Bár a kijevi nagyfejedelmi család és az Árpád-ház még dinasztikus kapcsolatban állt, az orosz földeket kétszáznegyven évre az európai vérkeringésből kikapcsoló tatárjárás már nagyobb törést jelentett a keleti–nyugati, sőt, a bizánci–keleti szláv viszonylatban is. A tatárjárásig ugyanis sok fontos egyházi posztot bizánci görögök töltöttek be, de a mongolok feldúlta térség egyre kevésbé számított számukra vonzó állomáshelynek. Ekkor kezd „eloroszosodni” az orosz egyházi hierarchia és azonosulni az egyházi ortodoxia és az etnikai oroszság.

A kereszténység utolsó bástyája

Mindezt csak fokozta Konstantinápoly eleste. Miatta a Moszkvai Nagyfejedelemség maradt hosszú időre az egyetlen független és szuverén görögkeleti állam. A XVI. század elején ki is alakult az orosz messianizmust megalapozó „Moszkva a harmadik Róma” elmélete. Eszerint Róma elvesztése és Konstantinápoly eleste után Moszkva maradt meg az igazi (ortodox, pravoszláv) kereszténység utolsó bástyájának. Mindez az „orosz földek összegyűjtésének” tatárjárás utáni programjával páratlanul erős ideológiai töltetet biztosított az orosz állam- és birodalomépítésnek.

„Az orosz egyházban olyannyira elhalványult az egyetemesség elve – írta a XX. század elejének jeles orosz eszmetörténésze és vallásfilozófusa, Nyikolaj Bergyajev Az orosz kommunizmus értelme és eredete című híres könyvében –, hogy még azt a görög egyházat sem tekintették valódi ortodox egyháznak, amelytől voltaképp a hitüket is kapták: a görög egyház ugyanis szerintük meghamisította az igaz hitet. A nép vallásfelfogásában a görög hatás a világ egyetlen ortodox birodalmába beférkőző, bomlasztó elemnek minősült: ortodox hit csak orosz hit lehetett, a nem orosz hit ortodox sem lehetett.”

Lengyel katolikus ármány

E fejlemények kedvezőtlenül befolyásolták a római katolicizmushoz való orosz viszonyulást is, amelyen külön rontott a XVI. századi geo- és külpolitika is: Rettegett IV. Iván hosszú és kimerítő háborút vívott a lengyel–litván államalakulattal, az pedig a római katolicizmus előretolt bástyájának tekintve magát elkezdte téríteni, illetve röghöz kötni az addig megtűrt görögkeleti vallást követő szláv lakosait. Ez nemsokára az ukrán kozákok komoly ellenállásába ütközött, és végül a XVII. század közepén a Balparti Ukrajna orosz fennhatóság alá kerüléséhez vezetett. Addig azonban inkább a lengyel fél volt a kezdeményezőbb, és egy időre még Moszkvát is sikerült elfoglalnia.

Az orosz köztudatban ekkor kapcsolódott össze a római katolicizmus a lengyel expanzív politikával. A görög katolicizmus belorusz és ukrán környezetben való megjelenése pedig csak tovább erősítette benne a gyanút: minden katolikus megnyilvánulás nem más, mint lengyel, illetve lengyel jezsuita ármány.

Protestánsok az élen

Orosz szempontból a XVIII. század némi megnyugvást hozott: a Lengyel Királyságot végül felosztották, I. Péter alatt az immár Orosz Birodalom pedig megerősödött. A Romanov cár közismerten nem volt sem szentimentális, sem túlzottan vallásos. Nyugati irányba forduló kül- és belpolitikájában főleg hatalmi pragmatizmus vezérelte. Esze ágában sem volt az orosz ortodoxia államépítő és hatalomlegitimáló szerepét megszüntetni. Oroszország szellemi-ideológiai gerincévé a birodalmi etatizmust tette, amelyben a főszerepet szakértelmük, lojalitásuk és az új fővároshoz (Szentpétervárhoz) való földrajzi közelségük miatt fokozatosan a balti német bárók kezdték a vezető szerepet játszani. Olykor még a cári bel-, had- és külügy élére is ők kerültek. Többségük akkor még protestáns volt. Ez azonban egyáltalán nem zavarta a Romanov-uralkodókat, akik amúgy is előszeretettel kerestek maguknak északi, protestáns német feleségeket. A legnagyobb orosz cárnő, II. Katalin sem született pravoszláv orosznak. A német protestáns hercegnő „minden oroszok cárnője” lett, persze előtte felvette az ortodox hitet.

Katolicizmus a láthatáron

A felvilágosult és nyitott XVIII. század végén és XIX. század elején még a katolikus vallás követése sem okozott feltétlenül törést bárki pályafutásában. Sőt, a lengyel–litván államközösség felosztása után a cári udvar birodalmi reflexeihez híven a lengyel arisztokráciát is megpróbálta beemelni az országot irányító vezető rétegbe. Afféle elegáns túszként fogadta be Adam Czartoryski herceget is, aki így válhatott I. Sándor cár uralkodása alatt a birodalmi külügyek irányítójává, majd később a nagy közjogi autonómiával rendelkező kongresszusi Lengyel Királyság helytartójává. I. Miklóshoz viszont már nem kötődött úgy, mint az elődjéhez, és miután 1831-ben elhagyta Oroszországot, a lengyel függetlenségi emigráció vezéralakjává vált. A cárnak pedig azért volt különösen veszélyes, mert aligha akadt olyan emigráns vezér az akkori Európában, aki korábban egy nagyhatalom külügyeit irányította.

II. Katalin idején az orosz arisztokrata elit nyitottá vált a divatos, felvilágosult francia eszmék iránt. Egyesek lelkesedése odáig ment, hogy a cárnőtől engedélyt kértek a nagy francia forradalomban való részvételre, amit a hatóságok persze elutasítottak. Ugyanakkor a katalini Oroszország a francia arisztokrata és egyházi emigránsok fontos célállomásává vált. A magasan kvalifikált francia katolikus szerzetesek több bentlakásos elitiskolát alapítva új hazájukban a legrangosabb arisztokrata családok fiait tanították.

A cári rendszer befagyasztása

Itt tanult az 1825. évi decemberi orosz nemesi liberális felkelés több vezetője, s Alekszandr Szergejevics Puskin is. Paradox módon a francia forradalom elől elmenekült, annak felvilágosult gyökereivel vitatkozó, de közben a magas francia kultúrán nevelkedett abbék nevelték fel az européer orosz arisztokrata liberalizmus első generációját. Az I. Sándor cár halálakor kitört decemberi felkelést azonban I. Miklós gyorsan leverte, és levonta belőle a konzekvenciákat. Az új imperátor úgy látta, nem jó, ha az orosz fiatalok túl sok időt töltenek nyugati egyetemeken, vagy ha onnan rendelik meg olvasmányaikat. Sőt, a filozófia oktatását otthoni egyetemeken is ártalmasnak érezte. A megoldást a cári rendszer „befagyasztásában” látta.

A nyugatos, arisztokrata Vlagyimir Pecserin ellenzékiségből elhagyta Oroszországot, megtagadta a kereszténységet és a cárizmust, majd felvette a katolikus hitet, felszentelt papként Dublin szegényeit pásztorolta (fotó: Wikimédia) 

 

Nyugatos–szlavofil vita

A gondolati erjedést azonban már nem lehetett leállítani. Kibontakozott a híres nyugatos–szlavofil vita az orosz történelmi és szellemi fejlődésről, arról, hogy az orosz fejlődés teljesen egyedi, azaz sajátos-e, vagy ugyan-
olyan pályán mozog, mint Nyugat-Európa, csupán némi lemaradásban van. Az első inkább az orosz tradicionalista konzervativizmust erősítette, a másik az orosz liberalizmusnak nyitott utat. Bergyajev szerint mindkét irányzat arányt tévesztett: „A szlavofilek konzervatív múltba fordulása mögött egy tökéletes rend utópiája rejlett, s voltaképpen a nyugatosok is egy olyan Nyugatot bálványoztak, amelyet valójában alig-alig ismertek.”

A vita kezdeményezésében közrejátszott Pjotr Jakovlevics Csaadajev, a felkelt tisztekkel nagyjából egyidős és velük szoros barátságban lévő, de a felkelésben részt nem vevő arisztokrata, korának egyik legműveltebb, legeredetibb orosz szellemi útkeresője. A cenzor által egy kártyaparti alatt engedélyezett, ártalmatlanul hangzó nagyesszéje, a Filozófiai levél egy hölgyhöz valódi botrányt okozott.

Pravoszláv felelősség

A szerző ugyanis nem kevesebbet állított benne, mint hogy Oroszország legtöbb problémájáért, elmaradásáért és szabadsághiányáért alapvetően a pravoszláv vallás a felelős, illetve a maradék Európára jellemző katolicizmus hiánya. Csaadajev maga is közel került az utóbbihoz, és kiválóan ismerte a kor katolikus gondolkodóit (H. F. Robert de Lamennais, Joseph de Maistre, Louis de Bonald stb.). Ezek Nyugaton konzervatívoknak, a „befagyasztott” miklósi Oroszországban viszont forradalminak számítottak. Annyira, hogy a Filozófiai levél szerzőjét hivatalosan is őrültnek nyilvánították, aki aztán Egy őrült magamentsége című írásában megpróbált kibékülni a hatalommal.

A témával két könyvében is foglalkozó Köves Erzsébet (Az orosz dilemma, 1987, Kelet és Nyugat, 1982) szerint Csaadajev a vallást történelmi-szociológiai nézőpontból közelítette meg, abból, hogy a vallási intézmények hogyan hatnak a társadalom és kultúra fejlődésére, azaz mi a civilizációs értékük. Ebben a tekintetben lesújtó véleményen volt a bizánci cezaropapizmus hagyományaival rendelkező ortodoxia történelmi teljesítményéről, a jóval aktívabb szervezőerővel rendelkező katolicizmussal szemben.

Orosz hármas

Válaszul az Istenben valószínűleg nem nagyon hívő, viszont roppant művelt és cinikus Szergej Uvarov kultuszminiszter a francia forradalom hármas jelszavával szemben az eredeti és „hazafias” orosz hármast, az autokrácia, az ortodoxia és a népiesség eszméjét hirdette meg. Mindezt a sokszor baltikumi német evangélikusokból álló cári felső bürokrácia és rendőri vezetés juttatta érvényre. Igaz, az orosz csendőrséget és egyben a titkosrendőrséget (azaz a Császári Kancellária híres-hírhedt III. Osztályát) megszervező Alexander von Benckendorff gróf is – bár csak titokban – az élete végén katolizált.

Az ő sorsa is jelzi az orosz elit bonyolult helyzetét a XIX. század első felében. Tagjai kiváló nyugatos nevelést kaptak, részt vettek az 1812-es honvédő háborúban, amely egyszerre láttatta velük hazájuk elmaradottságát és nagy történelmi teljesítményét. Egy ideig reformokban reménykedtek, azután csalódásukban hol tiszti felkelést szerveztek, hol a hasonlók leverésére esküdtek fel. Műveltségük és vallási útkeresésük viszont nem tűnt el, és a katolicizmusban többen olyan erőt láttak, amely Nyugaton felszabadította a személyiséget, és – az ortodoxiával szemben – komoly szervezőerővé is vált. Ennek fényében nem meglepő, hogy közülük a kiábrándultságukban többen a római katolicizmushoz fordultak. Egyesek katolikus szerzetesek lettek (Ivan Gagarin, Vlagyimir Pecserin), mások – többnyire diplomataként – külföldön éltek, és csendesen katolizáltak (például Pjotr Kozlovszkij).

Sajátos paradoxon

„Az orosz történelmi visszafogottság, a fáziseltolódás paradoxona – hívja fel a figyelmet Köves Erzsébet –, hogy Csaadajev személyében olyan filozófus lett az állam megrendszabályozott ellensége, az (állami) konzervatívok és a liberális (szlavofil) konzervatívok gyűlölt céltáblája, aki világnézetének legfőbb mutatói szerint – minthogy szembenáll a polgári liberalizmussal és a felvilágosodás racionalista-individualista filozófiájával – konzervatív gondolkodó, aki a korabeli Európában a politikai reakció képviselőjének számított volna.”

A katolikus hitre térés mint ellenzéki gesztus azonban a XIX. század második felében már jócskán veszített népszerűségéből. A korábbi évtizedek nacionalista állami politikája ugyanis meghozta a maga gyümölcsét, ahogyan a szélesebb rétegeknek megnyíló orosz egyetemek szlavofil szellemi hangulata is. A krími háború utáni csalódottság sem tett jót a nyugati államok megítélésének. Más gondolkodásmódok is megjelentek az eszmék piacán. Az új idők úttörője, Alekszandr Ivanovics Herzen, az orosz liberalizmus, illetve az individualista és szabadságalapú orosz szocializmus előfutára például furcsának találta volna a protestánsok katolizálását, de a görögkeleti oroszokét teljesen megértette. A katolicizmusban ugyanis szerinte megvolt minden, ami az orosz életből hiányzott. Az orosz másként gondolkodó aztán 1847-ben Nyugatra emigrált, amelyben kapitalizmusa és kisszerűsége miatt hamar csalódott, és a harmadik utat kereső orosz narodnyik mozgalom egyik alapítója lett.

Olvasztótégely

A következő évtizedek orosz népi és szocialista forradalmi mozgalmaiban sokféle ember verődött össze: bűntudatot érző orosz nemesek feltörekvő egykori jobbágyaikkal, nyugatosok szlavofilekkel, ortodoxok katolikusokkal, muzulmánokkal, zsidókkal és ateistákkal. A szociáldemokrata mozgalomban együtt serénykedett az orosz Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin) és Nyikolaj Ivanovics Buharin a zsidó származású Lev Davidovics Bronstejnnel (Trockijjal) vagy a lengyel nemesi és katolikus családból való Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijjel, de keveredés jellemezte a szociál-
forradalmárokat és mensevikeket is. A lengyel szocialista, szintén katolikus és nemesi származású Józef Piłsudski bátyja például ugyanabban az egyetemista összeesküvésben vett részt, amelyben Lenin később kivégzett Alexandr nevű bátyja is. Maga Piłsudski pedig ugyanabba a vilnói gimnáziumba járt, ahová néhány évvel később a nála jóval fiatalabb, utóbb a bolsevik titkosszolgálatot megszervező Dzerzsinszkij is, sőt, emlékezett is rá. De mindez már a történelem másik lapjára tartozik. 

 

A szerző alkotmányjogász, történész, az NKE tanára, az ELTE TK  munkatársa

Nyitókép: A moszkvai Szeplőtelen Fogantatás-katedrális 1911-ben épült a lengyel egyházközségnek, 1938-ban bezárták, egy időben le akarták bontani, utóbb szállóként működött, 1996-ban visszakapta a katolikus egyház
(fotó: Krassotkin, CC0/Wikimédia)