– Fegyelem nélkül semmire sem megyünk! A fegyelem a rend alapja, a rendet pedig a Párt rendszerré formázza! – bökött a merev katonák felé Berija elvtárs, és befordult a lépcsőházba.

Lefelé mentek, három emeletet. Könnyedén, ruganyosan, sportosan. A lépcsőház tovább kanyargott, szemlátomást még sok föld alatti emeletet tartogatott az épület, de Berija elvtárs megelégedett a mínusz harmadikkal. Egy újabb hosszú folyosó következett. Rabok jöttek feléjük, őreik által kísérve. Kettesével, összeláncolva közeledett a hosszú sor. Amikor melléjük értek, Berija elvtárs megállította a menetet. – Kik ezek? – intette magához az őrszemélyzet tisztjét.

– Jelentem, letartóztattuk a klerikális reakciót! Ez a legfrissebb transzport. Száztíz százalékra teljesítettük a tervet! – válaszolta büszkén a tiszt, miközben továbbra is feszes vigyázzállásban maradt.

– Az az ember mit csinált? – bökött rá Berija elvtárs találomra az egyik letartóztatottra.

– Vasárnap templomban volt – válaszolta az őr.

– Vasárnap templomban? Ejnye-ejnye! – csóválta atyáskodva a fejét Berija elvtárs. – Kommunista szombat után klerikális vasárnap? Helytelen! No, nem baj, adjon neki néhány pofont, aztán engedje szabadon, hazamehet! – folytatta kegyes hangon.

A fogoly térdre rogyott örömében. Keresztet vetett, és heves „Köszönöm-köszönöm nagyságos Berija elvtárs!” – kiáltások közepette meg akarta csókolni a belügyi népbiztos lábát. Az őr oldalba rúgta. Végigterült a padlón, elájult. De még akkor is mosolygott.

– És az a másik alak, ott, a hátsó sorban! Az mit csinált? – bökött rá Berija elvtárs találomra egy másik emberre. A földön fekvő lábait közben két markos fegyőr megmarkolta, és elvonszolták. A tiszt Berija elvtárs kérdésére sietve válaszolt.

– Vasárnap ez az ember is templomban volt, bűnét szomszédja kommunista kötelességből jelentette. Mi letartóztattuk, a szomszéd pedig jutalmul azért, mert teljesítette a feljelentési kötelességét, a sajátjához csatolhatta az ő lakrészét is.

– A huszonötös szabály értelmében járjanak el ezzel az elvetemült gazemberrel! – csattant fel mérgesen Berija elvtárs, és nagyot köpött a földre.

Wolf Messing meg sem mert szólalni. Semmit sem értett ebből az egészből. Nem értette, hogy Berija elvtárs miért vezeti körbe a börtönben. Talán le akarja tartóztatni? Vagy esetleg itt van Aida is? Lehet, hogy kiengedik? Aida, igen, ó a drága szép Aida!

Berija elvtárs nem hagyta sokáig tépelődni. Újra belé karolt, és lendületes léptekkel megindult. Szabályosan húzta a folyosó túlsó vége felé. Egy vasajtó előtt álltak meg, rajta kicsit elmosódottan, de kivehetően a 25-ös szám.

A tiszt előzékenyen kinyitotta az ajtót, majd félreállt.

Tisztelgett.

Elsőnek Berija elvtárs lépett be, aztán Wolf Messing, majd még vagy nyolc belügyis tiszt. Utánuk néhány közlegény is betért. Kényelmes szoba fogadta őket. Tíz egyforma bőrfotel, mind egy irányba, az egész szemközti falat beborító függöny felé állítva. Mintha egy mulatóban lennének, valahol Párizsban, az előadás előtti pillanatokban, mikor még le van engedve a függöny, de már gyülekeznek a vendégek és a hosszú combú ledér lányok. A falakon díszes drapéria és festmények, kristálycsillár ontja a fényt, a bőrfotelek között intarziás dohányzóasztalok, rajtuk hamutartók, vodkásüvegek és kristálypoharak.

Berija elvtárs az első fotelben foglalt helyet. A mellette lévő ülés felé bökött kezével, Wolf Messing pedig mélyen belesüppedt. A többi tiszt is helyet foglalt. Egy közkatona szolgálatkészen mindenkinek töltött egy kupicányi vodkát, majd cigarettát kínált körbe.

Békésen pöfékeltek és vodkáztak.

A második poharat követte a harmadik és a negyedik. Sztálin elvtársra, a győzelemre, a szocializmusra és a Pártra ittak. A hangulat egyre jobb lett.

Eleinte csak kulákokat gúnyoló vicceket meséltek, később már pikáns poénok is elhangzottak.

A tisztek és a közkatonák hangosan, teli szájjal röhögtek Berija elvtárs otromba tréfáin.

Előkerült egy gramofon, és megszólaltak a legújabb moszkvai tánczenék. Tüzesen pattogó ritmusok, majd lágy, lírai dallamok. A hangulat az elfogyasztott vodka függvényében egyre jobb lett.

Berija elvtárs élvezte az ital mámorító ízét, Wolf Messing pedig nem mert ellenkezni. Szép csöndesen berúgott. Amikor lejárt a gramofon, az ügyeletes tiszt a helyére hajtotta a lemezjátszófejet és odalépett a függöny szélén lógó selyemzsinórhoz. Határozott mozdulattal meghúzta. A függöny középen kettévált, és halk súrlódás közepette a szoba két sarkába kúszott.

Egy másik szoba tárult fel, közepén akasztófával. A két szobát hangszigetelt és golyóálló üveg választotta el egymástól.

Megkezdődött az előadás.

Kinyílt a másik szoba ajtaja. Egy belügyis katona a kinti folyosóról belökte azt az embert, akire Berija elvtárs másodjára bökött rá. A férfi valósággal berepült. Az akasztófa előtt hasra esett. Végigterült a kövezeten.

A bőrfotelben pöffeszkedő tisztek erre hangosan felröhögtek. Mintha csak egy burleszkfilmet néztek volna, valamelyik moszkvai moziban, ahol Chaplin bukdácsolásain, csetlésein-botlásain szórakoznak víg kedéllyel.

Odaát bejött a szobába egy belügyis katona. A bőrfotelben pöffeszkedő tisztek felnyerítettek. Amaz, a túlsó szobában a földön fekvő férfi fölé állt, és pisztolya egyetlen lövésével közvetlen közelről tarkón lőtte. Valósággal szétfröccsent a rab feje. Véres cafatok, koponyadarabok repültek mindenfelé. A vér beborította az egész szobát. A belügyis katona megfogta a halott lábát, és egy csúszdanyíláshoz húzta. A halott lecsúszott egy lejjebb lévő raktárba. A belügyis katona a fal mellől elővett egy slagot, és minta csak a kerti növényeket locsolná, bő vízzel lemosta a vértócsát. A véres, cafatos, szennyes víz a sarki lefolyóban távozott.

A szoba újra tiszta lett. A víz megtisztította, lemosta a szennyet.

Wolf Messing levegőt is elfelejtett venni a látványtól. Meg sem bírt mozdulni, úgy letaglózta. Feje zúgott, szédült és a hányinger kerülgette. Ekkor újra kinyílt a másik szoba ajtaja, és belépett Aida.

– Aida, ó drága Aida, ne tegyék! – kiáltotta. Felpattant, de még mielőtt bármit is tehetett volna, máris három belügyis katona vetette rá magát.

Berija elvtárs megvárta, míg Wolf Messinget úgy lefogják, hogy mozdulni sem bír, majd kegyetlen, gyilkos tekintettel a füléhez hajolt, és belesziszegett.

– Megengedem maguknak, hogy összeházasodjanak. Nászajándék gyanánt kapnak a Párttól egy lakást, mégpedig az intézettel szemközti utcában, grátiszban pedig egész Moszkvára kiterjedő szabad mozgási engedélyt. De ne feledje el azt, amit most látott! A szocializmusban Sztálin elvtársat kivéve nincs még egy pótolhatatlan ember! Ma az a muzsik került be abba a szobába, de holnap lehet, hogy maga következik! Úgyhogy maximális együttműködést várok magától is és Aidától is. Nekem mindegy, hogy a meggyőződés vagy a félelem motiválja, mindaddig, amíg teljesíti a tervet. Ha pedig még egyszer megtudom, hogy az üzemi menzán vagy akárhol máshol szakmai titkokról beszélgetnek, azonnal abba a másik szobába löketem magukat! Ne feledje, nekem nagyon jó füleim vannak!

Wolf Messinget ugyanaz a nagy fekete autó várta, mint ami hozta.

A sofőr békésen cigarettázgatott, unalmában pedig az udvaron keresztül caplató fegyveres őröket és az általuk kísért rabokat bámulta. Egyik ajtón kijöttek, a másikon pedig bementek. Önmagával fogadott, hogy melyik ajtón jön ki a következő transzport, és hogy az majd melyik ajtón megy be. Jót szórakozott, amikor nyert. Egészen felvillanyozódott ilyenkor.

Wolf Messing kábán, álomvilágában ólomlábakkal caplató léptekkel ment ki az épületből. Feje zúgott, szédült, hányinger gyötörte. Azt sem tudta, hogyan került a nagy fekete autóba. Hogy mikor búcsúzott el Berija elvtárstól, vagy hogy egyáltalán elbúcsúzott-e? Csak a nagy fekete autó biztonságot sugárzó, bársonyosan kényelmes, süppedős ülésében tért magához. Arra rezzent fel, hogy a sofőr hátraszól, és egy finoman cizellált kristálypohárba töltött hűvösen buborékoló édes, grúz pezsgőt nyom a kezébe. Wolf Messing egy kortyra felhajtotta az egészet.

– Gratulálok, szívből gratulálok! – mondta a sofőr, szélesen vigyorogva, kivillantva arany szemfogát, amit a Párttól kapott, miután ki kellett húzni a régit, az elszuvasodott eredetit.

Wolf Messing semmit sem értett ebből az egészből, de illedelmesen biccentett a fejével, és mosolyra torzította az arcát.

– Kér még egyet? – kérdezte a sofőr, és meg sem várta a választ, máris töltött. Aztán magának is, egy ugyanolyan szép kristálypohárba.

Wolf Messing a második poharat is megitta. Egy hajtásra. Aztán a kristálypoharat kidobta az ablakon. Éles hangon tört össze a börtönudvar kövezetén, szilánkjai ezer irányba spricceltek szét. Lelke minden gátját, prését és félelmét beleadta ebbe a dobásba. A sofőr jót nevetett az egészen, ő is egy hajtásra megitta az italt, ő is kidobta a maga poharát, aztán beindította a motort és éles ívben kihajtott az udvarról.

Moszkva utcáin keresztül valósággal száguldott a nagy fekete autó. Gyér volt a forgalom, negyedóra múlva már az Intézet kapuja előtt fékezett. Fémes nyikorgással. Doktor Moszkovics várta a járdán állva, idegesen, cigarettázva. Amikor meglátta a közeledő autót, eldobta a cigarettáját, majd odapattant a nagy fekete autó ajtajához, kitárta, és valósággal kirántotta Wolf Messinget.

– Gyerünk, siessünk, magát már várják! – kiáltotta, de hogy kik, és hol, és miért, azt nem mondta. Wolf Messing kikászálódott a nagy fekete autóból, és ólomlábakkal követte doktor Moszkovicset. Semmit sem értett az egészből.

Az Intézet főbejárata még sosem tárult ki előtte. Most szélesre nyitotta kapuit. Az őrök tisztelegtek. Wolf Messing még mindig nem tudta, hogy mi végre van ez az egész felhajtás. Mi történik itt? – kérdezte, de mivel választ nem kapott, hagyta, hogy sodorják az események.

Doktor Moszkovics megmarkolta, és valósággal húzta, vonszolta. Rohantak fel a főlépcsőn, fordulóról fordulóra, fel, egészen a díszteremig.

Aida várta.

A díszterem ajtajában.

Hófehér menyasszonyi öltözékben.

Mint egy királylány, a mesebeli és végtelen orosz pusztákról, aki ezernyi veszély és pusztulás ellenére is kitart szerelme mellett. Mint aki lénye legmélyéig hisz a szerelemben, a szeretetben, és hisz abban is, hogy ezért minden áldozatot meg kell hozni. Mint aki egész lényét, önmaga teljességét adja szerelméért. Mert Aida szerelmes volt, és lénye legmélyét, lénye egészét adta Wolf Messingért.

Hitt benne, különleges képességeiben, és senki mással nem akarta leélni az életét, csakis vele. A szerelmével, akitől gyermekeket akart.

Wolf Messing a lépcső tetején megtorpant. Itt értette meg, hogy miről is van szó. Hogy Aida, az édes Aida, az örök, övé lehet. Csakis az övé.

Lassan lépett oda Aidához. Mélyen a szemébe nézett és megcsókolta.

– Leszel a feleségem? – kérdezte, és rögvest elfeledte mindazt, amit az elmúlt órában átélt, csakis Aidára figyelt, szerelmére, akit most az anyakönyvvezető elé vihet.

– Igen – felelte Aida, és szemét lecsukva, rimánkodva várta Wolf Messing újabb csókját. Megkapta. Ezer és ezerszeresen. Aida szívét és lelkét ezerszer és ezerszeresen átjárta az igen mámorítóan boldog érzése. Igen, Igen, Igen! – lüktetett szíve, lüktetett lelke, lüktetett testének minden porcikája.

Körben az Intézet dolgozói álltak. Mindenki tapsolt és éljenzett. Pezsgő pukkant. Több is.

– Emelem poharam Sztálin elvtársra és Berija elvtársra, a népünket vezérlő dicső Pártra és az ifjú párra! – kiáltotta doktor Moszkovics, és mindenki fenékig itta poharát.

Egy szem sem maradt szárazon.

Boldogok voltak és éljeneztek, hogy ebben a borzasztó világban is győzedelmeskedhet az igaz szerelem. Mindnyájuk szívét jóleső érzés járta át, és arra az igaz szerelemre gondoltak, amely e világban, ebben a bűnös, besúgós, rohadt, igaztalan világban ismeretlen.

És mégis van, mert Berija elvtárs így rendelte.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot