„Mily érzés lehet, Nándorom, / ülni saját csöndedben és / hallgatni a semmit halálig – / tán többet hallasz, mint a többiek.”
(Weöres Sándor)
Az irodalmár, kultúrtörténész, szerkesztő, akit Németh László szent embernek nevezett, nem ismeretlen a hazai közönség előtt, noha a második világháború utáni pártállami rendszer készakarva háttérbe szorította. Várkonyi Nándor 1896. május 19-én született Pécsett. Hároméves korában elköltöztek a felvidéki Nyitrára, itt cseperedett fel, itt is érettségizett, és itt ismerte meg első és egyetlen mesterét, Höllrigl József művészettörténészt. 1914-ben Budapesten telepedtek le, ahol tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem francia–magyar szakán kezdte. 1916-ban behívták katonának, a keleti fronton súlyosan megbetegedett, ami megmentette az életét, mert miközben ő a hadikórházban feküdt, csapatát megsemmisítették. Betegsége szövődményeként 1917-ben először a bal, majd 1921-ben a jobb fülére is teljesen megsüketült. Az első világháború után befejezte az egyetemet, és néhány évig arisztokrata családok házitanítójaként helyezkedett el. Hallásának teljes elvesztése után azonban nem tudta folytatni oktatói-nevelői tevékenységét, ezért néhány év nélkülözés után 1924-ben visszatért szülővárosába. Itt bátyja, Várkonyi Hildebrand segítségével ideiglenes napidíjas állást kapott az Erzsébet Tudományegyetem könyvtárában. A következő évtizedekben lelkiismeretesen és örömmel dolgozott az intézményben, végül innen is ment nyugdíjba 1956-ban.
Azonban a könyvtárosság a kezdeti években korántsem nyújtott számára megfelelő díjazást, az olykor elvállalt fordítások, különböző folyóiratokban publikált írások is csak esetlegesen tudták kiegészíteni keresetét. Ezért úgy döntött, hogy megpróbálkozik az egyetemi katedra elnyerésével. Az 1928-ban megjelent Modern magyar irodalom (1880–1920) című monográfiáját adta be disszertációként, majd a korszak jelentős tanárai támogatásával (Tolnai Vilmos, Birkás Géza és különösen Thienemann Tivadar) 1929-ben megszerezte a doktori fokozatot. 1935-ben kinevezték egyetemi magántanárnak, és először a bölcsészettudományi, annak megszűnése után a jogi karon oktatott különböző irodalomtörténeti és irodalomelméleti tárgyakat. Pályafutása alatt több mint százhúsz diák hallgatta óráit, sokan, köztük például Weöres Sándor is, rendszeresen visszajártak kurzusaira.
Az oktatással párhuzamosan alapító tagja volt a Janus Pannonius Irodalmi Társaságnak (1931–1944), szerkesztette annak folyóiratát (Sorsunk, 1941–1948), és többek között megírta monumentális kultúrtörténeti tetralógiájának nyitókötetét, a Sziriat oszlopait, melyben az ókultúrák építészeti, tárgyi emlékeivel foglalkozott. Élete utolsó évtizedeiben is folyamatosan dolgozott „magnum opusán”, a megjelenés reménye nélkül. A második rész, az Elveszett paradicsom az archaikus ember élményvilágát és prelogikus gondolkodását igyekezett feltárni és megmagyarázni; a Varázstudomány című harmadik könyvben, amelyet a Széphalom két kötetben jelentetett meg, az okkult és mágikus tudományokat vette górcső alá; végül a három könyvre bontott zárórész, Az ötödik ember fajunk fejlődését és (hanyatlását) mutatja be az évezredek távlatában, külön kitérve a materiális és racionális szemléletmód folyamatos térnyerésére.
A most megjelent könyv, a Prózák, versek, levelezés Kodolányi Jánossal, 1954–1968 nemcsak olyan adalékokat és új információkat tár az érdeklődők elé, melyeket eddig nem tudhattunk, hanem a sokáig háttérbe szorított, mégis oly nagy hatású gondolkodó szépirodalmi művein keresztül jobban megismerhetjük, megközelíthetjük Várkonyi Nándor személyiségét, ha úgy tetszik, a lelkét is.
„Három oldala a könyvnek: a külső, az érzékeink alá eső, a könyv-test; a legbelső, a testtelen tartalom; és a közbülső, amely szinte érzéki, mert nyelvi…” – írta Kerényi Károly Ókortudomány című munkájában.
Várkonyi Nándor legújabb könyvének első fejezetében prózai és lírai művei olvashatók, a másodikban pedig a Kodolányi Jánossal folytatott késői (és eleddig a nagyközönség elé még nem tárt) levelezése. Zárásként bekerült továbbá Nagy Imre Perem és horizont című tanulmánya is, illetve a kötetben található szépirodalmi művek bibliográfiai adatait összefoglaló jegyzék, amelyek iránytűként vagy zsinórmértékként szolgálhatnak az érdeklődő olvasónak. A könyv maga kifejezetten igényes és ízléses hatást kelt: kemény kötéses és egyszínű védőborító fedi, melynek belső hajtásain a fülszöveg és rövid írói életrajz található.
Várkonyi Nándor úgy írt tudományos ismeretterjesztő szöveget, hogy közben gyönyörködteti is az olvasót
A tartalomjegyzék és a névmutató teljesen átlátható és kezelhető – öröm kézbe venni, nem csak bibliofil embereknek. Az elbeszélések datálása 1919-ben kezdődik és 1940-ig tart, a versek esetében az intervallum 1925–1936. Így mind a fiatal, mind a középkorú Várkonyitól olvashatunk műveket. A nyitónovella, a Dialógus a halálról érezhetően személyes élményből fakad: a frontról hazafelé tartó kórházvonaton tér magához az elbeszélő, először azt sem tudja, hol van, aztán rátör a halálfélelem. Megjelenik előtte egy titokzatos alak, akivel elkezd moralizálni az elmúlásról. Ezzel az írással párba állítható a tíz évvel később megjelent Álom, álom című novella, amelyben napokig tartó menetelés gyötrelmeit mutatja meg Várkonyi. Plasztikusan tárja elénk a szakadó eső, a nehéz felszerelés okozta kínlódást, hangvétele sokkal komorabb, igazi lidércnyomás. Érdekes írás a Boros úr, a smokk, melynek bohém portréfestő főszereplője beleszeret fiatal grófkisasszony modelljébe, és megpróbálja elcsábítani.
A Suta szívfacsaró állattörténet, Várkonyi rendkívül hitelesen, élethűen írja le a „főhős” viselkedését, belső motivációit annak ellenére, hogy nem emberről van szó – Fekete Istvánnál találkoztam hasonló mélységű állatábrázolással, Várkonyi novellája azonban korábban született. Az Apai szeretet a Trianon-traumát jeleníti meg az egyetemista fiú apjával való kapcsolatán keresztül, a Janusban a pécsi püspök élete előtt tiszteleg az író, míg A vígjáték humoros elbeszélés Katona József egyetlen komédiájának, a Rózsa születésének körülményeiről.
A líra terén Nagy Imre két csoportba sorolja Várkonyi verseit: dalszerű és elégikus költemények. Jellemzően felbukkanó témák a természet, az idő és az elmúlás, illetve az útkeresés (ki vagyok én?). Érezhető egyfajta kísérletező attitűd jelenléte is egy-egy versben (például a Nyárvég egyértelműen Verlaine Őszi chansonját idézi), néhányszor T. S. Eliot hatását is érezni vélem (Télelő), nem direkt átvétel, hanem rezonancia szintjén. Várkonyi gazdag olvasottsága és hatalmas lexikális tudása verseiben is megjelenik, különösen szépnek találtam az 1934-es Hol a te győzelmed, halál? két sorát: „Jobbom apám válláig ér el, / Ballal fiamat ölelem át” – egyértelmű Aeneis-utalás.
Várkonyi Nándor folyamatosan a tudományos és a szépirodalmi szövegek határmezsgyéjén mozog. Az ebben a kötetben fellelhető prózai és lírai alkotásaiban is tetten érhető műveltsége és tárgyi tudása, valamint az a képessége, hogy kitűnő érzékkel és élvezetes stílussal bújtassa el a tényeket írásaiban. Nem „lóg ki a lóláb”, nem zökkenti ki az olvasót, amikor váratlanul felbukkan Schopenhauer vagy Plotinos neve. Ez a fajta tanítva szórakoztatás (edutainment) régóta jelen van a fikciós irodalomban, gondoljunk csak az olyan művekre, mint A. C. Clarke 2001: Űrodüsszeiája, Umberto Eco Foucault-ingája, s hogy magyar példát is hozzak, a Mysterious Universe világának több regényére is.
A másik oldal, amelyben Várkonyi szintén remekel, már sokkal ritkább: úgy ír tudományos ismeretterjesztő szöveget, hogy gyönyörködteti is az olvasót. A fentebb említett nagy tetralógia kötetei vagy a szintén a Széphalom által 2001-ben (újra) kiadott Az írás és a könyv története mind olyan stílusban íródtak, hogy igazi élményt jelent az olvasásuk, nem csak szakirodalmi forrásként vagy tudományos műként van értékük. Amikor először olvastam a Sziriat oszlopait, a végére már teljesen a hatása alá kerültem, szinte elhittem, hogy a Földnek már több holdja is volt a múltban, amelyek sorban rázuhantak bolygónkra különböző kataklizmákat okozva…
„Egyetemes, általános, gyökeres és kiirthatatlan felfogásom, egyúttal viselkedésemnek irányító elve a következő: kézirataink útja-sorsa a beadástól a megjelenésig, sőt azontúl is teljességgel kiszámíthatatlan” – írja Várkonyi Kodolányi Jánoshoz intézett, 1955. május 7-i levelében.
1948 és 1957 között sem Várkonyi Nándor, sem Kodolányi János nem publikálhatott országos jelentőségű médiumban, kézirataikat folyamatosan visszadobták, változtatásokat kértek, néha megjelenéssel kecsegtették őket, hogy aztán az adott mű hónapokra eltűnjön egy funkcionárius fiókjában. Eközben meglehetősen szerény körülmények között éltek mindketten, Kodolányi Balatonakarattyán egy szinte minden komfortot nélkülöző kis házban. Így ez a húzd meg, ereszd meg játék nem pusztán pszichés nyomást jelentett számukra, hanem komoly egzisztenciális gondokat is okozott.
Barátságuk 1934 óta töretlen volt, s levelezésükön keresztül mindketten ki tudták ventilálni panaszaikat, támogatni tudták egymást. Hol egy-egy izgalmas téma köré felfűzött „beszélgetéssel”, hol humorral, hol gúnyos megjegyzésekkel, melyekkel a rendszer visszásságain élcelődtek. A „kommunisták sokkalta ijedősebb emberek, mint mások. Éjjel-nappal a bőrüket féltik” – írta Kodolányi 1955 áprilisában. Mezey Katalin meg is jegyezte a könyvbemutató során, hogy nagyon bátrak, már-már vakmerők voltak, de szerencséjükre megúszták anélkül, hogy komoly bajba kerültek volna.
A levelezés olvasása egyébként nagyon érdekes és izgalmas. Olyan történelmi eseményekre kerül fókusz, amire manapság már nem is emlékezünk, hisz sokkal messzebbről tekintünk vissza, tudjuk, mik történtek, ezért a „lehetett volnák” már eltűntek a látóhatár mögött. És két kiváló stílusú ember, két barát életébe nyerhetünk bepillantást általuk. Mire a végére érünk, megkedveljük őket és önzetlen szereteten alapuló kapcsolatukat.
Kár, hogy egy ponton ez a barátság megtörik. Rajnai László, aki Várkonyi tanítványa is, monográfiát ír Kodolányiról, amely több súlyos hibát, félreértést tartalmaz. Kodolányi mélyen megbántódik, úgy éli meg, hogy az egész mögött Várkonyi áll, aki ilyen hitvány módon elárulta őt. 1956 májusában hosszú levélben sorolja fel a sérelmeit, kiadja a mérgét, de viszonyuk már sosem lesz ugyanolyan, hiába próbál békülni Várkonyi.
A kapcsolatot nem szakítják meg teljesen, de eltávolodnak, elhidegülnek egymástól. Annyira váratlan és fájdalmas az eset, hogy hetven év távlatából az olvasót is mélyen megrázza.
Szeretnék hinni benne, hogy odafent kibékültek…
A nyitóképen: Kende Kata, Nagy Imre professzor és Mezey Katalin a könyv pécsi bemutatóján. Fotó: Fischer Margit
A cikk képeit Kende Kata bocsátotta a lap rendelkezésére.
