Négy ajándékot hoztak nekem a rokonok, még nem sejtettem, mire valók. A vigyorgó macskát, ez volt a legszörnyűbb, mert nyoma veszett, a sintér idő hurkába került. Nem nyivákol, némán vár. A traktorgumi elefántot, sípolni is tudott, ha ügyesen megnyomtam az oldalát. Itt van, figyel a könyvespolc bal hatodik emeletéről, mögötte feszülnek a filozófusok: Platón, Pascal, Hegel, Baudrillard. Mindig magammal hurcoltam, reménytelen állat, minek említeni, hogy az utolsó költözködéskor összenyomta az ólomkristály hamutartó, csak egy kiszáradt, homorú kesztyű maradt belőle, integető csontujjak nélkül, ötvenhat év hűség után. Jövőre a fiam majd kirakja az utcára a tavaszi lomtalanításkor, mire elfelejt, mire elfelejti, hogy a szükségtelen dolgokban rejtőzik az ősök lelke és a valóság.

A párocskát kedvelem: tyúk és kakas,

egymást nézik, csőr a csőrhöz,

fenn a fűszeres polc magasában, teljes biztonságban a maté tea és a nádcukros üveg előtt. Szürkésbarnán és barnásszürkén, hamis fűzöldben állnak, nagyon komolyan, pici fehér stichek a nőstény tollazatán. A kakri farka meg olyan hetyke, mint a csendőrök tekintete. A tarajuk parázs, a szemük antracit, és soha nem dőlnek fel, nincs az a szituáció, az az álmodás. Nem csipognak, nincs mese, nem picsognak. Mari elfordítja őket egymástól, ha valamiért haragszik ránk. Ők a legjobbak, nem fenyegeti lényüket a vasárnapi levesestál. Hogyan is húzhattak ki velem ennyi évet, amikor elszórtam minden bőrnadrágot, könnyet, pineát. Egyszer sem játszottam velük, nem tologattam ide-oda őket a konyhakert földútjain, az édespaprika-ágyások között. Vigyorgok, mint a japán eszement [Akira Kuroszava: Dodeskaden,1970]: Do-des-ka-den! Dë-rë-ha-za! Minden a tudat alagútjában zakatol tovább?

Anya és én (Oroszlámos, 1956 októbere)
Fotó: Morlok István

 

Várom anyát. Anya sokat dolgozik, segéd a cipész szövetkezetben, kényszeredetten, de kitanulja a szakmát. Elkészíti a mestermunkáját, egy pár apró, magasított sarkú, csinos vörös-fekete női cipellőt, és elhatározza, hogy többé nem mintázza mások lábát. Kevés ideje marad rám, tizenkétóráznak, hattól hatig, mire hazaér, nyúzott, én meg alszok, mint a tejbetök. A kobakomon mérgesen gubbaszt a szőke foncsi, Oroszlámoson ez a módi, ha fiú vagy, elcseszted, rajtad röhög az egész paraszt világ. Napközben szunyálok, a Nagyi etet és pelenkáz, a körtefa alá vagy a cserépkályha elé tolt kocsimból figyelem az árnyékok mozgását. Tízre felébredek, végig üvöltöm az éjszakát, váltásban ringatnak, dúdolnak, hajnalban mindenki kialvatlanul indul munkába.

Áprilisban elsőként kibújnak a metszőfogaim, olyan vagyok, mint egy vadnyúl. Ez

rossz ómen: Lëfele húz, a halálba –

sipákolja az egyik szipirtyó, nagyapa meg kizavarja a házból. Tíz hónaposan okosan beszélek: Mama, hol apa? – kérdezem, és elhallgat az egész család. Apám Szabadkára költözött, sok volt a cirkusz, ott lébecol, az ördög se tudja, gondol-e rám. Hamarosan végleg elhagy bennünket, nyugodt és olvasott nagyapám lesz az én Tatám, szerencsémre. Pár hét múlva váratlanul megindulok a nagykapu felé, szedem a lábam, hogy orra ne bukjak, és ezután nincs többé megállás.

Nagybátyám a Jugoszláv Néphadseregben (Čapljina, 1956 szeptembere)

 

A Mutti közelségét nagyon szeretem, még most is emlékszem a bőre illatára és melegére. Tizennégy hónapig szopok, szívom magamba a sűrű anyatejet. Kétségbeesetten rívok, ha megpróbálják rátukmálni a cuclisüveget. Nincs az a kisautó vagy kalács, amivel le tudnának csillapítani, én az anyám csecsét akarom, és kész. Fondorlatosan szakítanak el tőle, Mutti a november 29-i ünnepen [a köztársaság napja [a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1945. XI. 29-én jött létre] Pancsovára buszozik, az unokahúgához. Mire visszajön, már tudom, hogy elvették a legszebb játékom, elgurult a Paradicsom, és jön a kíméletlen, minden édest felemésztő élet, a lassú elmúlás. Még egyszer láthatom a mellét, mikor a balt leoperálják, és megmutatja nekem a sebhelyet. Szilikon protézist kap, ugyanolyan kecses, mint az igazi. A temetése után szerb barátnőjének, tetka Bosiljkának adom, mert háború és ínség van, nem hoznak már Németből sem nyersanyagot, sem öntőformát. Átálakitjak, Láciká... – mondja tört magyarsággal, és folynak a könnyei, nincs szégyen, se harag. Nagy leszek,

kéretlenül érkeztek más toyok és giftek, kacagó kis nők, hullák.

Húsz azúrkék üveglap tortája a huszadik születésnapomra, melyek közé divatos filmdívák képeit csúsztatták. A berámázott, élő döglégy, amiből pár nap után kicsíráztak a szarkukacok, és szétmásztak a nappali falán. A lila selyemszalaggal átkötött vörös tégla, kommunista fellángolásom idején. A válóperes határozatba csavart törött tányér, amiből közösen ettünk Erzsivel, a lakodalmi vacsorán. A szicíliai rugóskés, hogy ne használjam, kivágtam a Szív utcai lakás ablakán. Az Omar Khajjám-kötet, ugyanattól, akinek múlt karácsonyra adtam, benne az elfelejtett jókívánság. Elhányom magam tőlük, nem fut a kisvasút, arcul üt a labdád. Örömet szereztek nekem, finom fehérbőrű kroncsinak, életem tisztességtelenül kegyetlen és végtelenül felhőtlen délelőttjén? Nincs válasz, sszameg a játékok kaporszakállú istene, mindent megértő lelkének sosemvolt matinéján.

A NÉP (1956 Budapest)

 

Fények és árnyékok jönnek, színek, alakok, hangok. Jó lenne nem tudni semmiről, ami következik: tanulás, kaland, karate, művészet. Szerelem, sérelem, barátság, hitványság. És, sok-sok halál. Csak nézni, ahogyan Anya kigombolja a blúzát. A magasba emel, felmutat a borongós égnek, a keblére szorít, és én ügyetlen ujjaimmal összekócolhatom a haját. Csücsöri ajkam a bimbójára tapad, lecsorog torkomon a tej, egyek vagyunk, érinthetetlenül, hiába marakodnak a szomszédban a veszett kutyák.

Márciusban Pesten megszületik Mari, és októberben legurul a kor meredek lépcsőjén.

Légópince, alultápláltság, gyermekbénulás.

Ma is szenved ettől, csikorog a csípője, hogy összebújhassunk, olyan ágybetétet kell találnunk, ami nem töri a csontját. Kétségbeesetten viharzik a magyar forradalom, a ruszki tankok húsban gázolnak. Vonul a túlélő és áldozat, élhetetlen és disszidens, öngyilkos és kivégzett Apák hada. A keményszívűek nemzedéke, az enyéim, akiket még nem ismerek. De érteni fogom őket, gyűlölni és imádni egyszerre, ahogyan az a keleti tragédiákban szokás.

 

BOLOND

Szétosztogatom tárgyaimat az emberek,
barátok és szeretők között.
Az értékek birtoklásáért folytatott harcban
ezáltal gyermeki örömet szerzek nekik.
Ha rohanás közben egy pillanatra megakad szemük
az ajándék szeméten: megpihennek.
Jólesően elmosolyodnak; elégedettek; és talán –
bár tudom, képzeletem szertelen –, talán
egy szemhunyorításnyira én is eszükbe jutok.

 

A nyitóképen: Orosz tank 1956-ban. A cikkben szereplő fotókat a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére.