi a feneket, mégis jólesik valahol. Aki ezt nem így érzi, az hazudik, aki beismeri, azonnal hazatalál.
És midőn az évszak úgy hozza, ne féljünk savanyítani! A világ olykor túl édes, túl gyors, talán túl sok is. Kell egy üveg uborka, hogy lelassuljunk, és kell egy ablak, ahol beengedhetjük a fényt. Kellenek napok, amikor nem rohanunk sehová, csak nézünk és várunk, emlékezünk. Boldog savanyítást kívánok hát mindenkinek, Kovászföldén innen és túl, kenyérnek, uborkának és kapornak, nagymamának és unokának, ablaknak és napfénynek. Ne felejtsük: az otthon ott kezdődik, ahol az üveg zöldbe borul – nota bene, nem a penész miatt.
Nyitókép: Wikimedia Commons
