Az elmúlt harminc esztendő Mindszenty-kutatásának új felismeréseire alapozva újra kell tárgyalni bizonyos kulcsszavakat. Teljességre nem törekedve három csoportra osztjuk mondanivalónkat: mi az, ami már állítható, mi az, ami még vitatható és mi az, ami megvitatásra vár.

Sorozatgyilkos thriller – a megnevezés alighanem mindenkiben véres, kegyetlen, öldöklő film képét idézi föl. A Vörös szobák egyetlen vércsepp és egyetlen gyilkosság megmutatása nélkül hatol a lelkünk mélyére, hogy annál jobban felzaklasson.

Csapóajtóként megnyíló fényes képi tér, vagy csaliként magához vonzó csecsebecsék. Az emberi kíváncsiság hiúságával bevonzott figyelmek tudatos fókuszban tartása. A tárgy pontos definiálása, megzavarva ezzel a befogadás menetét. 

Az együtt teremtés gondolati Ariadné-fonalát követve próbáljuk most tovább értelmezni a modernitás ökológiai válságként leírt jelenségének labirintusát. Világunk ma feltárulkozó ürességéig az emberi gondolkodás reneszánsz korban újra felfedezett ókori pogány démonjai vezettek el.

Jóval túl volt élete delén, túl nyomoron és sikeren, s eltemette legkedvesebb fiát, amikor megcsömörlötten Pesttől, politikától, a világ zajától, birtokot vett a kis nógrádi faluban, Horpácson, s életművén kívül az ország egyik legszebb kertjét hagyta ránk.

Művésznek lenni számomra azt jelenti, hogy alávetem magam a művészetnek. Annak ellenére, hogy én vagyok az alkotó, egyben szolga is vagyok. A művész rejtélyes, előre láthatatlan tartalmi üzeneteknek – nevezzük impulzusoknak – is aláveti magát, amelyekről legtöbbször nem lehet tudni, hogy honnan erednek, igazi misztériumok.

Felelős vagyok nemcsak a saját életemért, hanem nemzetem jövőjéért is. A széteső családok, a gyermektelen párok Európája halálra ítélte önmagát. A hűség mintha kiveszett volna a világból. Mégis az egymás mellett „holtomiglan-holtáiglan” kitartó, gyermekszerető pároké a jövő.

Kezdetektől feszegeti hangszere határait, arra törekszik, hogy őszintén, művészi alkatához közel álló zenéket játsszon. Lukács Miklós a saját útját járja, erre biztatta növendékeit is, s minden előadást felhasznál a cimbalom jobb jövője érdekében.

„Alázat és teremtő lelemény, s a kettő nem egymás mellett, hanem egymást áthatva, beteljesítve: minden igaz művészetnek ez az alfája és az ómegája” – írja A fénykép esztétikuma című esszéjében Jelenits István. Nem tudok másként tekinteni az ő életére, mint hogy az maga az „igaz művészet”, melynek „alfája és ómegája” az „alázat és lelemény…”.

Németh Zsolt Gondolkozzunk együtt a nagystratégiáról! című, lapunkban megjelent írásában geopolitikai orientációnk megvitatására hívott fel. Ezúttal az Amerika-történész, korábbi dublini nagykövet tett eleget a felhívásnak.

Rosa Bonheur neve nemcsak nálunk, hanem hazájában, Franciaországban is jószerével ismeretlen. Pedig a XIX. század egyik leghíresebb festője volt, aki tizennégy éves korától festményeiből élt, s akinek képeiért Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban is mesés árakat fizettek.

Legújabb számunkban Csányi Vilmos etológusssal és Verebics Ibolya énekessel beszélgetünk, tudósítást olvashatnak a Miskolci CineFestről és a Magyar Nemzeti Bank kortárs művészeti gyűjteményének ankarai tárlatáról, Gottfried Péter Mario Draghi európai versenyképességi jelentését értékeli.