Ezüstlakodalomra
Parcz Ildikónak
Mit mondhatnék, amit ne tudnál?
Csak homályosan emlékeztem rád,
ahogy benézek az osztálytermetekbe,
és feltűnsz hosszú, hullámos hajaddal,
távolról rám szegeződő tekinteteddel,
az utcán nem ismertelek volna meg,
pedig veletek jártam a francia négyest.
A bátyád mintha dugdosott volna előlem,
de egy költözésekor csak találkoztunk,
végzetesnek bizonyult az összepillantás,
villámgyorsan kértem meg a kezed,
és te habozás nélkül mondtál igent.
A polgárira tiszta feketében mentünk,
aztán mint Ady Endre Lédával a bálban,
elsétáltunk karonfogva a piac felé,
útközben benéztem egy szerkesztőségbe,
megjelent-e már a hozzád írott versem;
másnap keresztmamáék autójából
a templomtól kicsit távolabb szálltam ki,
megittam egy kávét, és még egyszer
átgondoltam, biztos ezt akarom-e –
szerelemből vettelek feleségül
azon a mámoros júliusi napon,
és soha egy percig se bántam meg,
a ritka ideges percekben sem.
Nászútra máshova kellett volna mennünk,
rá egy évre a második jobban sikerült.
Amikor először meglátogattál,
azt mondtad, te nem tudnál ott lakni,
aztán mégis hozzám költöztél,
és otthonossá tettük otthonunk.
Rövidesen elvesztettem apámat,
de nem egyedül kellett megélnem.
Miután legénykori tartozásaim letudtuk,
már akartuk, hogy legyen gyerekünk,
de még éveken át nem lehetett.
A lányunk életmentő császárral született,
és három betegségen is átesett,
mire végre hazavihettük a kórházból –
életem egyik legboldogabb napja volt;
másfél év múlva a fiunk is megérkezett,
a legszebb gyerekek közé tartoztak.
Közben ideköltöztünk a régi lakásba,
ahova hajdanán udvaroltam neked,
mert ez nagyobb, és elfogadtam,
hogy most már talán végig panelházban
fogok élni, bár mindig gyűlöltem.
Sok öröm és gond között nevelvén őket
édes gyermekeink szépen felnőttek,
hol jobb a hangulatunk, hol rosszabb,
nálam sokkal nagyobb amplitúdóval,
bájad állandó örömforrás maradt,
kölcsönös megértés fényeskedik nekünk,
és a közelgő nagy veszteségek ellenére
bizakodva lépünk az új negyedszázadba.
És mit gondolt Nyilas Atilla?
Ezüstlakodalomra című versemet — minő együttállás! — a huszonötödik házassági évfordulónkra írtam, amely 2025-ben volt, és a hitvesemnek ajánlottam. Könnyű fejben tartanom, hányadik közeledik éppen, mert 2000-ben volt az esküvőnk, mindig annyiadik házassági évfordulónk jön, ahányat éppen írunk kétezer után. Esküvőnk napja pedig bele van vésve a jegygyűrűmbe, ha kimenne a fejemből…
2024-es költői visszatérésem óta viszonylag könnyű kézzel dolgozom. 2025-ben június közepe táján merült föl bennem, hogy verset írjak a közelgő ünnepi esemény alkalmából, s a hónap második felében háromnapi munkával készült el. Közönség előtt a nagy napon, családi körben olvastam föl először.
Mostanában a szépirodalmi műveket általában fikciósoknak szokás tekinteni, összemosva azt a fikcionalizáltságot, ami pusztán az irodalmi megformáltságból („az elmesélésből”) következik, azzal, amikor a szerző valóban eltér az általa ismert tényektől. Az utóbbi értelemben ez a vers nem fikciós mű, mindaz igaz, amit megírtam benne.
Mi a templomit tekintettük az igazi esküvőnknek, a polgárit, amely egy nappal korábban volt, csak hivatali-jogi aktusnak, oda vendégeket nem hívtunk, csak a tanúkat. Mindketten tiszta feketében mentünk rá, zenét se kértünk, és ott nem az igazi jegygyűrűket húztuk egymás ujjára, hanem „bolondságot”, ahogy a feleségem fogalmazott. Onnan útban valahova, gondolom, hozzájuk, az óbudai piac felé kerültünk, s én beugrottam az Igen nevű, római katolikus szellemiségű lap szerkesztőségébe, hogy megnézzem, megjelent-e már az a szám, amely Nyár című, jövendőbelimhez írott szerelmes versemet hozta.
A másnapi templomi esküvőnk életem egyik legnagyobb élménye volt. Kamaszkoromban zavart az a kettőzöttség, hogy miközben valahol voltam, cselekedtem, beszéltem, azonközben magamat mintha kívülről láttam-hallottam volna, a fejemben a saját szavaimhoz fűzött kommentár-gondolatokkal. Már akkor vágyakoztam a teljes önazonosság érzésére, később pedig „tökéletes jelenlétnek” neveztem azt, amit keresek, az egyik jellemző próbálkozásom annak elérésére performanszokban való részvétel volt, és valóban, a jobban sikerültebbek alatt már mintha egész közel jártam volna hozzá, de egyikben sem annyira, mint az esküvői szertartáson, amelynek során föl se merült bennem semmiféle lelki kettőzöttség, úgy tudnám leírni a mellkasomat feszítő élményt, hogy én én voltam és senki más, ott voltam és sehol máshol, és pontosan ott, ahol akkor lennem kellett.
Nyitókép: Sasha Moroz/Pixabay
