Előfordul, hogy valami apró megfigyelés meghatározza egy ember sorsát. Egyszer egy magyar nagybirtokon dolgozó gazdatisztnek jelentették: éjszaka rókák járnak a traktorok nyomában, és felszedik az eke által kiforgatott egereket. A gazdatiszt megírta ember és állat, sőt gép és állat szimbiózisának eme kis sztoriját a Nimród újságba.A gazdatiszt később íróvá vált. Amivel pedig újat hozott az irodalomba, az épp a természetábrázolás elevensége. Fekete Istvánnak hívták.

Koppány Károly, aki évek óta szerkeszti a Facebookon a Fekete István rajongói oldalt, összegyűjtötte az íróval kapcsolatos cikkeket, a vele készült interjúkat Beszélgetések Fekete Istvánnal című kötetében. Emellett a könyv tartalmazza kronológiai sorrendben Fekete összes megjelent regényének, drámájának és novelláskötetének címét, az 1937-es A koppányi aga testamentumától a 2024-ben a Móra Kiadó gondozásában megjelent Csigabiga című kötetig.

Fekete István 1937-ben A koppányi aga testamentuma című regényével debütált.

A közönség találgatta, ki lehet a szerző. Ekkor még senki nem sejtette, hogy egy sok ezer holdas uradalmat igazgató gazdatiszt írta a regényt éjszaka, a petróleumlámpa mellett, noha Feketének pár cikke, novellája megjelent korábban is. Gyakran vádolták a török-magyar világ szentimentális bemutatásával, mert aligha olvasták a szerző sorait, amelyek az Uj Nemzedék 1937. május 26-i számában jelentek meg: „Történelmi alapja tulajdonképpen nincs, már ami a személyeket illeti, egyébként alapos tanulmány előzte meg és teljesen korhű.” Az 1939-ben megjelent Zsellérek, amelyet Fekete az Egyetemi Nyomda pályázatára írt, még nagyobb szenzációt keltett, hiszen a mű két aktuális témát is feszegetett: a parasztság felemelését és a szövetkezeti gondolatot, ráadásul mindezt a regényhős, Zsellér Péter nem forradalommal, hanem a középosztályba való beépüléssel kívánta elérni. A mű a békés építőmunka dicshimnuszát zengte. Az újságírók egymásnak adták a kilincset Fekete ajkai házának kapuján.

A sajtó munkatársai kicsit amolyan csodabogárnak kijáró tisztelettel viszonyultak hozzá.

Az, hogy egy gazdatiszt ír, általános csodálatot váltott ki (Fekete sokszor felemlegette, milyen téves és torz képzetek élnek az emberek fejében a gazdatisztről). Faber György a Gazdatisztek Lapjában ekképp írt: „Fekete Istvánt a Gazdatisztek Lapjában melegen üdvözöltük már első sikere alkalmából. Személyéről, körülményeiről azonban nem tudtunk semmit. Az embert nem ismertük. Tagjává hívta meg az igazgatóválasztmány is, de egyetlen ülésen sem jelent meg. Elzárkózottságból vagy lekötöttségből? Izgatta képzeletemet: ki ez a Fekete István? Hogyan néz ki, hogyan beszél; családos, nőtlen? Hogyan él, mikor dolgozik és miképpen gazdálkodik?” Faber kiemelte, ahogyan minden látogatója, hogy Fekete István közvetlen, nyílt ember, „olyan talpig férfi, akire első pillanatban rá merné az ember bízni lelki üdvösségét.”

Változatos a lapok seregszemléje, amelyben interjú készült Fekete Istvánnal. A Rákosi-korszak idején hallgatásra kényszerült, de aztán rövidesen újra megjelentek művei. Az 1960-as években még a Pajtás úttörő újság lelkes tudósítója is felkereste az írót. A vele készült interjúkból kiderül, hogy Krúdy Gyulát, Gárdonyi Gézát és Arany Jánost becsülte a legtöbbre, szerette az északi romantikusokat, a svéd Selma Lagerlöf és Knut Hamsun volt a kedvence, viszont ki nem állhatta azokat a regényeket, amelyek emberi jellemvonásokkal ruházzák fel, és szentimentálisan ábrázolják az állatokat.

Fekete alighanem a gyerekek érdeklődésére lehetett a legbüszkébb.

Éppen a Pajtás idézett egy Tóth Erika nevű székesfehérvári kislányt: „nagyon szeretem Fekete Istvánt. Azt hiszem, ő az, aki ért a madarak és növények nyelvén. Tőle tanultam meg szeretni a halászokat, a favágókat, a nádvágókat is, és mindenkit, aki dolgozik.” Fekete rendszeresen kapott leveleket kis rajongóitól, és mindig válaszolt nekik.

A Ráadás fejezetben Koppány Károly cáfol néhány közkeletű mítoszt az író életéről, amely beleégett a köztudatba. A legelterjedtebb, hogy az ÁVH megverte Fekete Istvánt. Koppány észletesen, a források filológiai és beleérző elemzésével bizonyítja, hogy az egyetlen forrás, amely így számol be Fekete sérüléséről, az író fia, ifj. Fekete István nyilatkozata a Somogy Megyei Hírlap 2000. augusztus 19-i számában. Később ifj. Fekete István több helyen megírta a történetnek azt a változatát, amelyben ávósok bántalmazták az írót. Koppány Károly idézi Sánta Gábor irodalomtörténészt, Fekete István életének elhivatott kutatóját, aki 2017-ben azt írta bal szemének megsérüléséről, hogy „látóidegei károsodását Fekete István autóbalesettel magyarázta, és a barátai mindvégig így tudták.”

Sánta Gábor egyértelműen az író özvegyét és fiát tekinti a történet forrásának,

ráadásul ők is hol rablótámadásról, hol részeg szovjet katonáról, hol ávósról írtak. Ifjabb Fekete István több helyen részletezi apja súlyos sérüléseit, melyeket azon az 1946 májusi éjszakán szerzett, így apja veséjének elvesztését is a verésnek tulajdonítja. Fekete István leveleiben mindvégig szemsérülésről ír, és nem szerepel leveleiben egyéb, a politikai rendőrség tagjának vagy bárki másnak tulajdonítható sérülés. Természetesen azért, mert Fekete történetesen esetleg nem szenvedett hatósági atrocitást, egyáltalán nem teszi semmissé antikommunista érzületét, de ne feledjük, hogy 1946-ban járunk, amikor még a Moszkvára figyelő kommunista párt berkeiben sem rendelkeztek pontos tudással arról, vajon mikor lesz időszerű a taktikai okból Sztálin által parancsolt népfrontpolitika felszámolása, és amikor a Kisfaludy Társaság teljesen legális ülésén Fekete István elmondta emlékbeszédét Harsányi Zsoltról, a Horthy-korszak egyik népszerű, reprezentatív írójáról.

Vagyis ekkor még korántsem volt érdeke bárkinek az író üldözése, még akkor sem, ha a kommunista irodalompolitika által alaposan félreértett Zsellérek – amely legalább annyira volt a dualizmus és a Horthy-kor középosztályának puha, mint a Tanácsköztársaság egészének kemény kritikája – valóban indexre került. Ekkoriban a népfrontpolitika jegyében nem volt érdek egy Fekete Istvánhoz mérhető népszerű, ám pártpolitikai szempontból súlytalan író vegzálása és fizikai bántalmazása. Még 1948-ban is, amikor felszámolták a többpártrendszert, megjelent egy kisregénye a Regényújságban, melyben egyébként egyik hőse azt mondja a másikról, akit tréfásan kommunistának nevez: „olyan, aki a másét akarja. Felforgató.”

A másik közkeletű mítosz, hogy Fekete Istvánt szándékosan kényszerítették az ifjúsági könyveket kiadó Móra Könyvkiadóhoz.

Koppány Károly összesítette az 1955-1970 között kiadott Fekete-műveket: bár 1965-ig szám szerint valóban a Móra Kiadó adta ki a legtöbb Fekete-kötetet, összesen hetet, de három másik kiadóvállalatnál – a Magvetőnél, a Szépirodalmi Kiadónál és a Mezőgazdasági Kiadónál – összesen kilenc könyv jelent meg. Vagyis igaz, hogy a Móra adta ki a legtöbb Fekete-művet, és hogy 1965 után már csak itt jelentek meg Fekete könyvei, de szó sincs arról, hogy más kiadók negligálták volna. Más kérdés, hogy valóban a Magvető vált a kissé peremre szorult írók menedékhelyévé. A Móra Kiadó szerkesztője, Janikovszky Éva megírta Fekete megkeresésére, hogy az általa küldött kézirathoz a gyermekek még nem elég érettek, ezért javasolta számára egy felnőtt kiadó keresését, nevesítve a Magvetőt, a Szépirodalmit vagy a Gondolatot.

Koppány Károly elhivatott munkát végez a Fekete István rajongói oldal szerkesztésével. Ez jól mutatja, hogy a Facebook felhasználható tudományos ismeretterjesztő célra (korábban is volt erre példa, így a Papp István által életre hívott Népiblog 2014-2016 között, amely a tudományos ismeretterjesztés terén bízvást nevezhető úttörőnek). Ezt a munkát folytatta a Beszélgetések Fekete Istvánnal kötet szerkesztésével és megjelentetésével – és csak remélhetjük, hogy hamarosan újabb nyomtatott Fekete-kötetet vehetünk kezünkbe, ami további forrásközlésekkel járul hozzá a tudásunkhoz.

 

Nyitókép: by ChatGPT