Mindenki mindent megtesz, ami szép szavakkal, ígéretekkel megtehető, és mindenki éli tovább a maga megszokott életét, amennyire azt az egyre gyakoribbá váló szélviharok, a sűrűsödő árvizek és a mind elviselhetetlenebb aszályok engedik. A

szén-dioxid-kibocsátás Párizsban tíz éve tervbe vett csökkentését annak növelésén keresztül próbálja elérni a nemzetek közössége,

a szegényebb országok átállását támogatni hivatott pénzalapba pedig csak csorognak a gazdag országok felajánlásai.

Mi más is történhetett volna, amikor több mint kétszáz államnak, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, északinak és délinek, az emelkedő óceán által elnyelni készülő szigeteknek és a jégmentessé váló arktiszi hajóút remélt előnyeire spekulálóknak, nagy szénhidrogén-exportőröknek és a jövő üzletét a zöldnek nevezett iparban szimatolóknak kell egyhangú döntést hozniuk. Egy élhető Föld megőrzéséről utódaink számára.

XIV. Leó pápa elődjéhez hasonlóan üzenettel fordult a COP30 résztvevőihez, bírálva a politikai akarat hiányát a globális klímaválság kezelésében.

„A teremtett világ árvizek, aszályok, viharok és könyörtelen hőség formájában kiált segítségért”,

hangsúlyozta, az éghajlatváltozás miatt minden harmadik ember élete veszélyben forog.

Résztvevők a harmadik világból (fotó: Ueslei Marcelino/flickr.com)

 

Környezetvédő és a társadalmi igazságosságért küzdő szervezetek, valamint az amazóniai őslakosok képviseletében hetvenezer ember vonult fel Belém utcáin, a klímaigazságosság jegyében a gazdag országoknak a fejlődőkkel szemben fennálló ökológiai adósságára figyelmeztetve, érdemibb klímafinanszírozást szorgalmazva, és olyan igazságos átmenet megvalósítását sürgetve, amely a megújuló energia hasznosítása mellett magában foglalja a foglalkoztatást, az élelmiszer-önrendelkezést és az őslakos népek  területi jogait is. Raquel Wapichana (amazóniai) bennszülött elmondta: „A népemért, a földemért, a folyóinkért és az őseinkért vagyok itt.

Folyamatosan fenyeget minket a bányászat, az agráripar és a földfoglalás. Harcolnunk kell, hogy túléljünk.”

Borús képet festett a kilátásokról az előzetes ENSZ-jelentés, rámutatva a részes államok vállalásainak elégtelenségére. Ezekkel a célkitűzésekkel még akkor is lehetetlen megfékezni a globális felmelegedést, ha a kormányok végrehajtják vállalásaikat, amiben az eddigi gyakorlatot ismerve joggal kételkedhetünk.

Kolumbia, Panama és Uruguay az Európai Unióval karöltve követelte, hogy a záródokumentum tartalmazzon a fosszilis tüzelőanyagok használatának megszüntetéséről szóló útitervet, miközben Szaúd-Arábia és más kőolajexportőr országok ragaszkodtak ahhoz, hogy a szöveg még csak említést se tegyen a fosszilis tüzelőanyagokról. Azzal érveltek, hogy joguk van kiaknázni készleteiket, ahogy a múltban azt a gazdag országok is tették. (Az üzenet fő címzettje, a klímaegyezményből kilépni szándékozó Egyesült Államok nem is küldött hivatalos delegációt Belémbe…)

A tervezet tartalmazott egy felhívást arra, hogy 2030-ig háromszorosára növeljék az országok számára elérhető finanszírozást az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében, de nem határozta meg, hogy ennek a gazdagabb országok kormányaitól vagy más forrásokból, például a magánszektorból kellene-e származnia.

Éjszakába nyúló feszült vita után

az Európai Unió végül elállt attól a fenyegetésétől, hogy megvétózza az egész megállapodást,

de jelezte, hogy nem ért egyet a nyilatkozat végkövetkeztetésével. André Aranha Correa do Lago, a klímacsúcs brazil elnöke jelezte: a COP30 elnöksége kiad egy – nyilván a szokottnál is kevésbé kötelező érvényű – mellékdokumentumot a fosszilis tüzelőanyagokról és az erdők védelméről, azokról a témákról, amelyek a konszenzus hiánya miatt a közös megállapodás szövegéből kimaradtak.

André Aranha Correa do Lago, a klímacsúcs brazil elnöke (középen) (fotó: Antonio Scorza/flickr.com)

 

Wopke Hoekstra, az éghajlat-politikai fellépésért felelős európai biztos szerint a zárónyilatkozat „nem tökéletes, de hatalmas lépés a helyes irányba”. Az EU „egységesen kiállt az éghajlatváltozás elleni küzdelem mellett”. António Guterres ENSZ-főtitkár némileg realistábban értékelt: a jelenlegi, „geopolitikailag igencsak töredezett korszakban különösen nehéz az országoknak konszenzusra jutni”. Juan Carlos Monterrey, Panama tárgyalója velük szemben bűnrészességnek tartja az olyan klímaügyi határozatot, amelyben a fosszilis tüzelőanyagokra még csak utalni sem lehet.

Gelencsér András akadémikus, a veszprémi Pannon Egyetemen működő Levegőkémiai Kutatócsoport vezetője arra figyelmeztet, hogy

a klímapolitika jelenlegi keretei között a kommunikáció gyakran elszakad a tényektől.

Példaként műholdas mérésekre hivatkozik, amelyek szerint az elmúlt évek globális melegedésének nyolcvan százalékát nem az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése, hanem a Föld sugárzás-visszaverő képességének (felhőborítottságának) csökkenése okozta. Ez pedig megkérdőjelezi a kizárólag dekarbonizációra (a szén-dioxid-kibocsátás minimalizálására) épülő klímastratégia hatékonyságát. Ezek az új felismerések azonban feltehetőleg el sem jutnak a klímacsúcs résztvevőihez, akik magukat a tényektől nem zavartatva védekeznek „a mindenhol támadó valóság ellen”.

Gelencsér professzor nem ipari lobbista, célja nem a gazdasági szereplők felelősségének bagatellizálása, ellenkezőleg, a helyzet drámaiságának bemutatása mellett a leghatékonyabb cselekvés útját keresi. A klímakonferenciák sorozatos kudarca, illetve alibieredményei láttán radikális javaslattal áll elő: az igazán történelmi tett az lenne, ha

a klímacsúcs látványosan feloszlatná önmagát, majd a nemzetközi közösség megújult struktúrában, a valóság talaján állva a világ valódi problémáival

kezdene el őszintén és érdemben foglalkozni.

 

Nyitókép: Belém városa madártávlatból (flickr.com)