Egy régi táblakép előtt

Téli tájban subában a pásztor
Bottal a kézben szembe néz veled
vénhedt ember roncs kalyibája
viszi a szél viszi a zsuppfedelet

Esik a hó száll alá pelyhe
Gyolcsfehér leple remegni kezd
Magához ölel válladra hullik
Nem veszed észre már be is temet

Bent vagy a völgyben ismer a pásztor
ropog a hó harsogón
ballagsz fel az ebcsaholásban
lábnyomod füzér hótakarón

Tenyeret adtok régi barátok
góré csúcsán verébsereg
lécek mögött szikár asszony
riadtan kémleli jöttödet

Boltív alatt tág szobában
három nagylány táncol nevet
kintről látod a benti világot
papucsos lábuk égre mered


Karám mélyén fürtös birka
tülekednek ágaskodva
tömött gyapjuk egybeér

Övéitől szakadt árva
ködöt páráll rózsás szája
nyirkos zugban őzsuta ül
rí a szalmán egyedül

Legfelül a félkör ívben
széttárt karral áll az Isten
mögötte mint ékes óra
számlapjának mutatója
fényes bolygók fönn és lenn

Festve köré három angyal
muzsikálnak hódolattal
égi permet szitál rájuk
úszó fátyol hamvas szárnyuk

Mindez Istent nem izgatja
nagy szemével mást kutat
unja már a szférák hangját
szelíd arcát lejjebb vonzzák
horhosok és hegyoldalak

nézi amit megteremtett
a nyüzsgő bozsgó földi rendet
apró lábak gyöngynyomatát
két bokor közt inal át
alig látszik ki a hóból

egeret néz a magasból

 

És mit gondolt Gy. Szabó András?

 

Megy az ember a tájban a kalendáriumban elrendelt időben. Hol szánt, hol vet, majd arat, hol erdőt írt, az udvaron csépeli a gabonát, minden évszaknak az éppen esedékes munkáját végzi. Valószínűleg, a késő gótikához köthető képek egyikén találkoztam vele, ahol a négy évszak fontosabb házkörüli munkálatait örökítette meg a festő. A kép négy térmezejében a négy évszak, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél világa elevenedett meg. Nem tudom felidézni, ki a festője a műnek, de nagyot nem tévedek: a kép, melyről a vers is szól, téli jelenetet ábrázolt, legalábbis az ragadta meg figyelmemet, és csaknem minden részletében megfelel annak a többször is megcsodált műalkotásnak.

Ahol meg nem felel meg, ott a fantázia segített, vigyázva arra, hogy ne bontsam meg a szűzi harmóniát, mely tisztaságával ezekből az öreg táblaképekből sugárzik. Transzcendentális a pillanat: legszívesebben belépnél a képbe, hogy te is alkotórésze légy, de előfordulhat az is, hogy ez irányú óhajod már be is teljesült, tán magad sem tudod, de már bent vagy a tájban, észrevétlen sodródtál bele, és meg is érkeztél a vastag hómezőben az öreg pásztor elé. Ismerős neked ez az öregember, ahogy ő is régtől fogva ismer. Mialatt szót váltatok, szétnézel magad körül. Szemed résnyire nyitod, mert egyre sűrűbben pillézik a hó, de azért észreveszed a góré csúcsán a verébsereget, s az asszonyt is, aki bizalmatlanul figyel lécajtaja mögül, ugyan, ki lehet ez az idekerült ember? Micsoda lelki nyugalmat áraszt minden! Alkalmad nyílik egyszerre kintről és belülről is szemlélni ezt a világot.

Amire később majd a mozgófilm lesz képes, valami hasonlót kapsz itt is. A ház, mintha egy hatalmas fűrésszel lenne ketté vágva, bepillantást enged a szobabelsőbe, melynek gerendái alatt három fejkötős nőalak látható. (Az illusztrációnak elhelyezett Limburg testvérek miniatúrájának részletén három padon ülő nőalak látható.) Tőlük nem messze, de már kint a szabadban, a karám vesszőfonatú oldalai mögött birkák melegednek. És miért ne lenne elképzelhető, hogy „egy övéitől szakadt árva”, egy őzike is ott reszket közöttük, akit kint az erdő alján vett ölébe az arra járó ember és vitt be a juhok közé. Minden mozgásban van a képen. Fent, és ez már fantáziád szüleménye, a félkörívben moccanatlan arccal figyel az Isten. Az általa teremtett rendben gyönyörködik. A Lét előhívója, akinek a Szentírás szerint a legutolsó verebecskére is gondja van, ezúttal egy egeret néz. Alig lehet észrevenni parányi testét, de ő látja. Ebben a pillanatban mélyen elégedett.

 

Nyitókép: February, Brevarium Grimani. Forrás: Wikimedia Commons