XXXX

Kétszázötven éve született Csokonai Vitéz Mihály, az a költő, aki mellé jó letelepedni, akiről az ugyancsak debreceni születésű, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Kiss Tamás azt írta, hogy „aki valaha is közelségébe került, annak ő megtestesült, azzal ő létközösséget vállalt”.

Évtizedek múltán is tehet csodát a lelkiismeret időket nem ismerő ereje. A világháborúban szétlőtt helyére új templomot teremthet akár – amint ez meg is történt Szigetszentmiklóson.

Miféle meglepetéseket tartogathat egy Imre-napi búcsú? Az ifjúkor nosztalgiáján túl akár egy labirintust is, amelyben eltévedve, és amelyből szabadulva a magunkra találás öröme is megérkezhet.

Az úton járás a szabadság érzésével lep meg. Ilyennek kell lennie az életútnak is. Csakhogy a szabadság a váratlant is magában hordozza, olyan tudást, ami összetörhet egy darabot régi, belső biztonságainkból.

A szudáni fiút a legtöbb vendéglátós ismerte és szerette, szabad bejárása volt mindenhová. A körtéri kifőzdében a bográcsgulyás húsadagját brassói aprópecsenyével dúsították fel tányérjában, a sarki virágárus neki kínálta fel legszebb rózsáit.

Plasztikus novella az osztálytablók jellegzetességéről, hogy az évekkel mind több arc lesz puszta emlék. Mégis ezek az emlékek az életünk darabjai. És ki mennyire fontos, akkorát visz magával.

A szigetet a déli irányból egy háromszáz méter hosszú híd kötötte össze a szárazfölddel. Maga a város, melyről a keskeny kis földrész a nevét kapta, kopár területen feküdt, egy hosszan nyúló, a várost északi irányból meredeken lezáró sziklás hegy alatt.