Mint a vízbe dobott kavics: a sima, szép felszínen körkörös hullámokat vet a víz. Az emlékezés körei ezek. Czigány György alakja tűnik föl előttem. Miután barátságába fogadott, immár „Szervusz, Gyuri” megszólítással köszönthettem őt minden alkalommal. Belépett a Várfok asztaltársaság meghitt közösségébe, utaztunk valahová irodalmi estre, bemutattam újabb verseskötetét, megkért a Budapesti Madrigálkórus történetének megírására, amelynek ő maga is tagja volt, összeismertetett Heltay László külföldön élt karnaggyal, régi barátjával, akinek azután megírtam élettörténetét, együtt készítettük el Szent László halálának kilencszáz éves évfordulójára a televízió számára forgatott filmet, meginterjúvolt az Isten teremtette világ szépségéről egy kenuban a Duna hullámain, máskor ültünk egymással szemközt, hallgatagon nehezebb pillanatokban, mert az élet őt is – mint mindannyiunkat – hányszor megpróbálta, és hallgattam a pianínó hangjai mellett előadásában a Zöldlomb utcai lakásban saját megzenésített versét, a Vándordalt. „Ezt az országot / józanul kell szeretni / mint hűs kezét / favágó apánknak”.

Igazi kultúrember, a rádió és a televízió közismert személyisége és nem eléggé méltányolt finom hangú költő – volt.

Ez a múlt idő most nehéz súlyként nehezedik rám. De Gyuri, máris figyelmeztetsz Vázlat egy monológhoz című versed kezdősoraival: „Nem egyszerre halunk meg: szakadatlanul. / Hiszen egyetlen pillanat / Noé bárkájában / zsúfolódik össze minden kacat”. Az életünk. Azt mondtad, amikor portrékötetet készítettem veled-rólad: „Személyes sorsom a töredékesen fölidézhető, halmozódó és hervadó emlékek sorával nyilván érdektelen. Ha mégis szólni merek – nem emlegetve bár a gyarlóságok, esendőségek, mulasztások, kudarcok mindennapjait – akkor nem túl tiszta tükörként életem eseményei által valami talán mégis visszfény-jeleket mutat a létezés egészéről, fájdalmas szépségek eleven rengetegének ösvényeiről. Quid vidisti in via? Mit láttál az úton? A húsvéti szekvencia szavaival, énekével örvendezve adhatott Mária hírt Krisztus feltámadásáról… Mi mást volna érdemes még elbeszélni?”

Megvártad a feltámadás ünnepét, és ennek bizonyosságával léptél át a másik, folyamatos valóságba.

„Látjuk, e létnek nincsen széle”. Az Újhold nemzedékéhez tartoztál, Pilinszky János, Rónay György, Ottlik Géza és mások szellemi melegében. Kisfiúként első írásaiddal a missziós nővérek krisztinavárosi óvóhelyének „hányingerfélelmét és unalmát” irodalmi szalonná változtató Nagy Miklós költőhöz, katolikus paphoz fordultál, aki Ady-kötetet nyomott a kezedbe, máskor József Attilát és Rilkét idézte. Sok évvel később, amikor a börtönt szenvedett lelkipásztort egy eldugott faluba helyezték, ahol „birkanyájakra, szelídségükben is hirtelen égre-kerekülő dombélekre látott düledező plébániája ablakából”, Gyuri, mentél és látogattad őt, amikor ez nemcsak hogy nem volt „trendi”, hanem egzisztenciális veszéllyel járt. De nem törődtél ezzel. Megírtad Sursum corda című versedet. „Csak az a derű számít, / ami átjárta Úny kis templomát, / mikor a pléh-csillagos, szomorú / falu magasában egyetlen öreg- / asszonynak mondta el vasárnap / a szentbeszédet. Ketten voltak; / nénike, létezésünk nagyköveteként, / és Miklós, Jézus küldötte pap.”

Derű lengte át személyiségedet, megfontolt és szépen megformált mondataidat.

A létezés teljességére tekintettél, és ennek adtál hangot verseid mellett a Tíz mondat prózasorozatodban is. Ezek a prózák persze valójában lírai hangon szóltak a gyermekkori Győrről, a romokról, a szeretet keresztjéről. Ez utóbbiban imigyen ölelted magadhoz három gyermekedet: „Tudatosan nem neveltem, nem formáltam és irányítottam gyermekeimet, ezt némileg elmarasztalóan is mondhatom önmagamra nézve, de kissé könnyelmű személyiségemnél fogva mindig halogattam ezt. A családi légkörben mégis benne voltak bizonyos hangok, melyek aztán rezonanciára találtak bennünk.”

A lélek finom rezonanciájával fordultál másokhoz is.

„A hangja mindig mosolyog a rádión keresztül is” – mondta rólad Hűvösvölgyi Ildikó színművésznő. Fodor András költő így jellemzett: „…a napi életben Czigány csaknem hallgatag, önnön árnyékába húzódó lény. Nem valószínű, hogy egy közhivatal útvesztőjében, vagy akár egy csemegeboltban is könnyen föltalálja magát. Ám a vállalt szellemi feladat ihletében (közös munkánk során volt módom megtapasztalni), azonnal a biztonság levegője veszi körül. Ezt a biztonságot át tudja vinni partnereire is.”

Mi volt ennek a titka? Ugyan már, titoknak nevezni! Széles kultúrismereteiddel, a minőségi szellemi életben való jártasságoddal és természetes pszichológiai érzékeddel, emberbarátságoddal, ezzel a nagy adománnyal,

szerető kedéllyel fogtad körbe az életet.

Örültél élni, Gyuri! És ezt az örömöt átsegítetted a veled kapcsolatba lépő másik ember lelkére. Mert tudtad, hitted, nem a jók állnak az egyik oldalon, a kevésbé jók, vagy az igazságot kevésbé ismerők pedig a másik oldalon, a hit és a hitetlenség szakadéka – ha létezik egyáltalán ilyen szakadék, fűzted hozzá – mindenkinek a szívében húzódik. Gesztusaiddal ennek szellemében cselekedtél.

És Gyuri! Ahová jutottál, ugye ott mindörökké nyár van? Aminek vágyát ideát a Győri Te Deumban, gyermekkorod helyszínéhez kötöttél: „Mert Győrött már mindég nyár van, / mint egykor az uszodában: / est-ruhátlan lány árnyékok / futnak csillám-falon még ott / déli meleg rózsaszínben – / harang nevet, vagy az Isten.”    

 

Nyitókép: Wikimedia Commons