Megállás nélkül hömpölyög a tömeg. Már elmúlt reggel nyolc óra, de még mindig a szélrózsa minden irányából kígyózó kocsisorok araszolnak a városba vezető utakon. Aki sikeresen célba ér, abban a reményben köröz a környéken parkolóhelyért, hátha van még valahol számára egy talpalatnyi földdarab.
Mindig is sokakat vonzott a dunaföldvári országos vásár,
de hogy a márciusi harmadik napsütéses vasárnapon megtartott, idei első színes kavalkádra ennyien érkezzenek, az még a helyi lakosokat is meglepte, régen láttak ekkora csoportosulást. Nem véletlen az érdeklődés, hiszen a 6-os út mentén hosszan elterülő füves területen mindent lehet kapni, amire csak szüksége lehet az embernek, és amihez elérhető áron hozzájuthat.
Mindent lehet kapni (Borzák Tibor fotói)
Nem lehetett ez másként a régmúltban sem. A Dunaföldvár története az őskortól napjainkig című monográfiában olvasom, hogy
1720-ig a megyében országos vásárt csak Földvár és Pincehely tarthatott,
melyek rendezési jogát valószínűleg a boltokat bérlő helyi kereskedők nyerték el. A földvári Vásártéren évente négy alkalommal volt állat- és kirakodóvásár, ahol elsősorban a „dunántúliak” – vagyis a Duna–Tisza köziek – jelentek meg nagy számban, és az is bevett szokás volt, hogy a kötelező áldomást a Vörös Ökörnek nevezett kocsibeállós nagyvendéglőben illett meginni. A vásárokon alkuszok is feltűntek, akik gabonavétellel foglalkoztak.
Mára persze sokat változtak a szokások, és az árukínálat is egészen más. Mint általában az ilyen rendezvényeken, itt is utat tör magának a bóvli, a tucatáru, de szerencsére
akadnak még kézművesek, köztük kosárfonók, fazekasok, fafaragók, késesek, akik míves portékáikkal várják a vevőket.
Nézelődőkből nincs hiány, az árakat látva azonban legtöbben továbbsétálnak. Azok pedig, akik nem értenek egyet azzal, hogy a minőséget meg kell fizetni, nyilvánvalóan nem ilyen tárgyakért jöttek. Miközben ilyesmin jár az eszem, megáll egy házaspár a vesszőkosaraknál. Egy ideig figyelem a diskurzusukat, majd az árushoz fordulok. Az asszony rázza a fejét, nem szeretne nyilatkozni, a másik standnál ácsorgó férjéhez irányít, de ő sem sokkal barátságosabb. Abban maradunk, ha nem írom ki a nevét, mesél a vásározó létformájukról.
Szerencsére akadnak még kézművesek, köztük kosárfonók
– Nagyon sok helyre el kell menni a megélhetésért – szögezi le az elején a Cegléd környéki kereskedő. – Negyven éve kezdtük. Kosarat, bográcsot, fakanalat árulunk. Előző nap összepakolunk, majd a távolságtól függően éjszaka útnak indulunk, hogy
legkésőbb hajnali háromkor elfoglalhassuk a kijelölt területünket.
Ha előzetesen fizetünk a helybiztosításért, akkor érkezéskor nem kell sorba állnunk. Ezenkívül a nap folyamán még helypénzt is szed a fenntartó. Tehát fix kiadásokkal eleve számolnunk kell, és akkor az árukészlet beszerzéséről, az üzemanyagköltségről még nem is beszéltünk. Azt a szót, hogy fáradtság, nem ismerjük. Az sem számít, milyen az időjárás. A vásározás az életünk részévé vált. Engem sosem érdekelt más, apám, anyám is ezt csinálta, a feleségem meg kénytelen volt velem tartani.
Hála Istennek, a gyerekeink már mással foglalkoznak.
Beszélgetésünk ideje alatt több kuncsafttal köttetik üzlet, visznek bevásárlókosarat, kisebb-nagyobb fakanalat, klopfolót és különféle méretben állványos bográcsot is, de hogy melyik áru a legnépszerűbb, azt nemigen lehet megmondani, mindig az érdeklődéstől függ. Befutnak a sárga láthatósági mellényes helypénzszedők, valamiért ők sem örülnek a sajtó jelenlétének, így hát elvegyülök a forgatagban. Van mit nézni. Újabban divatosak lettek a vadászoknak, horgászoknak, istenhívőknek szóló, fatáblára égetett üzenetek. „A rendes gazda legjobb bankja a saját földje és jószága” – olvasom az egyiket. Meglehet, ez a farmerek új keletű közmondása.
Fatáblára égetett üzenetek vadászoknak, horgászoknak, istenhívőknek
Dél felé jár az idő. A büfésor felől ínycsiklandó illatot hoz a szél. Kiválasztom a lakókocsiból átalakított egyik mozgó vendéglőt, melynek neve fölöttébb találó: Éhes Pocak Megálló. Először az árlistát tanulmányozom, a frissensültek közül tíz deka kolbász, illetve a tarja is ezerszázkilencven, a hurka nyolcszázötven, a hekk nyolcszázkilencven forint, ahogy elnézem, máshol sem kínálják ennél kevesebbért, sőt inkább többért. Viszont sokallok egy adag sült krumpliért ezer forintot. Kiszámolom, mennyibe kerül egy ebéd: tíz deka kolbászért sült krumplival, mustárral, savanyúsággal, kenyérrel és üdítővel kicsivel több mint négyezer forintot kell fizetni. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen tudom jól, a vásárban nem a hasán spórol az ember.
Ebéddel zárjuk a napot
A lacikonyha napos oldalán ennek bizonyítékát látom is. Az asztal körül hölgyek és urak üldögélnek a sörpadokon, túl vannak már a lakmározáson. Ahogy minden alkalommal, most is a hurkára és a kolbászra szavaztak. Kovács Sándor és menyasszonya, Balogh Angéla Paksról, testvére, Kovács József és felesége, Bölcs Tímea pedig Esztergomból érkezett.
– Családi hagyomány lett számunkra, hogy minden hónap harmadik vasárnapján itt találkozunk
– mondják szinte egyszerre. – Gyerünk ki a vásárba, adjuk ki a jelszót, és már ülünk is az autóba. Ahogy megérkezünk, eszünk egy lángost, iszunk egy kávét, aztán nézelődünk, vásárolgatunk, majd ebéddel zárjuk a napot. Néha meglepjük a kollégáinkat egy-egy jelképes vásárfiával.
– Hogyhogy nem a család az első?
– Rájuk is gondolunk – erősíti meg Angéla. – A lányom most tányérokat kért, a párom pedig egy bográcsot ígért a vejemnek. Nemrég házasodtak össze, vettek egy kertes házat, ott majd kedvükre főzőcskézhetnek. Nyáron mi is összeházasodunk.
A lányom tányérokat kért
– Saját maguknak miket szoktak venni?
– Már tudjuk, mit érdemes innen beszerezni. Például kilós kiszerelésű szemes kávét vagy hattekercses háztartási papírtörlőt, esetleg edényt vagy ruhát. Nekünk ez a minőség tökéletesen megfelel.
– Még az ősszel tettem egy könnyelmű ígéretet a mamának, hogy beszerzek neki egy télikabátot. Huszonhétezer forintot fizettem érte! Az az igazság, a kínai boltok még ennél is drágábbak. És ott nem lehet alkudni…
– Esztergomban nincs ilyen vásár? – fordulok Tímeához.
– De van. Szinte ugyanaz a kínálat, mint itt, csak kicsiben. Én jobban szeretek ide járni.
Sándor megemlíti a Pakshoz közeli Bezzegpusztát, ott is megfordulnak időnként, a hangulattal nincs gond, csak az árak magasabbak. Marad tehát Dunaföldvár.
Átmegyek a büfékocsi túloldalára, ahol egyre hosszabb a sor. A pult mögött jókedvűen szorgoskodnak a kalocsai tulajdonosok, Rácz Tibor és Molnár Ilona. Reggel hat órakor kezdték a munkát, azóta egyfolytában „gyártják” a finomságokat. Az autó hűtőtárolóit már előző nap feltöltötték a sütéshez előkészített húsokkal, így erre nincs gondjuk.
Hét éve vannak úton. Lakóhelyük százötven–száznyolcvan kilométeres körzetében minden vásáron, piacon, nagyobb rendezvényen felbukkannak,
sok helyre vissza is hívják őket. Mindenhol kialakult már a vevőkörük, de rendre csatlakoznak hozzájuk újabb és újabb ínyencek, akik odavannak egy igazi disznótorosért.
Rácz Tibor és Molnár Ilona egyfolytában „gyártják” a finomságokat
– A bátyám saját húsfeldolgozó-üzemet működtet, a termékek közül ő a felvágottakat és a füstölt árut értékesíti, mi pedig büfézünk – avat be a családi vállalkozás részleteibe Tibor. – Hogy milyen a forgalom, az leginkább az időjárástól függ. Ha szakad az eső, akkor nincs érdeklődő, ha száz ágra süt a nap, akkor viszont nagy a tolongás.
Szeretünk Dunaföldvárra jönni, mert itt mindig kiemelkedően nagyok a kirakodóvásárok, talán még Ruzsán van hozzá mérhető.
Tudjuk, mikor, hová menjünk, előre beírjuk a naptárunkba a dátumokat.
– Elégedettek a vendégeik? – fordulok Ilonához.
– Sokat jelent, hogy mi garantáltan házi készítményeket árulunk. Az is számít, hogy a büfékocsiban védve vannak az ételek a külső behatásoktól, például az útról felszálló portól. A fogyasztói visszajelzések új erőt adnak a továbbiakhoz. A kezdeti nehézségeken már régen túl vagyunk, nagy rutinra tettünk szert például abban, hogyan kell úgy sütni a hurkát, hogy ne durranjon szét. Azt is kitapasztaltuk már, mennyi alapanyagot hozzunk, ami kitart a nap végéig. Ha mégis marad valamennyi, azt a szomszédaink, barátaink között osztjuk szét.
Nem hagyható ki a vásártér déli frontján található színes forgatag sem, ahol a kis- és nagy állatok várnak új gazdára.
Valamikor itt volt az ország legnagyobb lóvására,
mára azonban a pacik teljesen eltűntek. A négylábú jószágokat most is csak a sertések képviselik, míg
baromfiból és egzotikus madárból változatos a kínálat.
Egy fehér furgon csomagtartójába tett kartondobozból öt izgága emucsibe kelleti magát, darabonként negyven-
ezer forintért.
Már itt is van az első vevő. Tóth Katalin és lánya, Bodog Katalin Soltról érkezett. Rajonganak a madarakért, az előbb vettek három pintyet és egy gyémántgalambot. Érdekli őket az emu is, mint mondják, évek óta vadásznak rá, de sosem sikerült beszerezniük, mert mire rátaláltak a tenyésztőre, addigra mindet eladta. Most végre „elcsíptek” egyet.
– Milyen gazdája lesz a csibének? – kérdezem a fiatal hölgyet.
– Nevelgetem, pátyolgatom, kényeztetem. Most egy hónapos, még gyenge. De biztos, hogy nagyobbra nő, mint én vagyok. Olvastam az interneten, hogyan kell gondozni. Eleinte csonterősítő tápot kell adni neki, egyébként mindent megeszik.
Bodog Katalin évek óta vadászik emura, Illés Péternél "elcsípett" egyet
Egy tanácsot a jó humorú tenyésztő, a tabódi Illés Péter is ad, mielőtt érzékeny búcsút vesz a vevőre talált emujától. Röviden annyit javasol: legyen elegendő hely a számára. A férfi földműveléssel és komposztálással foglalkozik, telephelyén kisebb-nagyobb létszámban
szamarat, rackát, pávát és emut tart. Számára olyan hobbi ez, amire sosem lehet eleget költeni.
Nem foglalkozik tenyésztéssel, de ha úgy adódik, eladja a szaporulatot. Az emu nem mindennapos látvány errefelé, ezért is nagy az érdeklődés iránta. Végszóra már itt is az újabb kliens. A következő csibe a Szekszárdhoz közeli Fácánkertre utazik, népes madársereg közé. Biztosan nem lesz rossz sora, de azt megnézném, mit szólnak majd érkezéséhez a kényes pávák vagy a kockatestű cochin kakasok.
Üres kézzel távozom az állatvásárból, „kannibalizmus elleni vitamint” sem veszek, csak sejtem, hogy az valami új csodaszer lehet. Távolból hallatszik még a kakaskukorékolás, mikor eszembe villan, mégiscsak jó lenne valami vásárfiát választani. Egy fekete ruhás néni cirokseprűt árul a kijáratnál, négy ezrest kér darabjáért. Alkudozni kezdek vele, a végén kétezer-ötért elviszek egyet. Jó vásárt csináltam, ugye?
