A nyolcvanas évek legeleje fura időszaka a Kádár-rendszer végtelennek tűnő évtizedeinek. Mai szemmel, mai ésszel már szinte fölfoghatatlan, hogy a vezetékes telefon még 1980–1982 táján is komoly társadalmi elismertség rangjának, privilégiumnak vagy legalábbis – maximális jóindulattal vagy naivitással szemlélve – nagy adag szerencsének-mázlinak számított („van telefonod?”, kérdezte nagy szerelmem, irigy elismeréssel a hangjában – holmi Ottlik-részletek felolvasásával nem tudtam hasonlót elérni), banánt csak a karácsony előtti nagy vásárlási őrületben lehetett (nagy nehezen) kapni, és a megvásárolt Trabantot vagy Ladát csak többéves várakozás után lehetett átvenni. Ám ha az ember, mondjuk egy kora tavaszi estén Szegedről elutazott Szolnokra, hogy az ijesztően rideg-modern, hatalmas vasútállomáson megvárja az éjfél után Budapestről érkező nemzetközi vonatot, hogy hajnalban az erős kávéillatot (?) árasztó kolozsvári pályaudvarra érjen: máris úgy érezhette magát, mint aki valamikor a hatvanas évek Amerikájából érkezhetett Szváziföldre, vagy a korabeli Bulgáriába…

A Kádár-világ amonnan mesevilágnak, csodabirodalomnak, csillogó ábrándok földjének tűnt, a szemkápráztató árubőség, a nagyvonalú – ha nem is demokrácia, de (mondjuk) demokratizmus honának, ahol tízféle sajtból lehet válogatni, ahol van fűtés és sehol sincsenek sorok, ahol egyszerűen MINDEN VAN – arról nem is beszélve, hogy az egyén úgynevezett szabadságjogainak ügye is kábé úgy áll, hogy ha nem is éppen Amerika, vagy Svájc, vagy Svédország, de nem loholnak lépten-nyomon le- és kihallgató titkosrendőrök a nyakadban, és nem vernek agyon, ha a pártfőtitkárra képeket vágsz vagy csak legyintesz a nagy ünnepi szocialista nagygyűlésre. És hasonlók.

Látkép a fellegvárból, 1985
Fotó: Fortepan / Németh Tamás

 

Ami viszont ezen a Magyarországon az elszakított területekkel, ezen belül éppen Erdéllyel és Kolozsvárral kapcsolatban tapasztalható: több mint kétségbeejtő, szinte elképzelhetetlen mértékű tájékozatlanság és érdektelenség – Erdélyt, az erdélyi magyarokat, az erdélyi magyar irodalmat nemcsak emlegetni nem volt ildomos, de nem is akadt sok olyan elszánt eszelős, aki ilyesmire vetemedett volna. Ki-ki a maga szerencséjének – hatásainak-indíttatásának, privátsors-alakulásának – köszönhette, ha így-amúgy kapcsolatba került az Erdőn Túli Földdel. Nekem Szeged-Rókus Szatymazi utcájában, a szülőházam szomszédságában lakó Salló bácsiék roppant gyakorlatias segítsége adta meg a döntő lökést, hogy huszonhárom éves koromban, 1974 nyarán életemben először a Királyhágón túlra induljak: csak ekkor (!) tudom meg, hogy a kisgyerekkorom óta ismert Sallóék csíki székelyek, és Salló bácsi öccsének családja váltig ott él. Szállás-bázis biztosítva. Igaz, szellemi nevelőapám már jóval előbb mesélt ezt-azt („sírni fognak, ha megmondod, honnan jöttél”).

Hát – nagyjából – így lehetett elindulni.

Ekkoriban történt, hogy a szegedi Délmagyarország szerkesztősége, ki tudja, miféle, akár csodás isteni beavatkozásnak is tekinthető internacionalista vezérelv elvárása jegyében testvérlapkapcsolatot létesít(het)ett a kolozsvári Igazság című lap szerkesztőségével. A főszerkesztő-helyettes – később, sajnos, főszerkesztő – az utóbb fennen is hangoztatott „nacionalista” kitételnek megfelelően, nyilván egyféle taktikai-praktikus meggondolásból is – engem szemelt és nevezett ki a kapcsolattartás felelősének-bonyolítójának. Ami azt (is) jelentette, hogy nemcsak – kezdetben, egy darabig évente kétszer-háromszor, később egyre ritkábban – a Tiszapartra (és Budapestre) érkező kolozsvári kollégákat kellett nekem adjusztálnom, de viszonylagos rendszerességgel és gyakorisággal el is kellett látogatnom a kincses városba és környékére. Persze mások segítő közreműködésével, de mindvégig határozottan egyféle „vezető szerepben”, mint afféle „gőzösfejű vadmagyar” (hogy a későbbi klasszikus vezetői minősítések egyikét idézzem). A kolozsvári szerkesztőségben

olyan ragyogó egyéniségekkel ismerkedhettem meg, mint Istenben boldogult Kiss János barátom, a főszerkesztő-helyettes regényíró –

ő vitt el először (és utána még hányszor!) a szívemnek kedves Kalotaszegre, de például Tordára is –, azután a Kolozsvárt kívül-belül elképesztő mértékben ismerő, óriási műveltségű művészettörténész Murádin Jenő, a régi nagy erdélyi bohémokat idéző, magyar irodalmi diplomával sportújságíró László Frici, Túrós Laci, a nagyszerű grafikus-festő, és a többiek…

A Fő tér, a könyvesbolt portálüvegén a Szent Mihály-templom és Hunyadi Mátyás emlékműve tükröződik
Fotó: Fortepan / Vészi Ágnes

 

Írni 1982 és 1986 között legföljebb csak szigorúan kulturális vonatkozású cikkeket lehetett az erdélyi, a kolozsvári világról, azokat is jócskán megrostálva-cenzúrázva. (Esetleg kiállítás, színházi előadás, ezeket is igen-igen módjával, minél rövidebben, minél kevesebbet, minél ritkábban. Inkább semmit. Abból nem lehet baj.) Éltünk, és mint Csoóri Sándor Bibó-versében, néztük lábunk előtt a földet néha. Szégyenünkben.

*

Tél vége volt, csípős, hóolvadásos, locspocsos erdélyi télvég, a Krisztus utáni huszadik század nyolcvanas éveinek elején. Ama már emlegetett Kiss János regényíró barátom vitt ki öreg Ladáján Kolozsvárról a napsütéses vasárnapi reggelen,

a végeláthatatlan kopár dombok között éktelenül rázkódtunk,

azt hittem az életben nem érünk el egyetlen kalotaszegi falut sem. Azután persze beértünk Inaktelkére, s az istentiszteleten a református templomban átélhettem Németh László fél évszázaddal korábbi élményét: „Lopva társaimra pillantok: lenyűgözve ülnek ebben a tatár Genfben.” Ha rám pillantana most valaki, vagy ha tükörben látnám magam: ugyanez lenne elmondható… Az igéző szépségű ázsiai lány- meg asszonyarcok, szoborszerűen rezzenetlen, gyönyörű férfifejek, királynői, fejedelmi tartás, ősi balladák harcosainak fenséges méltósága, miközben köröskörül zúg a zsoltáros ének: „Te voltál és te vagy erős Isten, / És te megmaradsz minden időben!” Mikor kiérünk a templom elé és a zsúfoltságban a Lada felé indulnánk, a sarkon torlódás támad, három cigányt pillantok meg, ócska, szedett-vedett-toldozott hangszerekkel – pontosan olyanok, mint ők maguk. Azután rákezdik. Legényes. És a nép táncolni kezd. Ott, az utcán, mindenfelé körülöttünk. Azon kapom magam, hogy verssorok lüktetnek a szemem előtt, de belül is, végig a bőröm alatt, hiába tudom, hogy ezt a verset éppen hogy bent, Kolozsváron írták a kimenős lányokra-legényekre figyelve a Malomárok és a telefonközpont épülete közötti járdaszigeten… De hogy írójának költészetébe ott és akkor, az inaktelki templom előtt szerettem bele, az olyan biztos, mint hogy ezek a verssorok a legmélyebben és legmegrendítőbben a magyar líra darabjai közé tartoznak:

 

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?
Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?
Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra - az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?
Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?

A Fekete-piros sorai csengtek-bongtak bennem végig, míg ott, Inaktelkén azt a táncot néztem – s midőn akkor eljegyeztem magam annak a nagy-
galambfalvi születésű székely-magyar költőnek a világával, aki nemrégiben távozott ebből az árnyékvilágból és akinek Kányádi Sándor volt a neve. Akinek itt van most előttem Sörény és koponya című,1989-ben megjelent verseskötete. Találomra nyitom ki: a Történelemóra címűnél. (Nincsenek véletlenek, tudjuk.)

 

a történelmet próbáltam
magyarázni a köveknek
hallgattak
próbáltam a fáknak
bólogattak
próbáltam a kertnek
szelíden rámmosolygott
a történelem négy
évszakból áll mondta
tavaszból nyárból
őszből és télből
most éppen tél jön

 

Ezerkilencszáznyolcvanötben írta… Még egy próba. Istenem… Csángó passió, 1987-ből.

elmennek a harangok
minden nagypénteken
Rómába mennek
odamenegetnek
s ott felejtik
a nyelvünket

 

Sokan és sokat írtak róla, halála kapcsán mostanában különösen – nekem a nekrológok között váltig az a zene szól és azt a táncot járják, ropják – és csak azok a sorok lüktetnek tovább, az örökkévalóságig, a mosolygó felhőkig repítő befejezéssel:

 

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.
A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

 

Azt hiszem, ez a zene fogadta Sándor bátyámat odafenn is. És fekete-pirosban a lányok és a legények. És csak járják, járják…

Hunyadi Mátyás emlékműve és a Szent Mihály-templom a Fő téren, 1985
Fotó: Fortepan / Németh Tamás

 

*

Visszatérve Kolozsvárra aztán minden kezdődött elölről. És folytatódott is. Hogy meddig? Nyáron a magyar napokon jártam a városban – és augusztus óta, mióta nem láttam Hunyadi Mátyás városát, körülbelül tudom, mit jelent, ami egy nagy amerikai regény, bizonyos James Jones Most és mindörökké című művének főszereplőjén fut át a végső pillanat elérkezésekor: „Látta, hogy igazában nem lesz vége, sohasem lesz vége. (…) az egész újabb és újabb döntések végtelen láncolata. Szóval mégiscsak igaz. Jólesett tudni, hogy igaz volt.”

*

Fóton több órára vendége lehettem egy, minden látszat ellenére nyolcvanon felüli, tündéri asszonynak, bizonyos Enikőnek, aki Kós Károly unokája. És akinek személyében és révén mintha élőben szóba elegyedhettem volna Dsida Jenővel és Makkai Sándorral, az Erdélyi Szépmíves Céh meg az Erdélyi Helikon nagyjaival, Reményik Sándorral és Kuncz Aladárral és Kemény Jánossal, no meg persze magával Károly bácsival is, aki ott ült mellettünk a szilvapálinkás poharak derűs társaságával osztozva, ott volt a sztánai Varjúvár és ott Bánffy Miklós Milóth Adrienne-nel, vagyis Szilvássy Karolával – meg úgy egyáltalán, minden és mindenki. Kolozsvár talán a legjobban. Ennyi elég. Egyelőre.

 

Nyitókép: Fortepan / Tóth Ákos