Hozzánk hajol, lemossa bűneinket, láttatja az Istenlétet, felöltöztet, betakar. Úgy nyitunk be a költő lélekotthonába, hogy a könyv borítófotóján látható alakkal ugyanakkor kifelé is tekintünk egy kolostor- vagy börtönablakra emlékeztető szűk résen. A kép csak ábrázolja a kitekintést. Mi csupán azt érzékeljük, ami a sötét szobában van: asztal, rajta papír és toll, mellette szék, amelyről mintha éppen felállt volna az eszközök használója, az író. Úgy tűnik, ebben a belső világban gazdagabb létélményre talált, még ha kintről világosság szűrődik is be. „Nagyritkán szól egy szép hangú szél” – tán éppen ezért állt fel az asztaltól az ábrázolt alak, ezt hallgatja és szemléli. De lehet, hogy azért tekint magányából a külvilágra, mert nem önazonos azzal a morális, szociális, mentális környezettel, amely kint várná.

•A képpel bevezetett versek megfogalmazója miként gondol erre a metaforikusan ábrázolt külvilágra? Lehet, hogy nem is kifelé, hanem éppen befelé, a legbensőbb felé vezet az ablaknyílás?

A borítón Mohi Sándor rendező fényképe látható. Egy szerzetes tekint ki cellája ablakán. A kép nagyszerűen jeleníti meg az ember kettős, szellemi és testi természetét. A szellem keresi testi megnyilvánulását, testruháját, a test mint árnyék követi a szellemet. Ebből

az egymásrautaltságból születik meg az éberség,

amit a cím hivatott kifejezni. Azt gondolnánk, hogy a falak közé zárt szerzetes lemondott az életről, rabságra adja magát, pedig az egész világ az övé, nem birtokolja, nincs rá igénye, hogy a tulajdona legyen, ezért lehet mindenestül az övé. Szeretném eljegyezni magam ezzel a szabadsággal…

•Még ha olykor ingerlő is a gondolkodó embernek, különösen egy moldvai faluban, a természettel együtt élő családban felnőtt érzékeny, szelíd, csendes léleknek az agresszív emberek izgatottsága, és nyugtalanító olyan közegben létezni, ahol „az algoritmusok számozott birkafejnek vonalaznak”, mégis a versekben megfogalmazott vallomásaidból fény derül a kiútra. Miként fogalmazódik meg benned az írástudó felelőssége?

Ha megfigyeljük, ma éppen olyan korban élünk, amikor tökélyre fejlesztettük a hárítást. Mindig a másik az oka a rossznak, a bajnak. Az érdek és a haszon fontosabb az értéknél és az embernél – szinte minden szakmában, szinte minden területen. Felelősséget csak attól lehet elvárni és számonkérni, aki felismeri, hordozza magában a felelősséget. Az ilyen emberek általában mellőzöttek, és csendesen, a háttérben dolgoznak. Az különbözteti meg őket a fontoskodóktól, hogy nem pusztulnak bele a sikertelenségbe, hanem észrevétlenül elhalnak, mint a búzamagok a földben, és százszoros termést hoznak.

•Az élet értelmét megfejteni kívánó versedben csak azt tudod megmondani, hogy mi „nem” az élet: „nem felismerendő / nem valami / nem elérendő / nem valaki”. A tagadó mód a mondat állításának megfordítására szolgál, kifejezve, hogy valami nem igaz, nem történik meg, vagy nem létezik. Ambivalensen Kimondani a vers címe, de valójában nem mondod ki, nem tudjuk meg, mi az, amit ki kellene mondani. Miért a fonákjáról kezdjük el, Te és az olvasó, értelmezni a létet?

A vers úgy indul, hogy: „a legújabb elmélet szerint”, majd felsorolja a sok tagadást, amit te is idéztél, és amivel a tudomány magyarázza a magyarázhatatlant. Érdekes, hogy bár diszciplínák sokasága szakosodott az élet és a lélek megismerésére, tulajdonképpen egyikről sem rendelkezünk konszenzusos definícióval. Ugyanis az anyagból ezek nem következnek, és nem magyarázhatók meg.

Isten nélkül az ember és a létezés nem megmagyarázható.

Amikor azt írom: „szörnyű a nyelvnek kimondani egymás után a sok nem ürességét s a súlyát cipelni”, akkor arra is gondolok, lehetséges, hogy a tudásunk valójában nem tudás? Amikor a tudomány megérti, hogy Isten helyét nem tudja elfoglalni, akkor köszönt be az aranykora.

•Az aranykor helyett azonban Evilági rettenet van, olvassuk a versedben. Ismerve szépírói munkásságodat, emberi megjelenésedet és lelkialkatodat: „nézett már szemedbe az Úristen”, s te ezzel a szemmel, a „csecsemő tudásával” nézel ránk. Több versedben mint egy lelkész intesz: „ne perlekedj”. Istenélményedben mi az „egykedvű titok”? Mi az, ami ebből a titokból elmondható?

Bort iszom és vizet prédikálok… Volt egy időszak, amikor az istenkapcsolatom a perlekedésben merült ki. Istent összetévesztettem a filozófusok istenével, és bár a hiúságnak jót tett ez a szellemi kalandozás, üresség maradt utána.

A hit is lehet erőszakos, és mint ilyen, Isten előtt utálatos.

Azt hiszem, meg kell értenünk azt, hogy a hit is, a megtapasztalás is, a megértés is fontos lehet, de nem ezek a lényeges dolgok. A lényeg az, hogy ha nem értünk és nem érzünk semmit, akkor se éljünk háttal Istennek, maradjunk kapcsolatban vele.

•Istentől kapott nőiségeddel is megjelensz a verseidben, olykor lecsupaszítva önmagad. Ruha és meztelenség – hol beburkolva, hol felfedve önmagad. Önkifejezésed táplálkozik-e a nőiségedből, vagy nincs jelentősége annak, hogy nőként szólalsz meg?

Ezzel az adottsággal annyiban élek csak, amennyire nem lehet nem élni vele. A nőiségnek nem tulajdonítok többletjelentőséget. Előnyei és hátrányai kellőképpen kiszínezik, olykor megbonyolítják az életet. De az írásaimban az kétségkívül az égről is meglátszik, hogy női szív és kéz szerzeményei.

•Szerzemény – szó és zene… A kötet verseiben ezek gyakran együtt hangzanak. A szövegek szövetébe – mint a motollán – fő motívumként beszövődik a zenei szál. A versszövegekben elénk kerülnek ennek konnotációi is: hallás, hangszerek, zenei műfajok, közel ehhez a gondolatkörhöz a tánc is. Egyik ars poeticádban önmetaforád az „elhangolódott hangszer”. Mitől hangolódott el ez a lélekhúr? Ki vagy mi pengeti?

A sokat megélt ember felismeri, hogy az életnek van egy olyan része, ami, mondjuk úgy: önszerveződő. Az ember csatákat nyerhet ellene, de végül elvérzik. Van az életnek olyan része is, amely egy táncnak tetszik, hol az ember, hol az élet lép, vezet, és van, hogy elszakadunk egymástól. A létezés egy nagy szimfónia és az egyes ember benne egy hangszer. Amikor azt írtam, „nem jó és nem rossz ember, elhangolódott hangszer vagyok”, azt vallottam meg, hogy

az ember (a hangszer) önmagát nem tudja megjavítani,

újrahangolni. Szükségszerű, hogy alávessük magunkat az Abszolútumnak, aki a létet hordozza.

•Érezzük, a „gyermeklábbal élt évek éneke” visszhangzik költészetedből, hogy verseidben otthonra leljenek azok a szavak, amelyeket a Szeret mentén a „feledés” fenyeget. Verscímed ráhangolja az olvasóidat a népköltészetre: „Kádár Kata a házamban”. Munkásságodat áthatja a csángó kultúra őrzése és átadása. Nemcsak szépíróként, hanem néprajzkutatóként is jelennek meg tanulmányaid, könyveid, gyűjtéseid. Tudsz objektíven, tudósként írni népedről, Szeretföldről, vagy minduntalan az ő szájukkal és szívükkel szólsz?

A tudományos munkáimban mindenben és minden tekintetben tartom magam a tudomány elvárásaihoz és természetéhez. Bennszülött kutatóként azonban mást, és bizony többet látok egy kultúrában, mint az idegen kutató. Erről a többletről nem mondhatok le. Igyekszem megkeresni a módját annak, hogyan lehet tudománnyá konvertálni azt az adatot, tudást, amihez csak ezen az úton lehet hozzájutni. Halványan, szelíden, ízek, színek, hangulatok formájában, de tanulmányaimban megjelenik a parasztság vagy az általam kutatott közösségek hangja. Szépirodalmi, elsősorban prózai írásaimban, azt hiszem, az az eset áll fenn, hogy arra kellene vállalkozni, hogy a szenteltvízből különválasszuk a sót és a vizet… A laboratóriumok vállalkoznak rá, de én akkor sem fogom elhinni nekik, hogy az a só és az a víz újra a régi lesz… Ami egységként született meg, azt szét lehet tépni, de egymástól elválasztani nem lehet. Így vagyok én a szülőföldemmel és mindazzal, amit onnan kaptam.

 

Nyitókép: Király Farkas