Viszont volt a tervezőirodában néhány fazon, akivel nem szívesen osztoztam volna a nagy hetvenéves ünneplésben – a velük töltött időből emlékeim enyhén szólva nem voltak éppen kellemesek. Aztán úgy döntöttem, mégsem ez az igazán lényeges, győzött a tisztelet meg az az egy-két régi jó kolléga, akikkel viszont igenis üdítő lesz ennyi év után a találkozás. Hogy mégis az elsők között azt az embert pillantottam meg, akire a legkevésbé számítottam – így szokott ez lenni –: inkább korábbi rossz érzéseimet hívta elő megint. Ha nem is éppen az eredeti formában.
Nezvál Sanyit egyik vidéki kiruccanásunkkor ismertem meg, ifjú volt és ily módon lelkes, szép nagy sötét szeme úgy csillogott, mint a tiszta feketeszén, a főiskolán a haverjaival önálló kis alkotóműhelyt alakított, kiváló, figyelemre méltó, tiszta és reményteljes dolgaik voltak, egészen természetesnek tűnt, ha velem együtt örvendező közvetlen főnököm gondjaimra bízta a társaságot, figyeljek rájuk, segítsem, ne hagyjam cserben őket. Sanyi, vitathatatlan vezéregyéniség lévén köztük, magától értetődően első számú célpontja lett sűrűsödő telefonhívásaimnak, ő is gyakran keresett, a végzéshez közeledve persze hogy az elhelyezkedés gondjai is előtérbe kerültek. Rögtön tudtam a dolgomat: szóltam, intézkedtem, próbálkoztam, lobbiztam, de viszonylag simán is ment minden – Sanyi huszonhárom éves korában a nagynevű fővárosi tervezőiroda ifjú munkatársa – agilis, tehetséges, szép jövőt ígérő.
Amint a kormányváltás megtörtént, vezetőnk egyértelmű nemzeti elköteleződése a szétzilálás kezdetét jelentette. Többeket kirúgtak, többünk – jómagam is – olyan helyzet elé állíttatott, hogy megértse: jobb, ha önszántából húz a francba. Nemsokára hallottam, hogy az ifjoncokat, a kezdőket nem bántották. Hogy így, megmaradva jöjjön nekik a feketeleves: behódolsz, vagy nagyon megbánod. A megaláztatásoknak, a súlyos, cinikus-lenéző mellőzéseknek és a kisebb-nagyobb, csipkelődésnek becézett szekatúráknak olyan, végtelennek tűnő egymásutánja következett, amihez képest a sima elküldés vagy a közvetett kitoloncolás kedélyes és kíméletes fricskának tűnhetett. Sanyi mind riadtabb kétségbeeséssel hívogatott. Nem hagyja, hogy megtörjék, hogy ily módon a saját képükre formálják, magukhoz igazítgassák, mint egy ruhaanyagot. Mit tehetünk?
Nem volt egyszerű a helyzet. Segíteni csak hosszadalmas és bonyolult utánjárással, a közvetettnél is közvetettebb módszerekkel lehetett – talán, esetleg –, jó néhány estéli fröccsözésbe és éjszakába nyúló lelkizés-özönbe került a dolog, többszereplős, szimultán játszma volt, fárasztó és kételyekkel teli, igen-igen nehéz szülés. Sanyi végül az éppen átalakuló, engem-is-éppen-be-és-elfogadó céghez kerülhetett. Úgy nézett ki, minden rendeződött, legalábbis az adott – nehéz – körülmények között.
A körülmények engem illetően is nehezek – és mind nehezebbek – lettek. Lakást cseréltünk, jött a második gyerek, a feleségem otthon kellett maradjon – a lakáshitel kamata csekélyke 28 százalékos – , amit sohasem hittem volna, negyven-egynéhány éves koromra megismétlődött az egyetemista időkben megismert rémkép, amint hűvös őszi estéken nyugdíjas özvegy édesanyámmal ülünk az ágy szélén és számolgatjuk-rakosgatjuk-szortírozzuk a nem túl nagy számú bankót meg a fémpénzeket is, ez arra, emez amarra… A szegénység mind fenyegetőbb páncélzatban közeledett, már itt dübörgött és toporzékolt körülöttünk, növekvő kétségbeesett tanácstalansággal körülvéve.
*
Amint Nezvál Sanyit megláttam a Lajost ünneplő sokaságban, a korábbi rossz érzések újjászületve, gyorsan és más minőségben támadtak föl. Az eltelt évek baljós fényében volt rá jó okom bőven. Ám mielőtt bármit is tehettem volna, azonnal hozzám lépett, két karját kitárva megölelt, mondván: „Gyere Feri, béküljünk ki, nagyon kérlek, ne haragudj rám… Anyám kavarta meg itt a …”
Sanyi anyját náluk ismertem meg – egy másik, későbbi vidéki kiruccanásunk szülővárosába, a főiskola székhelyétől nem túl távoli dunántúli kisvárosba kiváló alkalmat nyújtott számára, hogy – szeretetből, hálából, örömében – vacsorára hívjon bennünket a szülői házba, hol az özvegy, magát igen jól tartó, kimondottan szemrevaló-fiatalos mama természetesen kitett magáért, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, a mama meg olyan szívélyes-kedves-vendégszerető-aranyos-bájos-jópofa-tündéri volt, hogy két vélem lévő kollégám elégedetten, sőt, elragadtatva konstatálhatta: ez a Sanyi milyen ragyogó géneket, mennyi szépet-jót örökölhetett az anyjától… A mamának videótékája lévén, házi mozizás is következett, sok finom itallal kísérve, jól telt-múlt az idő, már jött is az ajánlat: túl késő van, ugyan ne induljunk már ilyenkor vissza a fővárosba, aludjunk ott, van hely bőven, még – rám nézett, aznap este már vagy tizedszerre ugyanúgy – beszélgethetünk egy kicsit… Nem volt mit nem érteni. A kezdetben szolidabb, később (hangulat, fogyasztás emelkedvén) egyre nyíltabb kacérkodás, rejtett és kevésbé rejtett magakelletés e relációban több, mint egyértelmű helyzetet teremtett. Lám, a hála ilyetén, akár fizetségnek is fölfogható kifejeződése, naná. Nem voltam éppen fatökű csávó, tán volt némi kíméletlen nőhódítói hírem is – többé-kevésbé érdemtelenül –, de most, hangozzék bármily előírásosan, cikis-stréberkedőnek vagy álszenteskedőnek-megjátszottnak, tényleg eszembe jutott a feleségem otthon a két kisgyerekkel, hazafelé aztán már azon tökölődtem, vajon miért, miért is nem, elképzeltem, amint negédesen, túlzott és átlátszóan epedőnek-játszottsággal búgja a fülembe, hogy hát milyen drága vagy, mennyit segítettél a kisfiamnak, aztán megkérdi, ugye akkor segítesz majd ezután is, és még odaadóbb igyekezettel nyúl le újra az ölembe, és még lelkesebben bújik, és… nem, nem és nem, valamilyen zsigeri taszítás, borzongató idegenkedés kerített hatalmába, az anyai szív látványos hálálkodásának ígéretes bűvitalából már előre fura, bizarr mellékíz maradt a számban, mindinkább eluralkodva. A kelyhet eltoló kéz, meglehet, nem volt valami acélos, de mégsem remegett, azt hiszem.
*
Nem maradt túl sok idő a Sanyianyuka-akción merengeni, rövidesen tovább sokasodtak a családi gondok, a megélhetés egyre gyötrelmesebb lett, fogytak a mentő-kisegítő ötletek, lassacskán már nem volt mihez-kihez fordulni – ekkor jött feleségem ideája: itt van ez a Sanyi, hát mi mindent tettél érte, nem a legkevesebb, ha most… igazán belátható, hogy… Be is látta. Gyorsan, készségesen, a legnagyobb természetességgel, emlékszem, a hosszú, randa tízemeletes paneltömb előtti placcon találkoztunk egy szokatlanul enyhe, derűs hangulatú téli estén, a távoli villamosok, a forgalom zúgás-búgása valamiféle jótékony, helyeslő mormolással duruzsolt körülöttünk, úgy mentem haza a vaskos borítékkal, mint aki életmentő gyógyszert fuvaroz az otthonába. Megadni sem volt éppen könnyű, a feleségem egyre-másra hívta föl a figyelmemet a határidőre, de hiába. A második halasztásnál már annyira szégyenteljes volt a dolog, hogy az újabb terminus kérésének közlését is úgy húztam-halasztottam, mint a lyukas foggal a jelentkezést a fogorvosnál. Valósággal összerezzentem, és baljós telepatikus jelenségeket kezdtem orrontani, mikor egy délelőtt Sanyi által feladott levelet találtam a postámban, meg-megremegő kézzel szakítottam fel a borítékot. Rideg-hivatalos hangnem, határidő. Amennyiben az nem tartatik be, „a cég vezetői egy levelet fognak kapni. A levél sok meglepetést fog okozni”.
A hetvenéves veteránköszöntő buli után vagy két-három héttel véletlenül a kezembe akadt az Amerikából hazakerült és a kormányváltás után már jó ideje bőszen tevékenykedő, évek óta halott magyar laptulajdonos névjegye, aki – tudtuk – sohasem habozott, ha valakinek gyors és jelentékenyebb anyagi segítségre lett szüksége.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Gemini)
