Az egykor ünnepelt színésznő talpig feketében, finom eleganciával lassan végigsétál a színház emeleti páholysorának folyosóján. Bársonykárpit, félhomály, aranykeretes tükör. Aztán már csak a tükörből visszatekintő, fáradt arcát látjuk. Törőcsik Mari Dérynét játssza Maár Gyula filmjében. Törőcsik negyvenes éveiben jár, akárcsak Déryné, akit kora negyvennégy esztendősen öregnek, idejét múltnak tartott. És Törőcsik abban a filmben, abban a szerepben
meg tudta mutatni a színészsorsot, amely örök küzdelem, nemcsak a szerepért és a szereppel, de az élettel, az idővel, a színjátszás alakulásával, alkotó önmagával. Hogy a színész együtt tud-e élni a jelennel – vagy a színház elmegy mellette, és ő elsüllyed az örvényben.
Törőcsik Mari pályája látszólag egyenes íve ellenére küzdelmes volt. A színésznőnek önmagával, saját sikereivel kellett megküzdeni, a sztereotípiákat kellett legyőznie. Elsőéves főiskolásként már jegyezte nevét a világ filmművészete. Aki látta a Körhinta Pataki Marijának önfeledt boldogságát, ahogy röpül-forog vele a hinta, csuklójára tekerve a léggömb fonala, miközben Máté ölelésére vár, aki hallotta, ahogy ki tudta mondani, kezében a petróleumlámpával a Hát ha csak így lehet… mondatát, sosem felejti el. És sokan látták, hallották akkor és azóta is. Pedig az a líra és erő, törékenység és keménység, amellyel szerepét játszotta, még nem volt, nem lehetett színészileg kimunkált. Az ő maga volt, a színészetre, a filmre rácsodálkozó fiatal lány természetes tehetsége.
Törőcsik Mari harmincévesen
Fotó: Kotnyek Antal/Fortepan
Szépen és tisztán játszotta Cordeliát a Marton Endre rendezte Lear királyban, már biztonsággal mozgott a színpadon. És elérte Júlia is. Éppen akkortájt, amikor a klasszikus színjátszás mikéntjét nagy viták, változások, kísérletek jelezték. Major Tamás szürke tónusba vont, gumibotos, szegényes, szikár, különös Rómeó és Júliája bár kudarcnak ítéltetett, de nem volt tanulság nélküli pillanata Törőcsik Mari pályának.
És ha a líra talán nem szólalt meg a Rómeó és Júliában, annál szebben hangzott fel a Varsói melódiában.
De kirajzolódik Törőcsik másféle arca is, amikor tüneményes kedvességgel jelenik meg vígjátékokban, gyönyörű dívaként énekel a színpadon. Különleges képessége, ahogy a szerep mögé bújva tud egyszerű és aprócska lenni, máskor lenyűgözően nagyvonalú, feltűnő jelenség. Nem akármilyen pillanat volt az sem, amikor a Koldusopera Bárka színházi előadásának kezdetén, Garas Dezsővel hangfelvételről énekli Bicska Maxi dalát.
A fénykép születésekor 1981-et írtunk
Fotó: Szalay Béla/Fortepan
És persze megint jöttek a küzdelmek, a Nemzeti Színházat fölcserélte a győri Kisfaludyval, a szolnoki Szigligetivel, aztán méltatlanul, megrágalmazva „bukott el” a Művész Színház direktoraként, hogy majd újra a Nemzeti vonzza magához.
Szerette volna kedves rendezőjével, Anatolij Vasziljevvel bemutatni a női Lear királyt, eljátszani a címszerepet. Hívó szavára sok jeles színésznő csatlakozott a Nemzeti társulatához. Erre az előadásra már nem került sor.
Azért a betegség szorításában is, ha tehette, egy-egy szerepet eljátszott. Így volt Zsótér Sándor rendezte Galilei élete előadásában az agg Galilei és Ibsen Brandjának anyája. Aztán egy este, amikor a Brand stúdió-előadása véget ért és a Nemzeti nagytermének közönsége a Körhinta színpadi változatát ünnepelte, a tapsrendbe belépett Törőcsik Mari. Jelenlétével, a maga örök hitével és bizalmával azt sugallta: félre kell tenni az ellenségeskedést, a színháznak, a művészetnek más, ennél több, fontosabb feladata van.
Nyitókép: Törőcsik Mari 1965-ben
Fotó: Kotnyek Antal/Fortepan
