Leszámítva azt a rongyos és koszos szőrcsuhába burkolódzó, hosszú hajú, szakállas férfit, aki verejtékben úszó testét egy hosszú bot segítségével nehezen cipelve botorkált. Arcára ült a szenvedés. Az éhség. A fáradság. A gyöngeség. Már negyven napja, hogy a sivatagban bolyongott. Ereje végső morzsáit seperte egybe, hogy fel tudjon mászni a következő kopár, élettelen dombtetőre. Aztán le, a túloldalt, a perzselő végtelen kősivatag vörösen izzó rengetegén keresztül előre, a szinte elérhetetlen távolban lévő oázis felé. De már nem bírta tovább. Összerogyott. Mint egy rongyos zsákkupac, úgy gurult, hempergett lefelé. Le, egészen a domb aljáig.

Egy pillanatra elájult. De csak egy pillanatra, aztán feleszmélt. Feje zúgott, teste lázasan lüktetett, bőrét égette a forró homok és kavics pokolian tüzes kemencéje. Minden ereje elhagyta, képtelen volt megmozdulni. Végül mégis belenézett az égetően perzselő Napba.

– Atyám, Atyám, ne hagyj magamra! Adj erőt, hogy kibírjam, hogy ki tudjam bírni! De ne az én szavamat halld, legyen minden úgy, ahogyan te akarod! – remegte cserepes szájjal, és lehunyta szemét.

Egy erős férfikéz rázására eszmélt fel.

– Igyál! – mondta az idegen. A földön fekvő nehezen nyitotta ki az ólomsúlyú szempilláit. Egy gazdagon öltözött, arannyal, gyémánttal, zafírral, rubinttal és ezernyi másféle drágakővel dúsan kirakott, ékszerekkel díszített, izmos testű szőke, acélos arcélű férfi guggolt mellette a porban.

– Igyál! – mondta újra az idegen, és szája elé nyújtotta kulacsát. A fűszeres édes bor illata egy pillanat alatt körbelengte. Csábítóan hívogatta hűvös, éltet adó mámora.

– Igyál! – mondta harmadszor is az idegen, de ő szelíden félretolta a kulacsot. Mélyen az idegen szemeibe nézett.

– Arimán, te itt? Miért akarsz segíteni? – kérdezte.

– Miért? Te is tudod, hogy az egész világ a harmóniára, az egymást kiegészítő ellentétes erők harmóniájára épül. A fény nincs meg a sötétség nélkül, a nappal az éjszaka nélkül, az élet a halál nélkül, úgyhogy te sem lehetsz meg nélkülem. Te és én egyek vagyunk, hiába is tagadnád! – válaszolta Arimán, és egy hanyag mozdulattal az övére akasztotta a kulacsát. Nézte egy darabig a földön fekvőt, majd rosszallóan megcsóválta a fejét és megkérdezte:

– Mondd, Jézus, miért csinálod mindezt? Eljössz ide, és fel akarod forgatni a világ eddigi, jól kialakult rendjét! Egy eszme, egy hit nevében, mit majd a papok fognak szajkózni. De a hit kevés! A tények másról szólnak. Te vagy a hit, a lélek, én vagyok az ész, a matéria. Mondjuk így: a tudomány. Eljössz ide, a világ végére, és innen az Istenbe vetett hit nevében egyszer és mindenkorra le akarod győzni az anyagiasult tudományt? Itt? Itt akarsz legyőzni engem, az anyagi világot?! És közben nem akarod észrevenni, hogy mindezzel a világ alapjait, magát a harmóniát teszed tönkre! Ne felejtsd el, hogy mi kölcsönösen átjárjuk és kiegészítjük egymást! Ez adja a harmóniát! Ez adja a mi kettőnk harmóniáját! De ha elpusztítod ezt a harmóniát, magadat is elpusztítod, nem csak engem! Ha tetszik neked, ha nem, mi testvérek vagyunk, egymást kiegészítő testvérek, kik ugyanattól az atyától származunk! – mondta Arimán, majd hátat fordított a földön fekvő Jézusnak, és a néhány méternyire lévő táborhelyéhez ment. Ott a tűz barátságosan lobogott a nyársra tűzött bárány alatt. Arimán megforgatta a nyársat.

– Majdnem odaégett az egyik oldala – mondta fejcsóválva. Jézus közben felállt, és a tűz közelébe ment. Ott leült.

– Vártalak – mutatott Arimán a piruló bárányra. Kését kihúzta az övéből és megszurkálta a sült oldalát. Bólintott, csak úgy magának, és a kését visszadugta a helyére. – Tudtam, hogy jössz. Azt is tudtam, hogy az oázis, ahová tartasz, messze van. Mindent úgy időzítettem, hogy időben legyen készen. Itt van a pecsenye. Rég nem ettél, jól fog majd esni – bökött fejével a nyársra tűzött pecsenyére, majd behízelgő hangon folytatta: – Vendégem vagy, szolgáld ki magad! Azt kérsz, amit csak akarsz! Ételt, italt, nőt, vagyont, hatalmat, bármit! Megadom! – kiáltott fel és a háta mögötti, aranyszálakkal gazdagon kivart sátor irányába mutatott. – Bent hűvös van, kényelmes ágy és két igazi, fekete démon, a szakma nagy mesterei! Férfiember nem is kívánhatna mást! – mondta mosolyogva Arimán és huncut szemekkel Jézusra kacsintott.

– Látod, ez vagy te! – csattant fel Jézus. – Étel, ital, nők, vagyon, hatalom. Számodra ez a lényeg: evilág hívságai és kísértései. És azt is tudod, hogy éhes vagyok és szomjas és szegény és gyenge és még sosem voltam nővel. A saját fegyvereddel akarsz legyőzni.

– Ne foglalkozz ezzel! Neked mindened megvan, csak hinned kell! Látod, ebben is kiegészítjük egymást, mert nekem is megvan mindenem, amit csak akarok! A te hited a Mennyben érvényesül, az én akaratom a Földön. Te vagy a hit, én meg a fosztóképző. Ez a harmónia törvénye. Nézd Jézus, a harmóniát! Átszövi a kozmoszt, az egész világmindenséget! – mutatott Arimán az égre, és eltűnt a sivatag égetően forró homoktengere, és eltűnt a Nap meg az ég, és helyüket bolygók százai, ezrei vették át, galaxisok buktak elő, majd tűntek el, hogy helyüket újabb és újabb galaxisoknak adják át, és kirajzolódott a világmindenség egésze, a teljes, teremtett világ, az isteni univerzum. – Nézd meg, Jézus, a bolygókat, milyen parányiak! – mutatott feléjük Arimán, és felnyúlt, hogy könnyed mozdulattal kézbe vegyen egy bolygót. Kezében tartotta a Földet. A markában volt. – Nézd meg! Miképpen fent, azonképpen lent, ez a harmónia törvénye. Te majd úgy fogod tanítani, hogy miképpen a Mennyben, azonképpen a Földön is. Másként fogalmazva, ami nagyban van, az van kicsiben is – mondta Arimán, és Jézus elé nyújtotta nyitott tenyerét. Benne már egy atommag lüktetett-pulzált. Körülötte keringett egy elektron. – Látod? Amekkora a központban lévő mag töltése, ugyanakkora a körülötte keringő elektroné is, csak éppen ellenkező előjellel. Ez a harmónia törvénye. Az egész teremtett világ, atyád, a te atyád, aki az én teremtő atyám is, így hozta létre a világot. Ha ebbe belenyúlsz, vége mindennek! Ha kiveszed a negatív energiát, megszűnik a pozitív is, és eljön a világ vége! Érted? A világvége! – kiáltotta indulatosan Arimán. És eltűnt a kozmosz, és eltűnt az atommag, és újra ott volt az égetően perzselő kősivatag, a Nap tombolt, dühöngött és ontotta melegét, és Jézus és Arimán, mint két ősellenség, egymás előtt állt és dühödt tekintettel mérték egymást.

– Egy teremtmény sem vetekedhet teremtőjével, egy teremtmény sem taszíthatja le mennyei trónusáról, bármennyire is igyekszik! Azért jöttem ide, hogy üdvösségre vigyem az embereket. Azokat is, akiket te kárhozatra taszítanál – válaszolta csöndes szavakkal Jézus, és megfordult és elment.
Léptei belevesztek a végtelen sivatag kőrengetegébe.

Tudta: hosszú még az út.

 

Nyitókép: Pixabay