Skonda Mária és Völgyi Miklós gyűjtő házaspár jelenléte megkerülhetetlen a mai magyar műgyűjtésben és a magánmecenatúrában. Számtalan csoportos kiállításhoz kölcsönözték gyűjteményük darabjait, mintegy ötven egyéni kiállítást rendeztek eddig, szakmai folyóiratokban-kiadványokban publikáltak és szerepeltek. 

Életünk egyik legnagyobb kihívása az ellenségszeretet parancsa. Ne harcoljunk azok ellen, akik ellenünk törnek? Áldást mondjunk azokra, akik átkoznak bennünket? Jézus követői a kizökkent világot próbálják ezáltal a helyére tenni, azok megváltozásáért imádkozva, akik gyűlölik őket.

Borha Zoltán, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója 1983 októberében villásreggelire hívott meg, amelyet a művelődési miniszterhelyettes, Rátkai Ferenc tiszteletére adott. Rátkai a beszélgetést meghökkentő mondattal kezdte. Nekünk úgy kell politizálnunk – magyarázta –, hogy amit csinálunk, azt értékeljék Párizsban is, Moszkvában is. Mert Budapest – folytatta – pontosan félúton van Moszkva és Párizs között.

Simon-Mazula Tibor képei az esztétizálás ellenére sem válnak pusztán szemet gyönyörködtető, problémátlan alkotásokká; immanensen hordozzák a magányt, az elmúlás melankóliáját, és valami olyan titkot, ami a narratíva sejtetése ellenére épp a kulcsmomentumot rejti el a néző szeme elől.

A rendszerváltó miniszterelnök szeme előtt a német szociális piacgazdaság képe lebegett. Előttem is. Tragikus, ami most Németországban történik. Végzetesen kihat ránk is. Hazánk, ha tetszik, ha nem, erősen kötődik Németországhoz. Jogrendje, kultúrája, kereskedelmi és tőkekapcsolatai szerint is.

A határozós szókapcsolatok bizonytalan írásmódja olykor változik. 2015-ig külön kellett írni, hogy számon kér, azóta egybe. Hogy miért? Csak.

Ha az emberiség kultúrájának megbecsülése felől tekintünk a világra, vélhetjük, felkészületlenül ért bennünket az idő felgyorsulása. Minden változik és megváltozik. Ma egy pontatlan, de gyors reakció jobb, mint a késlekedő, ám alapos, megfontolt válasz.

Szikár képtáblák tanúskodnak a kiállítótérben Bereznai Péter eddigi életművéről. A fehér falak között a méltóságteljes fekete festékmezőkből kivilágló arany minőségek szakralitást idéznek, és ünnepélyes hangulatot teremtenek. 

Az országút – jól tudjuk – öreg. Ha meg akarjuk nézni, milyen volt fiatalabb korában, érdemes Afrikában keresni a gyökereket. Itt még nem tart a fejlődés az évszázadokig koptatott dűlőutak leaszfaltozásánál – különösen nem az optimális nyomvonal mentén kitűzött gyorsforgalmi utak építésénél.

Az idén minden eddiginél nagyobb szabású összművészeti eseményre kerül sor a Pesti Vigadóban, az MMA székházában. A március 1. és május 10. között zajló Essentia Artis kiállítás és programsorozat rekordszámú, 400 kortárs művész alkotásait mutatja be, négy tematikus nappal és egy finisszázzsal kiegészítve.

Kovács János városjáró szokása szerint fölkerekedett: Český Krumlovra esett véletlenszerű választása. Budapesttől autóval öt óra. A szállás a városka melletti dombon, modern sorházban volt. Innen kellett leereszkedni a Moldva-parti Óvárosba.

Pusztán kezét, ujjait használva formálja a művész a vásznait, s viszi fel a festék rétegeit. Az eljárás szokatlan, és bár fárasztó lehet, a végeredményt látva megéri az erőfeszítés, valami különleges született. Olyan expresszív olajképek, melyek felületéről az anyag kilépni látszik, és amiket az ember szíve szerint megtapogatna, pedig tudja, hogy nem szabad.