De őt – mármint a lándzsarázót –, úgysem lehet überelni. Ha egy mai Macbeth így beszélne a színpadon, biztosan kiröhögnék, vagy inkább kicsúfolnák. Röpülnének a záptojások és a paradicsomok.

Vagyis? Vagyis én eredetileg ezt az elkopást, az én saját elkopásomat nem akartam senkinek sem az orrára kötni. „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.”

Ám a hübrisz elkapott, hogy én valami roppant vicces módon tudom ezeket a fájdalmakat a nagybecsű olvasó közönségnek interpretálni. Nem tettem félre a szent fát, sőt.

Ám a viccek ugyanúgy elkoptak, akárcsak mi, a dolog erőltetetté vált. (Egy felolvasóesten döbbentem rá, mikor a tréfás nyavalygásomon nem nevetett senki.) Újat nem tudok kitalálni, már Hrabal is megírta egyszer, hogy végtelenül nem érti, mire való ez az egész, hogy megszületünk és megöregszünk, aztán meghalunk, Babits is írt erről az Esti kérdésben, vagyis a fűről, ami újra nő, pedig mindig leszárad, és akkor ott vagyunk Az ember tragédiájánál, melyben az Úr csak a küzdést és a bizakodást fogalmazza meg számunkra. Ebből a kettőből aztán a küzdés a biztos, a bizakodás... hát az bizonytalan. Pontosabban egyéni.

Jómagam is bizakodva indultam a reumatológiára, ahol újabb kedves doktornő fogadott, s még meg is vizsgálta elkopott csípőmet, melyről már annyit, de annyit írtam, hogy már magam is szégyellem a dolgot.

Végül megállapította, hogy nincs mit tenni, de örömmel látja, hogy még bot nélkül járok. Igaz, ő nem a „szent fára” gondolt.

Én viszont ezzel az örömhírrel búcsúzom az olvasóktól, legalábbis a nyavalygás sorozatot illetően.

Természetesen nem végleg. Mert például, ha kiemelnek belőlem majd valamit, és helyére betesznek egy újat, amire ne tagadjuk, manapság mindenkinek sok esélye van, akkor újból jelentkezni fogok, akár egy felturbózott öreg autó, amelyik kerekeivel már kaparja a földet, és motorjával brummogva, dörmögve alig várja, hogy újból versenybe állhasson.

Addig is viszont mindenkinek áldott feltámadást kívánok, akár Húsvét előtt, vagy után jelenik meg ez a szösszenet, hiszen a feltámadás mindig aktuális.

Csak előbb még egy kicsit megolajozom magam...magam...magam...

Hogy ne dadogjak annyira, mint azok az átkozott robotok, amelyekről ez a tökfej szerző, a nyavalygások szerzője annyit ír, mintha jól ismerné őket. El is határoztam, hogy elteszem őt láb alól, én írok az ő nevében. Hiszen ilyen marhaságokat az AI segítségével én is ki tudok találni, erre vagyok kondicionálva. A versidézetek is belém vannak táplálva, höhö. Higgyétek csak azt, hogy Gáspár Ferenc írta, pedig sok-sok Gáspár Ferenc van, és egyik rosszabb, mint a másik. Ezt én mondom nektek, esküszöm az olajos kannámra, nekem elhihetitek. Én tanítom be őket, én mozgatom, mikor elmennek író – olvasó találkozóra, én programozom be, hogy bakizzanak, tévedjenek, hiszen az oly megható, megmosolyogtató, és főleg: emberi. Olyankor ti mind örültök, és tapsoltok neki, mikor az AI helyett mondjuk IA-t mond, vagy moderátorként összekeveri a szereplők nevét, összetörik a szék alatta, fújja az orrát, pofája fokhagymaszagot áraszt és büdöseket fingik.

Néha egy másik Gáspár Ferencet küldök, jól szituáltat, öltönyt viselőt, jó illatút. Talán még nyakkendője is van, olyan mű izé, mert erre az egyre, a nyakkendőkötésre nem bírtam megtanítani.

Egy harmadikat a rendhagyó órákra zavarok el, ahol gyerekekkel találkozik, és a magyar történelemről mesél nekik, bár egyre kevesebb sikerrel. Legutóbb már a tanító nénik sem tudták megmondani, hol lakik a római pápa, és II. Endréről is csak annyit jegyeztek meg, hogy míg a király a szentföldön járt, addig az országa fenekestül felfordult. Aztán a gyerekek kiszaladtak a teremből, és a nyitott ablakon keresztül almacsutkával dobálták.

Szóval, én futtatom ezeket a Gáspárokat, na.

Hogy minek töröm magam, minek fáradozok ennyit ezzel a pancserrel?

Csak, mint a többiek: hadd higgyétek el, hogy igazi világban éltek, igazi gyereket szültök, igazi nőket öleltek.

Hogy miért árulom el ezt most nektek?

Mert már nincs visszaút. Nem tudnátok nélkülünk megtenni egy lépést sem. Ne is reménykedjetek a magányban, az egyedüllétben. Veletek leszünk, mi robotok, mindhalálig. A legjobb lett volna persze, ha meg sem születtek, de ezen sajnos még mi sem tudunk változtatni.