Ezek megnevezése közül jó néhány megmaradt mai szóhasználatunkban is. Szitkozódás közben a mai ember már nem is sejti, micsoda ártalmat vonna magára vagy a másik emberre, ha ezek bekövetkeznének. Ma ezek a szavak ugyanis semlegesebb stílusárnyalatúak, mint egykor.

A régi ember – hogy távol tartsa a bajt – sok ráolvasó, bajelhárító és védekező imádságot zsolozsmázott.

Még a múlt században is skandálta ezeket a már régóta keresztény nép. Az ősi bűvös szavak az egyházi imaformákkal keveredtek.

Öreganyám – ne vegye senki tiszteletlenségnek, ha így emlékezem dédnagyanyámra, merthogy a falumban mások sem hívták másként a sajátjukat – is sok babonáról mesélt Moldova Györgynek. Az Őrség panaszában ő Terka néni Kisrákosról, aki rontó asszonyokról, garabonciás diákokról, ludvércekről mondott történeteket. Lám, még a templomba járó kálomista, azaz Kálvin-hitű falumbeliek is hittek az ártó szándékú lényekben.

Az archaikus népi imádságok között is találunk kevert tudatformájú szövegeket.

Ezeket a ráolvasókat, bajelhárítókat akár még néhány évtizede is előbb morzsolták el az öregek, mint hogy orvost hívjanak. Egykor a farsangi időszakban a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával füstölték meg, hasonlóan, mint a katolikus liturgiában „tél közepén, Balázs-napon” a Szent Balázs tiszteletére tartott balázsáldás vagy balázsolás alkalmával „két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon” – írja le a szokást a már torokbeteg Babits Mihály.

A Bálványosvár történetét bemutató Jókai-regény szövegében betegségűző szertartásokon mondott rigmusok kerülnek elő az ősmagyar hitvilágból. Az újszülöttre mondott áldásban különböző ártó lények és betegségek neve tűnik fel, olyanok, amelyektől meg akarják védeni a gyermeket.

„Guta, csoma rád ne lessen” – szól a versike egyik sora. A guta szót ma is használjuk. Ha valaki ingerült és dühös, akkor azt mondja: megüt a guta, gutaütést kapok.

A guta a szélhűdés, az agyvérzés régi megnevezése.

Közmondásainkban személynévként is feltűnik: összehúzta magát, mint falu végén Guta. Guta Jakab ugyanis haramia volt, aki a falu melletti bokrok között lapult meg, s onnan támadt az úton közlekedőkre.

„Hopciher rád ne dobbanjon” – a németből magyarosodott hopciher (kupcihér, kopciher) szó – azonkívül, hogy gonosz lelket jelent – a népnyelvben a dologkerülő, naplopó embernek is a megnevezése. „Vahor, rossz szem meg ne verjen” – a vahor vajákos, aki szemmel ver.

„Dobroc, mirigy meg ne lepjen” – mondják tovább a betegségűzést a regénybeli gyermek védelmezésére. A dobroc szót régen a fájdalmas kiütések megnevezésére mondták, magas hangrendű párja, a döbröc ártó szellemet jelölt.

A mirigy a kolera megnevezése volt,

s mivel ázsiai területeken bukkant fel először, ezért napkeleti mirigynek is nevezték. De nemcsak a népnyelvben, hanem még az 1831-es kolerabizottság hivatalos irataiban is mirigyes nyavalyának említi a terjedő kórt a nógrádi főszolgabíró.

A nyavalya szó ma is problémát, bajt jelöl. A szó a szláv nyelvből származik (nje volja), azt jelenti: nem akart dolog. A XV. század előtti magyar nyelvben még nem betegséget jelentett, hanem ínséget, csak később tűnik fel betegségmegnevezésként.

Ma már, ha azt kérdezzük: mi a nyavalya ez?, legáltalánosabban minden olyan dologra vonatkozhat, amellyel bajlódni kell.

A betegségektől ma kevésbé tartva, a modern orvostudományban bízva a néhány évvel ezelőtti világjárvány idején több száz humoros-gúnyos szavunk keletkezett a Covid-fétisestől a hisztifőorvoson át a tokatakaróig. Azt kívánom, hogy disztanszingoljunk minden kórságtól, azaz igyekezzünk távolságot tartani mindentől, ami testnek és léleknek árt.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Gemini)