Tivadar mindig szeretett utazni. Vonaton főleg. Bár volt autója, alig használta. Nem feltétlenül spórolásból, az is belejátszott természetesen, de a szabadság érzetét a vonaton tudta igazán kiélvezni. Az utat végiglefetyelő telefonosoktól irtózott, de az alkalmilag összeverődött utasok társalgását szívesen hallgatta. Könyv mindig volt nála, és ott volt a táj, melyet önfeledten, hosszan, merengve bámulhatott, amit vezetés közben nem tehetett meg.
Tihanyba utazott, egy reménytelennek tűnő feladat megoldására. Még valamikor az ötvenes évek végén szülei aprócska telket vásároltak a félsziget nyakában, melyre ugyancsak egy apró, negyvennégy négyzetméteres házat húztak fel helyi terméskövekből. A ház bővítésére azóta sem került sor, a terebélyesedő család, immár a második és harmadik generáció felváltva nyaralt a telken, eseményszámba ment, ha egy-egy napot közösen együtt tudtak tölteni.
A baj ott kezdődött, amikor a Tivadar által ásott emésztőgödröt – melynek elődje a telek sarkában elbújtatott pottyantós vécé volt – felváltotta a civilizáltabb közművesített szennyvízelvezetés. Nos, ez a kerítés mellé telepített, szivattyúrendszerrel ellátott, földbe süllyesztett új akna okozta évente a gondot. A szivattyú ugyanis, amikor a család az esztendő őszi, téli és tavaszi hónapjaiban gazdátlanul hagyta a kis házat, az állás következtében rendre meghibásodott, felmondta a szolgálatot. Nyár elején évente újra kellett indítani a szerkezetet, hogy a szenny továbbfolyhasson a főcsatornákba. Most is azért ült vonatra Tihamér, hogy a Füredről érkező vízszerelőket, akiknek kiszállása a kora délutáni órákban volt esedékes, fogadni tudja. – Miért nem használjuk a régi emésztőt – kérdezte Tihamértól az öccse –, azzal sosem volt baj, ez a mostani, egy rossz konstrukció. – A csatornázási díjat akkor is kifizettetné velünk a Vízmű – mondta Tihamér. – Meg szabályellenes is, még végül valami pert akasztanának a nyakunkba.
Finomam suhant a vonat a sínpáron. A kijelző tábla száztíz kilométeres sebességet mutatott, Tivadar a napsütötte tájban gyönyörködött. Akarattyánál, az alagút után kikönyökölt az ablakpárkányra, szeme mohón itta fel a csillámló víz végtelenségét, melynek látványa mindig rabul ejtette, valahányszor erre utazott. Alig hagyta el az öblöt a vonat, messze a távolban, egyelőre még éles kontúrok nélkül, megpillantotta a félszigetet és a hegy láncolatának tetején a kéttornyú templomot. Örömteli érzés fogta el, még háromnegyed óra és Füreden van.
Percre pontosan futott be a szerelvény a füredi állomásra. A szezon előtti időszakban ritkábbak a buszjáratok, ezt Tivadar is tudta, nekilódulva indult meg az aluljáró irányába. A tihanyi busz azonban nem várta be a vonatot, még a pesti gyors megérkezése előtt kifutott a pályaudvarról. Az ember két dolgot tehet ilyenkor, miután egy kellőn artikulált káromkodást megereszt, vagy lesétál egy-két megállót a busz vonalán, hogy bárhol felszállhasson rá, vagy marad, és próbálja túltenni magát ezen a személyére irányuló bosszantó helyzeten. Tivadar az utóbbit választotta. Miután meggyőződött róla, hogy csaknem egy órát kell várnia az újabb járatra, a tér másik sarkában a bisztró felé vette útját. Hideg volt a hűtőszekrény aljából elővarázsolt bor, édes, a hölgy nem ismerte a „száraz” kifejezést, és méreg drága is, ahogy azt sejteni lehetett. Lassan, kedvetlenül kortyolgatta a bort és arra gondolt, hogy ez alatt az idő alatt már biztos Tihanyban lenne a gödrösi strandon, s amilyen meleg az idő, még fürödne is. Visszaoldalgott a buszmegállóba, a félig fedett oszlopsor alatt árnyékot talált és leült a csővázas padok egyikére.
Ekkor tűnt fel valahonnan a megálló hátsó fertályáról a férfi. Lompos járással közeledett és Tivadar először fel sem ismerte benne a valamikori fiút, annyira megváltozott. Csak amikor már a szomszéd padon ült és csüggedten, összekulcsolt kezekkel merengett maga elé, akkor bontotta ki, mint kőtömbből a szobrász, az ismert arcot. A csapzott hajú, busa fejben csak nehezen fedezte fel azt a szeplős, kissé bumfordi gyerekfejet, melyre olyan jól emlékezett sok-sok évvel korábbról. A nevét sosem tudta, de apját, a tihanyi parasztgazdát és a fiú testvérét jól ismerte, akik nyaranta megjelentek telkük aljában, ahol a lucernaföldjük feküdt. Féllábú ember volt a parasztgazda, vastag, erős bőrdarabbal csatolta combtövére a lőcs formájú falábat, és kaszált reggeltől késő délutánig. Szekérrel érkeztek, friss, habos tetejű tehéntejet árultak bádogkannákból az akkor még egymástól távol eső üdülők tulajdonosainak. Mindig enyhe lelkifurdalással nézte a kis ház teraszáról a két fiút, különösen ezt a nagyobbikat, hogy amíg ő áztatja magát a tó tükörfényes vizében, ezek dolgoznak, megállás nélkül hordják a szekérderékba a takarmánynak való lucernát, és dolgoznak akkor is, amikor ő feljön a fürdésből. Nagyon régi idők voltak ezek az esztendők. Még nem hódították meg a tó környékét a harsány terepfelverők, messze voltak az újgazdagok, és bent a faluban késő délutánonként az apátság tövében, az egykori Szúnyog vendéglőben egy öreg cigányember szórakoztatta hárfazenéjével a belépőket. Szürreális volt a kép, gyakran eszébe jutott az olajospadló-deszkájú, dohány- és söntésszagú helyiség, a sarokban a hárfát pengető cigány emberrel. Az esti órákban, ha szüleivel begyalogoltak a faluba, rendszerint betértek a Szúnyogba, hogy szomjukat egy-egy hideg spricceres kismálnával enyhítsék. Ilyenkor a parasztgazda fiait is ott találták a söntéspult előtt, kezükben kismálnapohárral. Jóval később, már családos ember volt, fickándozó gyermeki öröm kerítette halalmába, amikor a zuglói vasúti pályaudvar restijében felfedezte, hogy az üvegablak mögött, hagyományos készítésű szódás málnaszörpöt is árulnak.
Még húsz perc volt hátra az indulásig. A szomszéd padon a fáradt arcú férfi változtatott testtartásán, két kezét a háta mögött kitámasztva a cipője orrát nézte szórakozottan. Nagy levegőt szippantott a tüdejébe és sóhajtva kifújta. A szeme ugyanaz az égszínkék szem volt, mint gyerekkorában, a bumfordi vonások már eltűntek a szögletes járomcsontok kiugrásában, markáns ráncok árkolták körbe az orra mentét. Tivadar most gondolt először arra, hogy szóba elegyedik vele, megmondja, hogy ismeri őt még a gyerekkorából, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a megszólításkor tegezze-e vagy magázza. A férfi nagyot ásított, hosszan az óráját nézte. Annyira magába roskadtan ült, hogy Tivadar végül nem tett kísérletet a beszélgetés elindítására. Nem sokkal később beállt a busz, elegáns, hófehér járat volt, már indult is volna, de az utolsó pillanatban még megvárta azt a köpcös kis utast, aki ismerhette a padon ülő férfit, mert hátát lapogatva Lacinak szólította.
Égszínkék volt a Balaton vize és tükörsima, ahogy pár percre megálltak a füredi kikötőben. A part menti sétány vonalában néhány egészen magas, imbolygó vitorlaárbócot ringatott a víz, nagytestű sirályok köröztek rúdjuk felett. Harsány jókedv szállta meg Tivadart, ahogy végigjáratta szemét az ismerős épületeken, az élénk gyalogosforgalmon, az induló balatoni élet első moccanásain. A hátsó ülések egyikén foglalt helyet, előtte a harmadik sorban ült Laci, most már ő is így hívta magában a régi tihanyi fiút, és a kis köpcös. Elmerülten beszélgettek. A busz nemsokára elhagyta Füredet, és az utat szegélyező hatalmas nyárfasor mentén haladt a félsziget irányába. – Milyen érdekes – gondolta Tivadar –, gyerekkoromban a nyárfák június első heteiben kezdtek el pillézni, most meg már májusban itt kavarognak a vattafoszlányok a levegőben. A nagy ablakokon át a Balaton vakító fénye áradt be az utastérbe, kényelmesen elnyúlt a székében, s egy pillanatra behunyta szemét. És ekkor történt, amire Tivadar élete végéig emlékezni fog. Az előtte levő sorokból, ott, ahol Laciék ültek, tisztán, jól kivehetően meghallotta az alábbi mondatot. – Nem, rosszul emlékszel, a kismálna a Szúnyogban nyolcvan fillér volt.
Olyan váratlanul, meglepetésszerűen futott végig a busz üléssora felett a kijelentés, hogy Tivadar nem akart hinni a fülének. Jól hallotta? Ki beszélt a kismálnáról? Laci vagy a köpcös szomszédja hozta szóba ezt a füredi állomáson előmelengetett emléket? Aztán kevéssel utána, érthetően, tagoltan újra elhangzott a korábbi állítás: – A kismálna fent, a Szúnyogban nyolcvan fillér volt.
A busz ekkor már a hajógyár felé közelített, lassított, két hátizsákos turista szállt fel a megállóban. Tivadar a hátsó sorból ekkor ült át Laciék mögé. Most egészen közelről, félprofilból figyelhette a két férfit. Az utasteret betöltve, széles karlendülettel győzködték egymást: – De hát én hetven fillérre emlékszem – csapta fel fejét a köpcös –, hidd el, annyiba került.
Tivadar alig ismert arra a férfira, aki a füredi padon nem is olyan régen csüggedt arccal ült mellette. A vita alatt Laci arca megélénkült, orra körül a ráncok új alakzatba rendeződtek. Az átváltozásnak egészen kivételes jeleit produkálta, amikor a test és lélek valóban megújul, mert egyik pillanatról a másikra valami szokatlan, erős élmény éri az embert, mely nyomot hagy a lelken és a testen is. Egy darabig csend lett, csak a sofőr rádiója zümmögött elöl, aztán Laci felcsattanó hangját hallotta. Érezhető volt, hogy ezúttal az élet valamilyen fontos területéről esik szó, korántsem felületes társalgás zajlik, nem olyan, mely egyik témáról csapongva a másikra rebben, ez a társalgás igazi, lényegbevágó kérdést feszeget. Minden jel erre mutatott, mert idővel beszédjük egyre pattogóbb lett, már-már ideges, vagdalkozó. – De hidd el, amit mondok, én emlékszem jól, ennyi volt a kismálna ára.
Tivadar félprofilból is jól látta Laci kivörösödött arcát, villogó tekintetét. Mellette a köpcös kitartóan ingatta fejét. Félő volt, hogy összevesznek. A busz ekkor ért a tihanyi elágazáshoz, óvatosan a Banküdülő irányába fordult és lassítva folytatta útját a nádas mentén, honnan csak néhány karnyújtásra volt a Balaton. A rádióból áramló tánczene ekkor már alig volt hallható, fölé úszott az emberi beszéd. Laci és a társa hangos, egymásnak feszülő vitája a kismálnáról elnyomott minden más hangot. Közel a gödrösi strandhoz, a köpcös nem bírta tovább, megkérdezte: – De hát akkor mondd meg, nagyokos, mennyibe került a nagymálna?
Nos, ez volt az a pont, amikor Tivadar elérkezettnek látta az időt, hogy felálljon a székéből. Mint a rugó pattant ki ülőhelyéről, és a két ember feje fölött, amennyire izgatottsága engedte, határozottan, ellentmondást nem tűrőn kijelentette. – Uraim, fent a faluban a nagymálna egy forint húsz fillérbe került.
Szavai a kinyilatkoztatás erejével hatottak. A két ember elnyílt szájjal emelte Tivadarra tekintetét. Tivadar kiegyenesedett, szinte atyáskodóan emelkedett fölöttük, még egyszer és utoljára végigmérte a két embert. Halkan, egészen halkan, hogy hatása legyen, ezt felelte: Ezerkilencszázhatvankilencben fent a Szúnyogban a kismálna nyolcvan, a nagymálna egy forint húsz fillérbe került.
A busz épp akkor állt meg a gödrösi strandon, az ajtó kinyílt és Tivadar magára hagyva Lacit és barátját, boldog elégtétellel szállt le a megállóban.
