• Miközben a hírek és a gazdák évek óta aszályról beszélnek, Ön mégis többször kijelentette: nincs vízhiány, csak vízgazdálkodási válság. Mire alapozza ezt, amikor repedező földet látunk?

Technológiai szempontból valóban aszály van, a tavalyi év a hivatalos statisztikák szerint a negyedik legszárazabb volt 1901 óta. Bizonyos régiókban, például a Körösök mentén olyan radikális a csapadékhiány, hogy az már a növényi életet kockáztatja. De ez nem új keletű jelenség; a Kárpát-medence klímája kétszáz éve is ilyen szélsőséges volt, ez nem a klímaváltozással kezdődött. A különbség az, hogy

az elmúlt ötven év tájhasználati szokásai felerősítették a negatív hatásokat.

Még ebben a rendkívül száraz esztendőben is bőven négyszáz milliméter felett volt az átlagos csapadékmennyiség, ami mellett máshol sikeresen termelnek. A növénytermesztés szempontjából ennek nem kellene tragikusnak lennie. A háromszáz milliméter alatti régiók szakmai szempontból már félsivatagnak minősülnek, de hiába tudja ezt mindenki, a gyakorlatban senki sem reagál a tájhasználat megváltoztatásával. Ugyanúgy felszántják a határt, mintha nem a létüket kockáztatnák a hagyományos technológiákkal.

• Laikusként azt gondolnánk, a belvíz és az aszály egymás ellentétei. Ön szerint viszont ugyanannak a problémának a két oldala. Hogyan lehetséges, hogy a földünk egyszerre fullad meg a víztől és hal szomjan?

A legfontosabb kérdés: mi történt a talajjal?

A természetes ökoszisztémákban ritka a nagy belvíz, mert a talaj szerkezete ép. A porrá művelt, szerkezetét veszített talaj viszont a legkisebb eső hatására eliszapolódik, a felszíne lezárul,

és drasztikusan lecsökkenti a beszivárgást. Hiába áll a víz a táblán, húsz centiméterrel mélyebben a talaj porszáraz maradhat, mert egy eketalp (tömődött, kemény talajréteg a barázda alján) vagy az eliszapolódott réteg elzárja a víz útját. Amint kisüt a nap, ez a felszíni víz azonnal elpárolog, a mélyebb rétegekbe pedig nem jut utánpótlás.

Ezért testvérek a belvíz és az aszály: ahol tavasszal megfullad a növény, ott júliusban ki fog száradni. A dombvidékeken még drámaibb a helyzet: ha a víz nem tud beszivárogni, egyszerűen lefolyik a lejtőn. Hiába esett le az évi csapadék, a növény számára sivatagi körülmények maradnak, mert a víz nem hasznosult.

A mulccsal borított területeken megőrizzük a vizet (fotók: Kökény Attila engedélyével)

 

• A magyar agrárium „szent tehene” a szántás. Ön szerint viszont a felszántott föld valójában a vízháztartás halálát jelenti. Miért ellensége az eke a víznek?

A szántás a leginvazívabb beavatkozás, amely védtelenné teszi a földet az erózióval és a kipárolgással szemben. Amint fagypont fölé emelkedik a hőmérséklet, a szántásokból azonnal hatalmas felhőkben áramlik ki a nedvesség. Pár nap napsütés és a hantok csontszárazak lesznek. Ezzel szemben a takarónövényes, mulccsal borított területeken megőrizzük a vizet.

Sőt, a regeneratív módon művelt területeken úgynevezett szögletes esők esnek. Ez a kifejezés a horizontálisan érkező csapadékra, leginkább a porhóra utal. Amikor télen fúj a szél a puszta Alföldön,

a havat a szél azonnal lehordja a csupasz, felszántott földről, mert nincs semmi, ami megtörné a légáramlatot,

vagy fizikai akadályt képezne. A szomszéd szántása ilyenkor puszta marad, a hó pedig a vízelvezető árkokban vagy az utak mentén köt ki, ahol semmi haszna nincs.

Ezzel szemben a mi takarónövényeink – legyen az lábon álló kukoricaszár vagy takarónövény – mechanikai akadályként működnek. Megfogják a szálló havat, és „kifésülik” a szélből a nedvességet. Így

a regeneratív gazdánál gyakran kétszer-háromszor vastagabb a hóréteg, mint a kerítés túloldalán.

Amikor jön az enyhülés, ez a jelentős mennyiségű hó helyben lassan olvad el, és a takarás alatt, az ép pórusrendszeren keresztül közvetlenül a talajba szivárog be.

Ha biztosra akarunk menni, hogy ki a regeneratív, akkor egyszerűen keressük azt, akinél még februárban is zöld a föld a takarónövénytől, és mulcs takarja a felszínt. De ilyen gazdát nálunk még nagyítóval kell keresni. A szántott föld ezzel szemben nemcsak a havat veszíti el, hanem a tavaszi szélben a felső, legértékesebb, tápanyagokban gazdag porrétegét is – ez a defláció. A szántott föld tehát nemcsak vizet nem kap, de fizikailag is elporlad és kivérzik; szó szerint kivérezteti a tájat.

Szántott homokos földnél néhány nap alatt a hantok csontszárazak lesznek

 

• Hogyan működik a talajmegújító mezőgazdaság (TMMG) a gyakorlatban? A TMMG-gazdák földjein mit látunk aszály idején, amit a szomszédos, hagyományos táblákon nem?

A különbség aszálykor a leglátványosabb a hagyományos és a talajmegújító gazdák között. A regeneratív gazdálkodás a no-till (szántás nélküli) módszer alkalmazásával kezdődik, ami azt jelenti, hogy nem művelik a talajt.

A cél egy biológiailag érett talajszerkezet létrehozása, amelyben tartós, mély pórusrendszer van.

A folyamat során a talaj felülről lefelé épül újjá: a felső réteg után a mikrobákat gyökerekkel juttatjuk mélyebbre. Míg a szomszéd kukoricája augusztusra kisül, a regeneratív tábla még zöld, mert a növény gyökerei nem állnak meg a harminc centiméteres felszántott rétegnél. A gilisztajáratokon és a régi gyökerek által hagyott stabil pórusokon keresztül a gyökérzet akár másfél-két méter mélyre is lemegy a nedvességért. Onnantól válik aszálytűrővé a növényzet.

A hagyományos gazda tízcentis minimum műveléssel vagy szántással is csak letömöríti a talajt, gyökérfejlődésre alkalmatlan közeget hoz létre, ami még jobban súlyosbítja az aszálykárt.

A TMMG-gazdánál a talaj teherbíróvá válik: eső után is rá lehet menni géppel,

anélkül, hogy tengelyig süllyedne a traktor, mert a szerkezet nem omlik össze.

Nem áll gödörben... – talajmegújító gazdálkodással művelt kukoricás néhány kilométerrel odébb 

 

• Az egyik legizgalmasabb elmélete a „kis vízkörök” összeomlása. Azt állítja, hogy mi magunk akadályozzuk meg az esőt. Tényleg a mezőgazdaság alakítja a mikroklímát a fejünk felett?

Szó szerint elűzzük az esőt. Nyáron a négymillió hektárnyi szántó jelentős része pőre és forró,

az ötven-hatvan Celsius fokos felület olyan száraz feláramlásokat lök fel, amelyek fizikailag megakadályozzák a csapadékképződést.

Ez a fűtőhatás megawattokban mérhető, és jóval felülmúlja a szén-dioxid hatását a lokális klímára. A csapadékképződéshez biológiai esőmagokra lenne szükség: pollenekre, baktériumokra, spórákra, amelyeket főként az erdők bocsátanak ki. Ezek a biológiai részecskék már pár ezer méter magasan képesek jeget képezni és esőt fakasztani. De nincsenek ehhez szükséges funkcionális erdőink: papíron ugyan nő az erdősültség, de a valóságban ezek gyakran megbontott lombkoronájú, kiszáradt aljú területek, amelyek érdemben nem párologtatnak. Ha nincs pára és nincsenek biológiai esőmagok, a beáramló nedves levegőből nem lesz eső, csak elvonul felettünk.

• Miért mondja azt, hogy az öntözésfejlesztés önmagában zsákutca? Mit jelent az, hogy a tájat kell szivaccsá tenni?

Mert fizikailag nincs elég vizünk hozzá. Magyarország vizeinek kilencven százaléka külföldről érkezik, és

folyóink a szabályozások miatt mélyre vágódott medrükkel nem táplálják, hanem leszívják a környező talajvizet.

Amikor júliusban égető szükség lenne a talajvízfeltöltésre, a Tiszán néhol át lehet gyalogolni.

A felszíni tározókban pedig a hőségben naponta öt-nyolc milliméter párolog el – mire odajutnánk, a fele eltűnik. A vizet a talajban kellene tartani, harminc centiméternél mélyebben, ahol már nem párolog ki. „Szivaccsá tenni a tájat” azt jelenti, hogy a téli és tavaszi vizeket ki kell engedni a mélyfekvésű területekre, hagyni, hogy beszivárogjanak, ne pedig elvezessük őket a csatornákon. Radikális tájhasználatváltásra lenne szükség: visszaadni területeket az ártéri gazdálkodásnak, erdőket és legelőket telepíteni rájuk.

Kökény Attila: Termeltél már ilyen kiváló takarónövényes no-till kukoricát?

 

• Ha a módszer működik, miért ragaszkodik a magyar gazda mégis a szántáshoz? Ez kulturális beidegződés?

Fél évszázados rutinok és a kommunista nagyüzemi gépészet öröksége ez. A fontossági sorrend nálunk fordított: egy amerikai farmon lehet, hogy régi a traktor, de a vetőgép a legújabb, mert azon múlik a siker. Nálunk a vetőgép a legutolsó, amire költenek. A gazda nem lép, amíg nincs rákényszerítve.

A regeneratív gazdálkodás ráadásul arról szól, mit ne vegyen meg a paraszt: kevesebb gép, kevesebb vegyszer, kevesebb gázolaj. Ez nem érdeke az eladóknak,

az újságok pedig reklámokból élnek. Jelenleg a négymillió hektár szántóból talán tízezren folyik valódi regeneratív munka, miközben nagyjából másfél millió hektár eltűnt a körforgásból a beépítések és az emberi terjeszkedés miatt.

• Hogyan jelenik meg ez a hiány az asztalunkon? Igaz, hogy a kizsigerelt talajok miatt „üres” az élelmiszerünk?

Itt szét kell választani a mítoszokat a valóságtól. Az „üres élelmiszer”-elmélet gyakran nem létező vizsgálatokon alapul, körkörös hivatkozásokra épülő mítosz. Ami viszont igaz: a beltartalom genetika és technológia kérdése. Egy etilénnel érlelt, háromezer kilométerről hozott paradicsomtól ne várjunk élettani hatást. De a legfőbb probléma a mikrobiomunk sérülése. Az antibiotikumok és a mozgásszegény életmód pusztítják a bélflórát, ami aztán anyai ágon öröklődik. Ha valaki nem tudja lebontani a glutént, az gyakran azért van, mert a mikrobiomjából hiányoznak a megfelelő baktériumok. Az egészség ott kezdődik, hogy sokat mozgunk, szezonálisan táplálkozunk, és ismerjük a termelőt.

• Az Ön előrejelzése szerint milyen lesz a magyar vidék 2050-ben, ha nem váltunk, és milyen lehetne a szemléletváltással?

Ha nem változtatunk, néhány tucat nagygazdaság fog faltól falig szántani minden megyét, az ország fele termőképtelenné válik, a folyómedrekben pedig csak némi koszos víz csordogál majd. Ez a sivatagi forgatókönyv.

A szemléletváltással viszont az alacsony termőképességű szántóföldek fele eltűnne, helyüket fás legelők, erdők és vízmegtartó területek foglalnák el.

Mindenhol marhák és birkák legelnének, a völgyekben halastavak lennének. Az étrendünk alapja az állati protein, a rengeteg helyi zöldség, gyümölcs és az évelő kultúrák (dió, mogyoró, gesztenye) lennének. Egészséges, zöld, vízzel teli tájban élnénk. Ez a jövő működik, ott van a lábunk alatt, csak el kellene kezdeni építeni a talajt a rombolás helyett.

 

Nyitókép: A talajmegújító mezőgazdaságban alkalmazott, szántást nem igénylő („no till”) vetőgép