Még az újpesti kiskocsmákban is ismerték a Nelli hatalmas mellei miatt, és ódákat zengtek az éhes férfitekintetek a hosszú combú, fekete harisnyás pincérnőről, mondván, hogy a Nyugati pályaudvart úgy találod meg, ha a Nelli melleiről leveszed a tekinteted.

Oda legalább egyszer az életben el kell zarándokolni, mert igaz, hogy drága a sör, de a Nelli mellei miatt megéri! Krampusz, az Újpest vezérszurkolója egyenesen kötelezővé tette az Öreg Halász törzsvendégeinek a Nelli-látást, mert azt mondta, hogy aki nem látta Nellit, az ebben az életben még semmit sem látott. Ez az élet célja! – legalábbis Krampusz szerint, akinek a szavaira mindenki bölcsen bólogatott, mert akkora lapáttenyere volt, hogy az minden mondatát igazzá tette.

Szeretett az Öreg Halászba járni. Krampusz kivételével ott mindenki egyenlő volt. A meccseket együtt nézte a srácokkal, együtt szidták bírót és azt, akit éppen kellett, megvitatták az összes helyzetet, és ami a fő: együtt itták a sört. Mindenkinek névre szóló pohara volt, a söntés mögötti legfelső polcon. A vendéglős őszinte mosollyal fogadta a meccsnéző drukkereket, akik Krampusz vezetésével rendre megtöltötték a hátsó termet és hozták a bevételt. Iskolatársak voltak mindannyian, annak idején, még amikor villamosok csilingeltek az Árpád úton, és autóbusz vitte Újpest népét a távoli Moszkva térre – az egész társaság az Attila úti általános iskolába járt. A csenevész Csaszi, a kis és a nagy Rigó, akik testvérek voltak, de kiálltak egymásért és ezért senki sem mert velük verekedni, a kis Vencel, a Lázár Janó, aki Erdélyből települt át és állandóan szidta a románokat, a Krampusz, aki a legerősebb volt és ő, Jáky László, aki annak idején sem erős nem volt, sem okos, de lediplomázott és ezért a többiek tisztelték.

A körúti sörözőben a fiatal irodalmár úgy ült az ablak előtti asztalhoz, hogy mindent lásson. Nellit, ami a legfontosabb volt számára, és az asztalra kirakott sörét, ami Nellit követte a ranglétrán.

Ajkához emelte a poharát, hogy Nelli látványával betelve harapjon bele az élet habos élvezetébe, abba az ízbe és mámorba, amit csak ez az ital adhat a testnek és léleknek, finoman, lágyan, de mégis határozott konoksággal, és amikor az első korty legördült a torkán, hogy enyhítse azt a kínt, amit a sör utáni vágyakozás okozott, s amikor a világból már semmi mást sem érzékelt, egyes-egyedül csak a torkán lefolyó aranyszínű kincset – először távoli csicsergésként, majd egyre határozottabb, s egyre közelibb valóságként rohant felé az ordítás:

– Földre baszki!

Ez magához térítette.

– Földre baszki! – ordította közvetlenül előtte egy géppisztolyos katona, akinek a testét golyóálló mellény fedte, arcát pedig maszk borította, s a kezében lévő fegyvert reá fogva azt kiáltotta, hogy: – Földre baszki!

Mi van? Hova tűnt Nelli és az ő kapitális adottsága, és hogy került helyébe ez az ordítozó fegyveres alak, ide, a Nagykörútra, pont az orra elé?

Pohara még mindig az arca előtt volt, mert a döbbenet megbénította. Körbepislantott. A sörözőt megszállták a kommandósok. Fegyveres emberek. Mindegyik golyóálló mellényben és katonai arcmaszkban. Nem látszott belőlük más, csak a szemük, ahogy az éles bevetés izgalmában parázsan izzik. Az utolsó fegyveres épp most lépett be az ajtón, kezében videókamerával, hogy felvegyen mindent, ami történik. És az összes kommandós azt kiáltotta, egymástól függetlenül, eltérő ritmusban, de egybehangzóan, hogy: Földre baszki!

A vendégek behódoltak és egymás után feküdtek le a söröző hideg és nyirkos kövezetére. Ő azonban nem akarta kipróbálni, hogy milyen az érzés odalent.

– Földre baszki! – ordította a karnyújtásnyira előtte álló kommandós, és a nagyobb nyomaték kedvéért a fegyverét még meg is lóbálta a feje előtt. Az éles lőszerrel csőre töltött géppisztoly hol a szívét, hol a fejét célozta.

– Ne lóbáld itt azt a kurva fegyvert, mert kiöntöd a sörömet! – kiáltott mérgesen a katonára. – Még hogy földre baszki! Talán legyen szíves. Vagy mit tudom én, hogy mit... De ezt? Amúgy meg sosem mondták neked, hogy emberre nem fogunk fegyvert? – dohogott, és belenézett a puskacsőbe.

– Feküdj már le, te hülye, a kurva életbe, mert lelőhetnek! – kiáltott rá az arcmaszkos katona. Ez hatott. Meg az is, hogy a sörözőben már egyedül csak ő ült, az összes vendég a földön hasalt, széttartott kezekkel és lábakkal. Pont úgy néztek ki, mint a pókember.

Lefeküdt a földre. A kövezetből sütött a hideg. Ráadásul koszos is volt. Ilyen közelről jól látta a radiátor alatti összefüggő porcicaszőnyeget.

Kínjában körbenézett. A kocsma túlvégén három kommandós birkózott egy férfival. Egy pillanat alatt földre vitték, kezeit hátul összebilincselték. Ketten fogták közre, s úgy vitték ki, hogy közben a sörözőt megszálló többi fegyveres a földön fekvő embereket pásztázta, majd szinte egyszerre tűntek el. Odakint, a söröző előtt egy csukott kisbusz és három autó parkolt. Civil kocsik, amelyek villámgyorsan nyelték el a mennydörgő földre, baszkik fegyveres lovagjait.

Egy pillanat, és a konvoj felszívódott a budapesti gépjárműforgalomban. Eltűntek, mintha sosem lettek volna ott. A söröző magához tért. A vendégek visszaültek a söreik mellé, és nagy hangon kezdték tárgyalni iménti élményeiket.

Nelli a sarokban sírdogált, ketten is próbálták vigasztalni, az ablak mellett pedig egy elegáns vendég a mobiltelefonjába épp azt ordítozta, hogy „Lekapcsolták a Kólát, tudd meg, hová vitték!”

Elege lett az egészből. Felállt, leporolta a kabátját és kilépett az ajtón. Odakint szemerkélt az eső.