A lélek üledékeit, a betokozódott lerakódásokat fel lehet piszkálni az írással, idézed Kukorellyt. Az arcod éppen olyan kisimult, mint a mondataid, senki nem mondaná meg, hogy közel vagy az ötvenhez.
Tizenhárom éves voltam, amikor gyerekkoromban utoljára bevizeltem. Az osztálytársaim akkor már az első szexuális élményeiket mesélték vihogva a lányvécében. Anyám orvostól orvosig cipelt. A fő probléma az volt, hogy nem ébredtem fel az ingerre. Talán túl mélyen aludtam, talán a húgyhólyag hiperaktivitása, talán a túlzott elalvás előtti folyadékbevitel, talán mindhárom egyszerre. Legalábbis az orvosok szerint. De akkor éjjel valami kiszakadt belőlem. Nem a szokásos nappali megkönnyebbülés volt, mert ez kéjérzettel társult, egész testemben szétáradó gyönyörrel. Annyira megrázó és zavarba ejtő érzés volt, hogy felébredtem. Rázott a zokogás.
Olvashatjuk ezt a könyvet felnövéstörténetnek is, mondod okosan, tisztán artikulálva, miközben rám pillantasz. Nyári égbolt, búzamező, alkonyat Syltben, a Watt-tengeren. Ez az a tekintet, amiért egykor porig égtem. Lajos közel sem volt ilyen jóképű. A legtöbb nő inkább csúnyának mondta volna. Madárfeje és éles, poszesszív tekintete volt. Anyám kézen fogva vitt a könyvtárba. Éppen az ókori Egyiptomról tanultunk, megkértük Lajost, aki a legfelkészültebb könyvtáros volt, hogy javasoljon néhány könyvet a témában. Azt mondta, másnapra összeállít nekem egy csomagot. Iskola után, egyedül érkeztem. A kezében már ott voltak a könyvek. Máig emlékszem a címükre: Beavatás, Az egyiptomi Halottak Könyve, Hórusz szeme. Nem mondott semmit, csak elindult, és intett, hogy kövessem.
Nagy erénye a regénynek, mondod, miközben hatásosan végignézel a hallgatóságon, hogy a képzeletünkre bízza az abúzust. Érezzük, de nem tudjuk pontosan, mi történt. Három nappal a könyvbemutató előtt hívtál fel. Kérted, hogy ne beszéljünk a viszonyunkról. Inkább magázódjunk, ha nekem nem gond. Talán szégyelled, hogy néhány hónapig olyan nő volt a párod, aki az utolsó éjszakán oldalba vizelt? Én pedig azt szégyellem, hogy azon az éjszakán, amikor tizenöt év után ismét, életemben utoljára bevizeltem, akkor Lajosról álmodtam. Újra ott voltam az üres olvasószobában, Lajos bezárta mögöttünk az ajtót, bőrömön éreztem a forró leheletét, érdes satukezét, ahogy az ágyékomba mar, hallottam a gyilkos vágytól fűtött lihegését, és elöntött a gyönyör.
A főszereplő szexuális identitását meghatározza az édesapjához fűződő viszonya, állítod, de kérdőn nézel rám. Jól látod, felelem, majd zavartan elnevetem magam, elnézést kérek, és magázódásra váltok. Egy pillanatra félelem csillan a szemedben, tekinteted végigszánt a közönségen. Itt-ott fészkelődés támad, székcsikordulás, köhögés. Ne aggódj, nem buktatlak le, tudok titkot tartani. Lajosról sem beszéltem soha a szüleimnek. Nem értették, miért nem mertem tizenhat éves koromig egyedül kilépni a lakásból. Néhány évvel korábban, úgy tízéves lehettem, amikor egy reggel különösen nehezen ébredtem, mert az egyik orvos azt javasolta anyámnak, hogy keltsen fel éjszaka, hátha akkor, ahogy az orvos mondta, nem az ágyban végzem a dolgomat. Azon az éjszakán háromszor is felkeltett, mégis bevizeltem. Anyám hisztérikusan sírt, személyes kudarcként élte meg az esetet. Miközben leszedte ágyamról az elázott gumilepedőt, a bátyám csúfolódva rázendített: bepisilt a hugyos Kata, lepedője csupa pisa. Nekirontottam. Karmoltam, csíptem, ütöttem, ahogy csak bírtam. Anyám visítva behívta apámat. Évekkel később, amikor egyes házibulikban az Éretleneket néztük, a szakállas, kétméteres tornatanárról, az örök mumusról, a büntetés megszemélyesítőjéről mindig apám jutott eszembe. Azoknál a részeknél, amikor a filmben megjelent, sosem nevettem. Apám azon a reggelen túlteljesítette a feladatát, talán munkahelyi gondok miatt idegesebb volt a szokottnál. Hallani lehetett, ahogy reccsen a csuklóm, miközben a pulóverbe erőlteti a kezemet, felüvöltöttem a fájdalomtól. Anyám vitt el az orvoshoz, egész délelőtt a röntgenre vártunk. Törés nincs, de két helyen megrepedt, biztos, ami biztos, begipszelik. Az iskolában azt kellett mondanom, hogy megbotlottam a lépcsőn.
A főszereplő lelkivilágát elsősorban apró, érzéki benyomásokból ismerjük meg, mondod. Valamiért kényszeresen kerülöd, hogy megnevezd Annát, az abúzuson átesett lányt, akiről a történet szól. Fontos szerepet kapnak a könyvben az illatok, ízek, a testi fájdalom érzete, a színek, folytatod. Álnaivan megkérdezed, hogy írtam-e korábban verseket. Letagadom, pedig mindketten tudjuk, hogy hazudok. Az egyetemen Kielben voltunk cserediákok, és egy napon lementünk Syltbe, a Watt-tengerhez. Órákig ültünk összefonódva a parton, néztük az ég és a tenger egymásba olvadó, lágy pasztellszíneit. A versnek, amit akkor írtam, csak egyetlen sorára emlékszem: piros alkony a láthatáron, mint egy sosemvolt, tiszta álom. Rettenetes, de akkor hittünk benne. Aztán, pár hónap múlva a piros alkony belilult, mint az arcomon a monokli. Azért ütöttél meg, mert a Terézanyut akartam nézni, amikor meccs ment a másik csatornán. Az összes holmidat kidobáltam a lakás ajtaja elé. Sporttáska, bőrönd, ruhák, cipők, könyvek, törülközők hevertek egymáson, halomban. Szó nélkül léptél ki a közös albérletünkből, amit az utolsó hónapokban már csak én fizettem.
A tükör motívuma többször visszatér a könyvben, nézel rám, és nem is tudod, mennyire hálás vagyok neked ezért az észrevételért. Mint ahogy azt sem tudod, hetekig hány ismerősnek kellett magyarázkodnom az utcán, a liftben, a munkahelyemen, a boltban, mire felszívódott a szemem alatt a vérömleny. Nem tudod, hány éjszakát bőgtem végig, hányszor próbáltam sminkkel eltüntetni a pirosból lilába, majd zöldbe, végül sárgába váltó szégyenfoltot. Legtovább a lila szín dominált, tetszett volna neked. A hipermangánra emlékeztetett, amit gyerekkoromban ágyba vizelés ellen a körzeti orvos javasolt. Fél órát kellett ücsörögnöm minden este meztelenül a lila vízzel teli lavórban, miközben a testvérem és apám ki-be mászkáltak a fürdőszobába. Nem tudom, a szégyentől vagy a hidegtől dideregtem-e inkább. Apám egyszer fogmosás után belenézett a fertőtlenítős vízbe, gúnyosan elmosolyodott, majd azt mondta: hajrá Újpest. Húsz év múlva a temetésén a lefizetett pap áradozott róla, milyen jó ember volt. Akkor határoztam el, hogy megírom Anna történetét. Pár évvel később Balázs, a testvérem megjegyezte, hogy nem látott sírni apánk temetésén. Látni kellett volna az arcát, amikor csak annyit válaszoltam neki: hajrá Újpest.
Nem tudod azt sem, hogy évekig rettegve kerültem el a könyvtár környékét is, inkább utcányi kerülővel jártam iskolába, és vissza, haza. Aztán sok év múlva, amikor már elköltöztem, egyszer erőt vettem magamon, és elmentem a könyvtárba. A pulthoz léptem. Lajos még ott dolgozott. Pocakos lett, a haja megritkult, már nem tűnt olyan félelmetesnek. Kerestem a tekintetét, még egyszer bele akartam nézni a szemébe. A Hórusz szemét kérem, mondtam, miközben egy pillanatra sem engedtem el a tekintetemmel. Nem nézett rám, az arcizma sem rezdült. Nem szólt semmit, csak intett, hogy menjek utána. Az ókori részlegnél megállt a polc előtt, leemelte a könyvet, és a kezembe nyomta. Megköszöntem. Biccentett, és elindult vissza, a könyvtárosok pultja felé. A lányomnak lesz, szóltam utána, éppen az ókori Egyiptomról tanulnak az iskolában. Egy pillanatra megállt, a háta előregörnyedt, fejét lehajtotta. Aztán ment tovább. Mindig csodáltam a filmekben, amikor a színészek a hátukkal is játszanak, elárulnak érzelmeket. Ezt csak a legnagyobbak tudják.
Hórusz az egyiptomi mitológiában az égbolt és a harc istene, büszkélkedsz Google-ból szerzett ismereteiddel. Hórusz szeme az állandó megújulási képesség szimbóluma, folytatod. Látom magam előtt, ahogy előző este bemagolod a kötelezőt. Hogyan jelentkezik ez a képesség a főszereplő életében, szegezed nekem a kérdést. Biztos, hogy tudni akarod, fut át rajtam a gondolat. Meleg zajlás indul meg a hasamban, bizsergés járja át a testemet. A közönségre, aztán a szemedbe nézek. Sylt, Watt-tenger, alkonyat.
És beszélni kezdek.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Gemini)
