Hogyan kerültél kapcsolatba a magyar irodalmi közélettel?

Már sárospataki gyerek- és diákéveimben (édesapám az ősi iskola tanára volt) felejthetetlen élményeket jelentett, amikor olyan írónagyságok látogattak oda (s én közelről láthattam őket), mint Illyés Gyula, Pilinszky János, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Pomogáts Béla vagy a hűséges pataki öregdiák, Fekete Gyula, Képes Géza, Mészöly Dezső. A debreceni egyetemista esztendőkben azután ugyancsak azok körébe kerülhettem, akik a helyi és országos, sőt összmagyar irodalmi és kulturális élet meghatározó személyiségeiként vezéreltek a nehéz időkben is tisztán megőrzött értékek és eszmények irányába – s kapcsoltak a tágabb vérkeringésbe (Kiss Tamás, Görömbei András, Imre László, Márkus Béla).

A hetvenes-nyolcvanas évek diktatórikus irodalompolitikájának mely intézkedései voltak a legfájdalmasabbak, s milyen volt ebben a közéleti-közérzeti légkörben megvívni a rendszerellenes íróknak, irodalomtudósoknak a maguk szellemi szabadságharcát?

A hetvenes évek végétől, a nyolcvanasak legelejétől már – ahogyan országszerte – a debreceni fiatalság is mozgolódni kezdett, s ez a forrongás erősödött föl a legkülönfélébb szellemi törekvésekben, a lengyel szabadságküzdelmek idején megmutatkozó szolidaritási akciókban, a diktatúraellenes, öntevékeny klubszerveződésekben, az egyetemi szakkollégiumi mozgalmakban, a sokfajta szamizdat meg tiltakozó nyilatkozat terjesztésében (ellenzéki személyiségek bántalmazása, a Mozgó Világ, a Tiszatáj betiltása, Nagy Gáspár írószövetségi titkár meghurcolása ellen) – jelentős részben az Alföld folyóirat és az Alföld Stúdió pályakezdői alkotta közösség által felfrissülő légkörben, együtt lelkesedve a Debreceni Irodalmi Napok rendszerkritikus hangvételéért, a cenzúra nélküli lapok (a Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezte Hitel vagy a fiatal írók József Attila Köréhez kötődő kiadványok) kiharcolásának esélyeiért, vagy az Írószövetség 81-es, 83-as, 86-os, forradalmi hevületű közgyűléseiért, 56 hiteles emlékét idéző tanácskozásaiért, Lezsák Sándor lakiteleki rendezvényeiért.

Ebben az atmoszférában lehettem részese ennek a valódi szellemi szabadságharcnak

(az Alföld Stúdió, a JAK vezetőségében – s magának a Magyar Írószövetségnek a tagjaként is). Felemelő hangulatot árasztott az a közös elszántság, amellyel határozottan, szemben a hatalmi rendszerrel, vívtuk új fórumokat, szabad megszólalási lehetőségeket követelő csatáinkat. Célul kitűzve („szellem és erőszak” illyési fogalomellentétét véve az elsővel azonosulva, a fénylő magyarság, a Németh László-i „emelkedő nemzet” csillagát követve) az idősebb és ifjabb nemzedékeket, s lassan az egész nemzetet összefogó kívánalmaink megvalósulását: önkényuralom helyett polgári demokratikus jogrend, ateista-materialista kurzus helyett keresztény európai kultúrkör, vallásetika és szabad szellemű spirituális nyitottság, internacionalizmus helyett nemzeti-patrióta identitásteljesség, értéktisztelet és örökségkövetés, hagyomány és újítás, nemes konzervativizmus és szárnyaló modernizmus együttes megbecsülése. Eszméink alapján voltaképpen minden vonatkozásban a ránk erőltetett despotizmus felszámolására törtünk (persze állandó retorzióktól, fenyegetésektől, besúgásoktól, szilenciumoktól övezve; egyes munkáimról, tevékenységemről a Szabad Európa Rádió adott csak hírt) – s ez vezetett a földindulásszerű demonstrációkhoz és tömegtüntetésekhez (s a kommunizmus bukásához) is.

Kiket tudnál név szerint is megemlíteni, akik mindvégig kitartottak eszmei igazságérzetük mellett?

Olyan írótársakat, barátokat kell megemlítenem, mint Csengey Dénes, Szőcs Géza, Oláh János, Mezey Katalin, Tóth Erzsébet, Szakolczay Lajos, Ablonczy László, Ködöböcz Gábor, akik vállvetve hadakoztak ebben a csakugyan történelmi hőskorszaknak tekinthető évtizedben a tényleges (és az évtized végén aztán valóban bekövetkező) politikai, társadalmi és ideológiai rendszerváltozásért.

Hogyan értékeled a most nyolcvanéves Írószövetség múltbeli-történelmi szerepét?

Az idén a születésének nyolcvanadik évfordulóját ünneplő Magyar Írószövetség presztízse a történelmi időktől kezdve máig megmaradt. 1956-ban maga a szövetség budapesti Bajza utcai székháza vált egyfajta szellemi centrumává a forradalomnak és szabadságharcnak, sőt az utóvédharcnak is, amikor 56 december végén megfogalmazták (egészen pontosan Tamási Áron) azt a nyilatkozatot, a Gond és Hitvallást, amely valóban örök érvényű credója lett a mindenkori magyar szabadság- és függetlenségeszményt valló írástudóknak (a „nemzeti függetlenség és a társadalmi rend felépítése: ez a magyarság vágya”), s amelyet aztán a rendszerváltásig

be is tiltott az újból ránk kényszerített szovjetkommunista diktatúra.

De ez tört meg végül a hetvenes-nyolcvanas években újra fellángoló irodalmi autonómiaigényeknek, s a megint az igazságok kimondhatóságát deklaráló, erkölcsi-szellemi szabadságharcot vívó legjobbjainknak köszönhetően. S ezt a morális, kulturális örökséget nem szabad és nem is lehet elherdálni. Így a mai napig, a szólásszabadság korában is, az Írószövetség élénken működik, a hagyományfolytonosság és a hagyománymegújítás jegyében. Tagozataival, vidéki műhelyeivel együtt (s így lehetek – választmányi tagságom mellett – az elnöke, 2012 óta, a szövetség Hajdú-Bihar Megyei Írócsoportjának is). S mindezekre emlékezve és rágondolva különösen meghatottan vettem át nemrégen az igazán megtisztelő kitüntetést: hogy az Írószövetség „örökös tagjává” fogadtak.

A huszadik századi irodalommal foglalkozó munkáidnak jelentős része a kisebbségi magyar irodalmakat kutatja. Hogyan alakultak a kapcsolataid a külhoni írókkal, költőkkel?

Az Alföld folyóirat (már a hatvanas-hetvenes évektől fogva) az egyik zászlóshajójává emelkedett (akkoriban nyilván nem kevés küzdelem árán – hiszen tilalmas, sorompós, eszelősen nemzetzsugorító idők jártak) az egyetemes, értelemszerűen benne a határon túli, kisebbségi (erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai) vagy emigrációs, nyugati szórványbeli magyar irodalom számbavételének, értéktudatosításának. Itt kezdtem rendszeresen publikálni, majd az a rendkívüli elismerés és ajándék ért, hogy Görömbei Andrással (aki munkatársaként vett a debreceni egyetemre) 1983-ban megjelentethettük a hetvenes évek romániai magyar irodalmáról szóló korszak-monográfiánkat. Én akkor már évtizede

a hátizsákos (hagyományszerető, táncházas) Erdély-járó – Csoóri Sándor elnevezte – „nomád nemzedékhez” tartoztam,

s megismerkedhettem az ottani irodalmi élet számtalan kiválóságával. Csempésztem át (motozásokon is átesve) a határon oda a könyveket, orvosságokat, háztartási szereket az ott nyomorúságban és félelemben élőknek, visszafelé az üzeneteket, leveleket, kéziratokat – s többünknek tanácsolta fanyar humorával Szőcs Géza, amikor kérdeztük tőle, hogy de mi lesz, ha a határőr mégis megtalálva az akár papírgalacsinná gyűrt verset ránk ijeszt: hát „nyeld le!”

De ha sikerült átügyeskedni (s még itthoni orgánumokban közzétenni is) az ilyen küldeményeket, annak mindenki örvendezett; Görömbei András mesterünk és barátunk például olyan szeretettel és örömmel vette kézbe a neki hozott könyveket, hogy szó szerint meg is simogatta őket...
Később is barangoltam a Kárpát-haza minden területét („haza a magasban” – s a mélyben!), s Debrecenben, majd a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen is a trianonoktól csonkítatlan egész modern magyar irodalmat igyekeztem tanítani. Könyveim, tanulmányaim Tamási Áronról, Németh Lászlóról, Sütő Andrásról, Kányádi Sándorról, Bálint Tiborról, Szilágyi Domokosról és sokakról ezt tanúsíthatják.

Milyen általános, összefoglalható tanulságokat szűrnél le az erdélyi, a határon túli magyar irodalom és kultúra tanulmányozásából?

Minden tájnak, vidéknek érzékelhető a sajátos varázsa, szerepe, jelentősége – „genius loci”-ja a magyar „mozaiknemzeten” belül. Az elszakított térségeket tekintve, a kisebbségi magyar irodalmak, kultúrák közül talán az erdélyi az, amelyik a legteljesebb, leggazdagabb szellemi univerzumként ragadhatja magához az iránta érdeklődőket. A természeti környezet, a Székelyföld folklorisztikus varázslata és az archaikus magyar kultúra tradícióit a jelenkoriság és a modernség üzeneteivel mindig bartóki módon szintézisbe építeni képes magasrendű ethosz és esztétikai távlatosság: lélekemelő kulturális fenomén. A transzszilvanizmus gondolata is: a speciális erdélyi pszichéről. S hogy a régi időkben

Tamási Áron öccsével, Gáspár bácsival Farkaslakán még találkozhattam,

Korondon a költő-festő Páll Lajossal, Háromszéken a Haszmann családdal, Farkas Árpáddal, Czegő Zoltánnal, Kolozsvárott Gy. Szabó Bélával, Kallós Zoltánnal, Cseh Gusztávval, Dávid Gyulával, Szőcs Istvánnal, Kántor Lajossal, Kányádi Sándorral, Fodor Sándorral, Szilágyi Istvánnal, Lászlóffy Aladárral, Lászlóffy Csabával, Király Lászlóval, Mózes Attilával, Marosvásárhelyen Sütő Andrással, Székely Jánossal, Gálfalvi Györggyel (s még mennyi mindenkivel!): felbecsülhetetlen értékű életajándékként – a sors kegyeként – fogtam fel már akkor is mindezt. Mert ők is arra intettek, hogy minden magyar értéket tisztelni kell, akárhol szülessék is az a magyar glóbuszon. S hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső). Így aztán igyekeztem elmélyedni a többi kisebbségi magyar nemzetrész, de az emigráció irodalmában is.

Egész eddigi életműveden végigtekintve (már amennyire lehetséges a többezernyi szakirodalmad számbavétele) azt kell hogy mondjam: igen ritka az olyan irodalomtörténész, aki ennyire elkötelezetten foglalkozik választott szakterületével. Jól sejtem, hogy ehhez egy nagy adag hivatástudat társul?

Tanári, kritikusi, irodalomtörténészi, szerkesztői foglalkozásom megegyezett a hivatásommal. Folyton kötelességemnek érezve az összmagyar irodalom híresztelését, népszerűsítését is, vagyis a tájékozódást és tájékoztatást minden fontos jelenségről és teljesítményről – az oszthatatlan anyaországi és az egész magyar nemzeti kultúrközösség körében.

Nemcsak az irodalmi alkotás, hanem annak recepciója is belső igényből ered,

tehát a nemzet lelkiismeretének egészséges működéséhez járul hozzá. Ehhez pedig utazni, figyelni, érdeklődni kell. S ha a magyarellenes elnyomatásban (a szorongató terror és téboly miliőjében) olyannyiszor keltem át Erdélybe és máshova: az 1990-es változás utáni világban, amikor emlékkonferenciák, szoboravatások, irodalmi rendezvények felszabadító alkalmaira hívtak, hogyne siettem volna részt venni a lehetségessé vált ünnepi találkozókon, tanácskozásokon, eseményeken.

Mit gondolsz: a határzsilipek felnyitása után mennyiben képes megőrizni a határon túli irodalom a saját értékrelevanciáját?

A „peremvidékiség”, a periferikusság így földrajzi értelemben is szerencsésen eltűnt (még az is, hogy a határon túli irodalomra a rendszerváltás előtt inkább a magyarországi vidéki nagyvárosok folyóiratai reflektáltak), s ma már az internet is bőségesen besegít a kiegyenlítődésbe és összeépülésbe – de a kisebbségiség Sütő András hangoztatta „sajátosságának méltóságából” mégis maradt valami; ahogyan Elek Tibor barátom szellemesen megfogalmazta:

határon túli magyar irodalom természetesen nincs, miközben látjuk, hogy van.

Merthogy sajátos intézményeik és körülményeik is vannak, s ha ezek nem közvetlenül a művek esztétikai rangját befolyásolják is, bizonyos jó értelemben vett és megbecsülendő „regionális” jellegzetességeiket igen, ha azok érzékelhetően színezik, hangolják, rétegezik a műalkotás minőségi összetettségét: tág értelemben, végső soron tehát mégiscsak a mű esztétikai értékvilágát és gazdagságát is. A régiók különlegességeinek és a magyarság alapvető összetartozásának az egységéből fakadva lehetséges integer magyar megmaradás és felemelkedés. Sinka István, Nagy László, Sütő András, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár tudós monográfusa, Görömbei András szögezte le – mindenkori érvényességgel: „Megint óriási próba előtt állunk. Az európai történelemnek nemzeti közösségként leszünk alakítói vagy áldozatai.”

 

A nyitóképen Bertha Zoltán, immár a Magyar Írószövetség örökös tagjaként (fotó: Bach Máté)