Nemcsak politikai és közéleti pályáját, hanem szépírói és tudományos életművét is alapvetően formálta a március idusának napjaival kezdődő másfél év. Részt vett a sajtószabadság kivívásában, tollával és szónoklataival támogatta a fordulatot, majd a szabadságharc eltiprása után, a passzív rezisztencia éveiben is a nemzeti emlékezet és identitás egyik legfontosabb őrzőjévé és formálójává vált. Nem véletlen, hogy életműkiadója, Révai Mór János szerint: „Ifjúkorában benne élt a nemzet legmozgalmasabb korszakában, egyik szereplője volt az eseményeknek, szóval és tollal buzdítója az akkori fiatalságnak, mártírja a meggyőződésnek, majd újra felébresztője az új nemzedéknek, krónikása a múltnak, prófétája a jövőnek. Benne és az ő munkájában élt akkor a nemzet, az elnyomatás napjaiban.” (Írók, könyvek, kiadók, 1920)

Ez a meghatározó élmény különösen gazdagon jelent meg Jókai emlékezéseiben és bizonyos szépirodalmi műveiben,

a forradalom és a szabadságharc tematikája különösen a kiegyezést követően visszatérő motívummá vált. Regényeiben és elbeszéléseiben az eseménytörténeten kívül erkölcsi és érzelmi értelmezést is sugallt, a hősies helytállás, az árulás, az áldozatvállalás és a nemzeti összetartozás kérdéseit vizsgálta. Korai műveiben, például a Forradalmi és csataképekben éppúgy, mint A kőszívű ember fiai, A tengerszemű hölgy, az Enyim, tied, övé, vagy A mi lengyelünk című könyveiben a szabadságharc nemcsak háttérként szolgál, hanem a cselekmény erkölcsi tengelyét is alkotja.

Az 1848/9iki Honvédmenház Bizottmánya köszönőlevele Jókai Mórnak. Budapest, 1875. febr. 19.

 

A kiegyezést követően nem csupán a frissen kiadott történeti szintéziseket és visszaemlékezéseket tanulmányozta, hanem maga is publikált a szabadságharc történetét tematizáló albumokban, kiadványokban, például a Honvédalbumban és a Honvédvilágban. Jókai egyszerre volt tanú és értelmező: saját élményeit, tapasztalatait és a későbbi korszintézisek, visszaemlékezések ismeretét ötvözte epikus munkáiban a korszakban szinte elsőként, de mindmáig leginkább hatóan. Nem véletlenül írta A kőszívű ember fiait méltató Németh László: „Mondjuk ki akár ma is a szabadságharc szót, nem Baradlay Richárd lovagol-e felénk?” Más regényei pozitív hőseiről nemegyszer azt is megtudjuk, hogy a szabadságharcban vitéz katonák voltak, gondoljunk csak Berend Ivánra, Lándory Bertalanra. Alakjait valóságos személyekből, katonákból és eseményekből gyúrta össze. A forradalom történéseit személyes emlékezetén átszűrve, reflexív módon idézi fel önéletrajzi írásaiban is, például az Emlékek a szabadságharcról és a Negyven év visszhangja című kötetének lapjain, ahol a nyomdafoglalás, a Nemzeti Színház eseményei, a márciusi ifjak mindennapjai különösen hitelesen elevenednek meg.

Kevésbé közismert, hogy Jókai a szabadságharc élményét tudományos és ismeretterjesztő igényű munkáiban is feldolgozta.

Bár elsősorban szépíróként vált ismertté, egész életében foglalkoztatta a történelem népszerű bemutatásának lehetősége. Ennek egyik legfontosabb eredménye A magyar nemzet története című munkája, amelynek első kötete 1854-ben, a nemzeti múltba menekülés korszakában jelent meg, a második csak 1884-ben, míg a harmadik 1890-ben látott napvilágot. Jókai a jelenkorát megelőző fejezetekben már reflektál a forradalom és a szabadságharc eseményeire, saját szerepvállalására, valamint a leveretés következményeire is. Ugyanezen időszakban készült el a Magyarország története a népiskolák számára című tankönyv, amelyben a szabadságharc rövid, tömör összefoglalását adta. Bár az első kiadást néhány apróbb adatbeli tévedés miatt visszavonták, a második kiadás ma is fontos dokumentuma annak, miként próbálta az író a történelmi emlékezetet tudományos ismeretterjesztő igényeséggel közvetíteni. Emellett részt vett Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális sorozat szerkesztésében. Ebben a korszak politikai érzékenysége miatt ugyan kerülte a konkrét eseménytörténetet, de az 1848-as átalakulás eredményeit általánosabb összefüggésben, a reformkorral kezdődő nemzeti identitás differenciált kibontakozásának keretében értelmezte.

1848-as ágyúgolyók Jókai hagyatékából

 

A szabadságharc emlékezete Jókai számára nemcsak szövegekben, hanem általa birtokolt könyvek és tárgyak formájában is tovább élt, s ez különösen jól nyomon követhető a Jókai-hagyatékban és a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében fennmaradt relikviákon keresztül. Ezek a tárgyak személyes emlékek és a nemzeti emlékezet hordozói is. Ilyen például az a kokárda, amelyet a hagyomány szerint Laborfalvi Róza készített és tűzött Jókai kabátjára 1848. március 15-én; illetve az a jurátus díszkard, amelyet a Nemzeti Színház színpadán viselt ugyanezen a napon. Nem tudjuk pontosan, hogyan és mikor kerültek a hagyatékba azok a Komárom környékén gyűjtött ágyúgolyók, amelyek az 1849. július 2-i szőnyi harcok közvetlen fizikai emlékét őrzik. Az író unokahúga, Váli Mari 1903 és 1907 között született visszaemlékezései szerint: „Tömérdek – mindenféle nagyságú – golyó hevert szerteszét. Amennyit bírtam, beleszedtem zsebkendőmbe. Kedves apámat, anyámat is unszoltam: szedjenek ők is, vigyünk minél többet haza.”

Írói kultuszának szép szimbóluma az a 44-es honvédzászlóból származó darabka, melyet Egressy Gábor fia, Egressy Ákos Garibaldi katonájaként Creneóban kapott Tóth József volt honvédhadnagytól, aki a 44. (vasi) zászlóalj katonája volt, majd emigrált. A zászlót a honvédek felszabdalták egymás között, s relikviaként őrizték. A századzászló ott lehet azokon a helyszíneken, melyeket regényeiből Jókai közönsége is ismert: többek között Tápióbicskénél, Isaszegnél, Pest ostrománál és Komáromnál is.

Az író nem csupán a relikviákat gyűjtötte,

hanem a Vidats János által alapított honvédmenházat erkölcsileg, anyagilag és írói tollával is támogatta. Erre vonatkozó levelet is őriz a hagyaték.

Ötvenéves írói jubileuma alkalmából a képzőművészek is reflektáltak az író márciusi eseményekben betöltött szerepére. Barabás Miklós festő-
művész 1893-ban készítette el azt a festményét, mely Jókait örökíti meg a Szép utcában, amikor a Heckenast–Landerer társascég, kiadó- és nyomda-
vállalat előtt, jobbján Vasvárival, balján Petővel a tizenkét pont frissen nyomtatot példányait tartva kezében szónokol az esőben álló tömeghez.
Az akvarell Jókai Mór hagyatékából került a Petőfi Ház, majd a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe.

Az 1898-as jubileum alkalmából a Révai Testvérek felkérésére Jókai Mór Bródy Sándorral és Rákosi Viktorral szerkesztette meg az Ezernyolczszáznegyvennyolcz című albumot, amely az 1848/49-es szabadságharcot képek, relikviák és művészi ábrázolások segítségével mutatta be. A kötet szerkezete és szemlélete Armand Dayot francia forradalomról készült albumát követte.

A 44. zászlóalj honvédzászlójának egy darabja Jókai hagyatékából

 

A tizennyolc szerző – köztük Mikszáth Kálmán, Marczali Henrik és Ignotus – írásai laza kronológiában ismertették a hadi eseményeket, valamint a társadalmi és kulturális hátteret, melyeket gazdag illusztrációs anyag kísért: többek között a Nemzeti dal vagy a 12 pont kéziratának vagy a Kossuth-bankóknak másolatai, illetve katonai relikviák, katonaportrék, művészi ábrázolások.

A díszes emlékkötet kötését Gottermayer Nándor műhelye készítette.

Bár megjelenésekor kritikák érték a pontatlanságok és az irodalmias stílus miatt, később kiemelték jelentőségét az 1848/49-es ikonográfia gazdagsága miatt.

Jókai élete során és munkáiban mindvégig vissza-viszatért a forradalom emlékeihez, amit az utóbb előkerült Emléksorok. Napló 1848–49-ből is megerősít. Kései prózai munkája, A mi lengyelünk (1903) az 1848/49-es ostromgyűrűben vergődő város mindennapjait bemutatva fordul vissza élete két alapélményéhez: a szülővároshoz és a szabadságharchoz, melyről így együtt a Forradalmi és csataképek bizonyos szövegeiben is szólt.
A korszakhoz kapcsolódó saját köteteit ma a Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvtára őrzi.

 

A nyitóképen: Barabás Miklós: Jókai a Landerer és Heckenast nyomda előtt 1848. március 15-én (részlet), 1893. A cikk képeit az MNMKK PIM engedélyével közöljük