Nekünk Mohács kell – írta Ady Endre, bő száz éve. Elemezték a versét sokan: erre gondolt, arra gondolt… Valójában mind tudjuk, hogy mire gondolt, elemzések nélkül is.

Nádas Péter is elment. Nem sokkal a halála előtt sokadszor mondta: nem fél a haláltól. De miért is félt volna? A halál számára nem az elmúlás, váratlanul, elkerülhetetlen esetlegességgel felbukkanó végzet, hanem az élet állandó kísérője volt, amely bármikor beleszólhat a hétköznapi létezésbe.

A dezertőr elvágyódását magába fogadja a sivatag ékessége, ámbár semmit sem tudunk a fájdalomról, az unalomról, a félelemről – vagy akár csak a pemetefűteáról.

A dűlőutak menti mezsgye a természet utolsó védvonala és egy ősi, morális határkő. Lopakodó, centinkénti beszántása sokkal több egyszerű ökológiai pusztításnál; az emberi kapzsiság anatómiája, ahol egy marék terményért a saját jövőnket éljük fel.

Na, még ilyen se esett meg velem – eltévedtem a pályi határban! Történt ez pár napja, amikor, letérve az autópályáról, Paposon át, az évtizedek óta ismert dűlőutakon indultam haza, a szülői házhoz. Pályi, azaz Ópályi egy Mátészalka melletti falu, ahol a nyíri homok találkozik a szatmári fekete kotuval.

Egyetemi szerelem volt. Húszas éveik elején összeházasodtak, ami megfelelt a korszellemnek. Türelmetlenek voltak. Mihály taxizott, Lidi nappal ingatlanokat árult, este pedig feltörekvő zenekarok buliját szervezte.

Egy New York-i galambos nőtől Márquez Macondójáig jutunk, miközben kiderül: a szövegszövés és a hímzés ugyanabból a hitből és türelemből fakad.

Ítéleteiben talán kiemelkedőbb volt, mint írásaiban, mégis megbabonázta a magyar írótársadalmat. Idén százötven éve született a Nyugat folyóirat legendás szerkesztője, Babits Mihály felfedezője, Osvát Ernő.

Számos korábbi keltezésű munkája után, az elmúlt év végén megjelent Európa védőbástyái című kötetével Kovács István költő, műfordító, történész minden bizonnyal megkoronázta eddigi magyar–lengyel kapcsolatok feldolgozására vonatkozó egyedülálló életművét.

Ha a bátor halandó borról és szabadságról merészel beszélni itt, a hegyen, először elrebegi azt a fohászt, hogy ragadj el ledér fantázia. Ilyenkor pókhálós palack kerül az asztalra és olyan kupa, amelyik nem átlátszó és törhetetlen. Olyan, amelyben az Eucharisztia csodáját is fel lehet mutatni.

Ezt most szépiában írom. Abban a színben, amiben az archív és álarchív fotókat látjuk. Dühösek ránk, s ez érthető. Vesztettünk. Hagytuk magunkat. Lejárt az időnk. Magunktól kellene eltűnnünk, mintegy udvariasságból. És nem mellékesen a győztesek iránti kíméletből – ne kelljen „állatnak lenniük”.

Auer Mike-kal, a világjáró tánctanárral beszélgettünk kalandos életéről, indíttatásáról, hivatásáról és vándorlétéről, aki szerint a tánc nem hazudik, hiszen a testen keresztül azonnal kiderül, hogy valami működik-e, vagy sem.

Kabdebó Lóránt augusztus 9-én lenne kilencvenesztendős. Ha végiggondolom, hogy kik azok a tanáraim, professzoraim, akiknek nagyon sokat köszönhetek, akkor az első pillanatban két név jut eszembe: Bécsy Tamásé és az övé. Később majd leírom, hogy miért.

Nem túlzás, hogy mostantól nehéz idők jönnek. Még akkor sem, ha valójában nem létezik idő, csak néha ilyen pontatlanul, trehányul fogalmazok, sajnos. Pedig többségében kimondottan sikerül fegyelmeznem magam.

Hideg téli este volt. Meleg nyári este volt. Hűvös őszi... Voltaképpen tök mindegy milyen este volt. Ült a monitor előtt, és azon gondolkozott, hogy írjon-e Á-nak, a „remek” irodalmi estjéről, ahol halálra unatkozta magát, majdnem elaludt egyszer vagy kétszer.

Mikszáth Kálmán pipafüstjén keresztül a világ még kerek volt, és ami a legfontosabb: nedves. Amikor a Nagy Palóc belemártotta tollát a tintába, a Felvidék, Nógrád és Gömör patakjai, folyói éltek, lélegeztek és csörgedeztek végig a mondatain. Az ő világában a víz nem „ökológiai folyosó”, nem „vízbázis” és végképp nem holmi „vízgazdálkodási objektum” volt, hanem maga a sors.

Mivel Juhász Ferenc életműve szerfelett terjedelmes – bár a közhiedelemmel ellentétben nem terjedelmesebb, mint Illyés Gyula vagy Balzac összes műve – joggal merülhet fel sokakban az igény egy Juhász Ferenc-i „Bestiárium” iránt, különösen annak fényében, hogy Juhász kreatúrái olyan vándormotívumok, melyek rendszerint az életmű távoli pontjain bukkannak fel.

A Lapisnak pedig nem köszönsz, közölte vele ellentmondást nem tűrően az anyja. Gábornak nem okozott túl nagy nehézséget az utasítás végrehajtása. Lapis felesége, Veronka Gábor anyjának legkedveltebb barátnői közé tartozott, Lapis meg naponta feltűnt, hol a földszinti folyosó végén a közös vécénél, hol az udvaron vagy a kapuban.

Mire az ember kipréseli magát a Ryanair egészségtelenül túlzsúfolt heringes dobozából, rájön, hogy túl van a nehezén. A metró a repülőtér területére kúszik be érte, hogy a történelmi óvárosba vigye. A kényelmes utazást enyhe szomorúság fűszerezi: mi miért nem tudtuk ezt elérni a világpolitika tomboláján nyert szabadságunk harminchat éve alatt?

Sztálinnal is szembeszállt a százharmincöt éve született Mihail Bulgakov. Azt azonban kevesen tudják, hogy fő műve, A Mester és Margarita előbb jelent meg Budapesten, mint Moszkvában.

Egy reggelen, amikor a Nap még csak készülődött fölkapaszkodni a New Szeged fölé kifeszített végtelen égszínkék drapériára, Keserű Rebek István kilépett a tornácára, s a küszöb előtt egy szépen festett bumerángot pillantott meg.

Eszem ágában sincs állást foglalni a költő mellett, ki oly hatalmas összegért értékesítette verseit, hogy kollégái azóta is csak kapkodják a levegőt.
A zsémbelők sorába sem fogok beállni, vannak elegen nélkülem is. A fészbukon háborgók egyike most azt állítja, hogy egy igazi költő – Petőfi Sándor nevét említi – biztos nem lenne ilyen anyagias.