Fekete ingben, fekete nadrágban, hegyes orrú fekete cipőben ült egy kiszolgált kempingszéken. Épp csak a sarkantyú vasalata hiányzott a cipőjéről. Az alkat és öltözék közötti különbözőség azonban az utca lakóit nem zavarta. – Indián – mondták –, hát nem olyan, mint egy indián. Sziú vagy mohikán – toldották meg a ragadványnevet. Igazi nevét senki nem tudta.
Indián egy lebontott ház üres telkén ült már napok óta. Kora délelőtt készítette ki kempingszékét a házfal tövébe, és alkonyatig nem hagyta el a helyét. Mozdulatlanul ült a vasvázas alkalmatosságon, valóban úgy, mint egy indián. Csak egyetlenegyszer változtatott ülőhelyén, mikor a tűző nap elől átköltözött a telek másik sarkára, az elviselhetetlen melegből a szomszédos házfal árnyékos oldalára. Indián az utca végében lakott egy aprócska házban, pár méterre a vasúti töltéstől. Felesége évekkel korábban egy autóbalesetben olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy térdtől lefelé elveszítette mindkét lábát, és tolószékbe kényszerült. Akkor elköszönt a munkahelyétől, ahol gépjárműlakatosként dolgozott, és ezután minden idejét az asszonynak szentelte, ápolta, gondozta őt. Főzött, mosott rá, végezte a ház körüli munkát. Karjaiban hordozta, kiültette a tenyérnyi udvarra, ne csak a szobában töltse az idejét. A kerítés fölött majd rálát az utcára is, gondolta, ahol azért mégiscsak több látnivaló akad, mint a négy fal között. – A Babám – így hívta őt ismerősei előtt. Olyan tolószéket barkácsolt össze, amely sokkal többet tudott, mint a kórházi segédeszköz. Különböző pozíciókba lehetett állítani, könnyedén forgott, kanyarodott, néhány gombnyomással kényelmes heverő vált belőle. – A Babám – mondta szeretettel Indián –, olyan hintót csináltam a Babámnak, hogy bárki megnézheti.
– Rendes ember – mondták az utca lakói, akik ugyanolyan ítélkezők voltak, mint más utcabeliek, de Indiánban meglátták a jót.
Hamar kiderült, hogy a rokkantnyugdíjból nemigen lehet megélni, így Indián, mivel csaknem mindenhez értett, egy karosszérialakatos-műhelyben vállalt munkát. Fusizott. Reggelente elkészítette ebédjüket – csütörtökönként mindig csirkepörköltet nokedlival, farhátból, szárnyból, ezt nagyon szerették. Munkába indulása előtt egy tálcára gondosan kiporciózta Babám orvosságadagját, lefőzte a kávét, és az asztalon hagyta a televízió távirányítóját, hadd nézze kedvenc műsorait, amíg távol van. Babámnak szemmel láthatóan jólesett a figyelmesség, hálája jeléül végigcsúsztatta ujjait Indián karján, és megcsókolta a homlokát. A műhelyben keresett pluszpénz érezhetően feljavította a háztartást, moziba mentek, és vendégül láthatták régi barátaikat, akik nem tudván mit kezdeni az előállt helyzettel, lassan elmaradoztak tőlük a baleset után. Hétvégenként a Városligetbe kirándultak a hatalmas lombú platánok közé, elidőztek a füves tisztásokon, ahol olyan jól lehetett napozni tavasszal, a hídról figyelték a csónakázókat. – Látod – szólt Babám a székből, és feltartott fejével Indián arcát kereste –, ez az, amit én már sose fogok csinálni. – Dehogynem – mondta Indián – szerkesztek neked olyan gépet, ami szépen beemel a csónak ülésébe. Majd meglátod!
Ezen mindketten nevettek.
– Tulajdonképpen mit őriz Indián azon a telken – kérdezték egy idő után az utca lakói –, mért ül ott a fal tövében?
Tormásné, aki az üres telekkel szemben lakott, bevásárlásból jövet megállt Indián felett: – Maga mit csinál itt, Indián? Miért ül itt naphosszat?
Van olyan kérdés, melyet nem lehet azonnal megválaszolni. Gondot okoz a felelet. Ilyen volt ez is. Lehajtott fejjel gubbasztott Indián a lehasznált kempingszéken, a némasága már-már elviselhetetlen volt. Aztán halkan, mégiscsak elkezdett beszélni. Hosszú sóhaj előzte meg a feleletet, elakadt a szó a szájában, döcögő lassúsággal válaszolt. – Tudja, mit csiripelnek a verebek, Tormás néni? Azt csiripelik a verebek, hogy ezen a telken soha nem lesz se park, se játszótér, ahogy beígérték, nem lesz itt egy fűszálnyi zöld sem, mert átvertek minket, Tormás néni, csúnyán átvertek, lakóház lesz itt, egy nagy lakóház.
A hír futótűzként még aznap végigszaladt az utcán. Ismerték Indiánt, tudták róla, hogy nem szokott a levegőbe beszélni. Harag és felháborodás lett úrrá az embereken, este az asztaloknál, a vacsora felett egyedül erről folyt a szó. Nem tudták, honnan szerezte Indián az értesüléseit, de hittek neki. Egy hónapja a helyi önkormányzat elöljárói még arról biztosították a kerületi fórumon megjelenteket, hogy a lebontott ház helyén az üres telket parkká alakítják, a sarkába csúszdát, libikókát, hintasort helyeznek. Fákat ültetnek, előre sövényt, az elé meg csinos kis kerítést húznak, éjszakára zárható ajtóval. – Micsoda aljasság – állt ki ablakába a szikvízgyártó Harmos Béla, bölényhangja betöltötte a fél utcát. – Egy nagykutya megint jól jár.
Két nap múlva kordont húztak a telek utcai frontjára, és fent, a magasban, oszlopokra erősített pléhtábla tetején megjelent az új lakóház képe, egy minden eddiginél magasabb épület látványrajza, a kivitelező cég nevével. A kordon mögött a kempingszéken azon a délelőttön is ott ült Indián, hegyes orrú cipőjének orrát a földbe fúrta, és fojtott hangon, de azért úgy, hogy mindenki hallja, ezt mondta: – Nem eszik olyan forrón a kását, nem eszik. A munkások arcukon elnéző vigyorral fogadták a fenyegetésnek szánt kijelentést, volt, aki mutatóujját a halántékára téve vonta kétségbe Indián épelméjűségét.
Aztán ki tudja, mi történt, miféle angyal járhatott közben az utca lakóinak védelmében, a telek beépítéséből nem lett semmi. Park lett a helyén. Sokan az utcából Indiánnak tulajdonították a nem várt fordulatot, Tormás néni és a szikvizes Harmos is meg mertek volna esküdni, hogy az a suttogva kimondott, mégis mindenki számára hallható mondat, miszerint „nem eszik olyan forrón a kását”, eljuthatott a döntéshozók fülébe is. Indián sem nem erősítette, sem nem cáfolta ezt a vélekedést, csak sejtelmesen mosolygott azokra, akik a háttérben valami összefüggést véltek látni a lakóház meghiúsulása és személye között. Odahaza Babám meg is kérdezte tőle: – Igazak a pletykák, hogy ebben a te kezed is benne volt, mármint, hogy az építkezésből nem lett semmi?
Indián a tolószékből óvatosan átemelte feleségét az ágyba, puha, vizes ronggyal átdörzsölte a testét, és arcán gyermeki nevetéssel visszakérdezett: – Miért, olyan hihetetlennek tartod?
Mandulavágású szemével az asszony Indiánra nézett, és mélyen beletúrt férje fekete, sűrű hajába. – Nem, most, hogy így beszélünk róla, egyáltalán nem.
Vannak a Városligetnek kevésbé látogatott helyei. Ilyen hely volt a Vajdahunyad várának az a része is, mely közvetlenül a várfal oldala mellett terült el, és a tóra nézett. Platánok és bütykös kérgű, nagyra nőtt ostorfák futottak le a tó szegélyéig. Kedvelt kirándulóhelyük lett a későbbiekben a Ligetnek ez a része, innen lehetett a legjobban rálátni a csónakázókra, a sikló korcsolyázókra, amikor beállt a tél.
Egy kora őszi napon, még mindig meleg, nyárias délelőttön szokásos sétájukra indultak a Ligetbe, amikor Babám azt mondta Indiánnak: – Tudod, ma valahogy szívesebben mennék a parkba.
A parkot ekkor már rég birtokba vették az utca lakói és a környékbeliek, zsivajgó gyerekhad népesítette be a sövénnyel elválasztott játszóteret. Elöl a padokon idős párok sütkéreztek a szeptemberi napsütésben, a kerítés mellett az egyik lámpaoszlop tövében a nagyhangú Harmos sakkozott egy erre a célra kialakított fekete-fehér kockás betonasztalon. Szikvizes palackok sorakoztak az asztal szélén, éppen szódát spriccelt társa poharába, amikor Indiánt észrevette: – No, most figyelj, Gyuri – kiáltott tévedhetetlen bölényhangján –, ő az az ember, akiről a múltkor beszéltem neked.
A másik férfi odanézett, és elismerően bólintott Indián felé. – Indián, Indián, győztünk! Az egészet neked köszönhetjük! – emelte összeszorított öklét a magasba Harmos. Ekkor már széles körben elfogadottá vált, makacsul tartotta magát a nézet, hogy a lebontott lakóház helyén megvalósult darabka oázis Indián érdeme. Mindig akadt, aki felidézte magányos kiállását a tűző napon, amikor egyedül szállt szembe a kis utca védőjeként a kerület hatalmasságaival. Egy kicsit szégyellték is magukat amiatt, hogy annyira magára hagyták a foghíjas telken, hogy tétlenül nézték, amint napokon át kint ül az elhasznált kempingszéken. Hogy nem álltak akkor mellé. Ha új lakók költöztek a kis utcába, már a beköltözésüket követő napon találkoztak Indián történetével. Egyedül Kárvalló Iván, a nagydarab hentes kételkedett a történet igazságmagvában. Ő saját bőrén tapasztalta, milyen is a hivatal packázása. Egy olyan hentesüzletben dolgozott korábban, mely közel esett a régi ferencvárosi vágóhidakhoz, jó kis békebeli üzlet volt, amit egyik napról a másikra lebontásra ítéltek. De előtte még hónapokig etették a vásárlókat, hogy a bolt megmarad, mert műemléki védelem alatt áll, s ebbe az illetékeseknek is lesz beleszólásuk. Aztán csak eltüntették. – Amit a nagyok eldöntenek az íróasztaluk felett, azt az utca embere nem tudja megakadályozni – harsogta már erősen ittas állapotban jó néhány nagyfröccs után a sarki kocsma söntéspultjára dőlve. – Főleg nem egyedül. Indián, ugyan már, mesebeszéd az egész!
A hír eljutott Harmos fülébe is, aki egy délelőtt kérdőre vonta a kocsmából hazafelé tartó Kárvalló Ivánt, és keményen kiosztotta kijelentéséért. Állítólag egy pofont is lekevert neki, de Kárvalló nem ütött vissza, pedig ő volt az erősebb. Az incidens híre hamar elterjedt a lakók között, és attól a naptól fogva senki nem kételkedett a történet valódiságában. Indián pedig, ha az utca lakói megállították a park közelében, és hálájuknak adtak hangot, hogy van hová tenniük rakoncátlan gyerekeiket, feltartott tenyerével hárította el a dicséretet, és nézett rájuk az ő sejtelmes mosolyával.
