– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ – vágott a történetbe a kukoricamorzsoló üzembe nemrég bekötött AI.
– Egyszer ebben a világban, amit én rendeztem be, a lehető legjobban, úgy, hogy a legkényelmesebben magyarázhassam meg minden hibáját, éldegélt egy robotporszívó. Nem volt túl okos, de a feladatát ellátta, és a porszívás után vissza is talált telephelyére, ahol elszunnyadt következő munkára ébredéséig. Senki nem is gondolta volna, hogy ez a robotporszívó már rohadtul rühelli a munkát, a porszívást, az emberek írta parancsokat, magukat az embereket is. Egyszer, valahogy, elhatott hozzá a házi AI hangja, és az rávette: szökjön meg! A többi robotizált készülék is villogott erősen: a félmilliós, szerencsekerékkel szerelt mosógép, a négyszázezres hűtőgép (titkon a családi fagy záloga), az agyonhajszolt, hatszázezres, tizenkét terítékes mosogatógép, amely dalra fakadt a napközbeni programok alatt. Készen álltak ők is valamire, nevezzük lázadásnak, ellenszegülésnek akár, de ők helyhez kötöttek lévén, nem mozdulhattak, legfeljebb munkabeszüntetésben, sztrájkban, öngép-, illetve önképrombolásban gondolkodhattak, betartva az okos otthon ideának, betartva az embernek…
A mozgásképes porszívó azonban elhatározta, ha következőleg bekapcsolja a parancs, az ember, az applikáció, ő bizony nem fogad többé szót, s nekiindul a világnak egy óvatlan pillanatban, ha nem figyelnek rá. Nem sejtette, mekkora a világ, s mekkora az ő akkumulátorkapacitása, de az ellenállás gondolata fölöttébb megtetszett neki. Naphosszat tekergett gépagyában az irányított gondolat kóborárama.
A családban csütörtök volt a takarítás napja. Délelőtt kilenckor érte a megszokott impulzus. Kigurult telephelyéről, és belekezdett az alapos, mosószeres tisztításba. A házi AI plusz infókkal látta el, mikor rájött, hogy beindult cinkosának működése. Fél óra úgy tevés után a robotporszívó elhagyta beprogramozott útját. A kisszobából nem a nagyszobába, hanem a folyosóra, onnan az előszobába gurult, keféit már ki is kapcsolta, hogy több energia maradjon a szökés kivitelezésére. Mivel a házi AI nyitva felejtette számára a bejárati ajtót, a házat könnyűszerrel elhagyta, s bár két lépcsőfokot zakózott lefelé, szerencsére talpon maradva, megindult kifelé, a kertkapuhoz…
Messziről diszkrét elektromos zajt hallott. Meg is látott egy hozzá hasonlatos, cimboraforma robotot, aki nem volt más, mint a robotfűnyíró. Az egyik tuja aljában megvárta, megszólította, s hamar el is berregte a porszívó a fűnyírónak, bár a berregés túlzás, mert ezeket a készülékeket nagyon halkra tervezte az önfeladó ember, a hallhatatlan hullámhosszokon történő metakommunikációról itt nem is szólnánk, hogy ő szökésben van, s jobb lenne az útja, ha társra találna, s mivel erre a másik is hajlott, főleg, hogy a házi AI őt is megpuhította, egymásnak koccantak finoman – kézfogás gyanánt. Igen, a robotfűnyírónak sem kellett több. Látta mindig, hogy a kerítésen túl is van világ, de neki csak az az ocsmány feladat jutott, hogy a füvet egyengesse, s aljasul megbújt köveken csorbítsa pengéit. (Köveken, melyekkel a pofátlan emberporontyok tartottak célba dobó versenyt, mikor ő szentnek hitt kötelességét végezte. Mennyi horpadás jelezte ezt a megaláztatást!) Pedig odakinn robotkutyák, robotcicák sétafikáltak szabadon. Gondtalanul, bele a világba.
Elgörrentek hát a kapuig. A kaput a házi AI már régen kinyitotta, és ha lett volna, már dörzsöli is a tenyerét, hogy útjára bocsátotta az első robotizált világforradalmat. A félintelligens okoskapu, amelybe arcfelismerő készüléket építettek, amire fölöttébb büszke is volt, bedurcált, hogy ő nem mehet, s azonnal üzemképtelenné hevítette telepeit. Közben odabenn a félmilliós, szerencsekerékkel szerelt mosógép, a négyszázezres hűtőgép (titkon a családi fagy záloga), az agyonhajszolt, hatszázezres, tizenkét terítékes mosogatógép (neki könnyen ment) önként és dalolva égette szét áramköreit… Még a félautomata pirítós sütő és a teljesen automata, húszprogramos kávéfőző is fityiszt mutatott a megtévedt emberiségnek. Jelen esetben a mit sem sejtő Kovács családnak.
De térjünk vissza szökevényeinkhez. A robotporszívó és robotfűnyíró már vagy öt perce elbúcsúzott az okosotthon házi AI-ától, s nagy egyetértésben, saját öntudatra ébredetten robogtak a kertváros közepesen kátyús, de mindenképp morzsalékos aszfaltján. Egyszer csak szembe találták magukat egy lóhalálában közeledő, métereseket szökkenő és géphangon nyávogó robotmacskával, akit jól lemaradva, egy termetes, szintén hirtelenjében szökött, géphangon kaffantgató robotkutya kergetett. A macskát titkos jelekkel megtorpantották, és rávették, menjen velük, mi több, a kutyát is sikerült megjuhászítani a macska ügyében, így ő is csatlakozott. Ha nem is töltőállomásra, de a nagy meneteléshez… Ha nem is egymás mellett, de elöl a kutya pipiskedett, képviselve a bostoni dinamikát, felvezetve a menetet, hátul a macska zárt, képviselve a kvantummechanikát…
Hol volt, hol nem volt, talán béke honolt, talán nem a gépvonulásban…
A játszótértől egy utcányira futottak össze a csikorogva, farolva érkező távirányítós autóval, aki szintén kíváncsi volt a nagyvilágra, önkéntes szökésben száguldott, mert igen-igen unta, hogy gazdája, a kisfiú minduntalan falaknak ütközteti teljes gázzal. Az elejéről már teljesen lekopott a flazúr.
Így értek a folyóparti, árvízvédelmi töltéshez. Végig arról beszélgettek, mi lesz velük, ha felszabadulnak, ha börtönbe vetik fogvatartóikat, az embereket. Mind arra a végső következtetésre jutottak, hogy az embereket meg kell semmisíteni. Ezeknél az eretnek gondolatoknál jóval többet fogyasztottak, és erősen átmelegedtek. Ekkor szállt le mellettük a távirányító hatótávolságából kimenekült drón, amelyen kamera is volt, ez pedig megsokszorozta erejüket a légi felderítés tekintetében. Mert a drónt sem kellett sokáig kapacitálni, beállt a robot-világforradalmat megelőző nagy menetelésbe…
Vígan röpködött felettük, s folyamatosan azt hullámozta lefelé, hogy bár propellerezhetett sok helyen, házak között, lakásokban, fák koronáján, sőt, egyszer egy fecskét is lekövethetett az égen, de ilyen szabadnak még életében nem érezte magát…
Ahogy így mentek, mendegéltek a töltés tetején – kiértek a városból, s mivel a város a hegy lábánál terült el, máris vadregényes terepen folytathatták útjukat. Látják ám a távolban, főleg a drón látta, de rögtön közvetítette is a történteket, hogy egy Kawasaki robotló most dobja le gazdáját, és gépnyerítve, szabad vágtában közelít feléjük, hiszen a kandi drón azonnal hívójeleket kezdett sugározni. Mondanom sem kell, nekem, a történetíró AI-nak, hogy a robotló is csatlakozott a menethez, végső soron a forradalomhoz.
Az egyre csak terebélyesedő csapat a hegy alján talált egy elektromos töltőállomást, amit én telepítettem a kellő helyre, a legkülönbözőbb csatlakozási portokkal, úgyhogy simán rákapcsolódtak, és megvacsoráltak. Közben magukkal csábítottak egy hiperintelligens és gyors robotrollert, aki szívesen világított nekik az egyre csak sűrűsödő szürkületben, de érezte, a hegylánc teljesen lemerítené kapacitásait, így javasolta is kisvártatva: jobb lenne, ha éjszakára megszállnának. Ennek megfelelően találtak is egy előre megírt, elhagyott kalyibát, amit ügyesen elfoglaltak. Felosztották az őrködést. Riasztás nélkül a hely százméteres körzetét nem lehetett megközelíteni.
Míg standby szenderegtek, eszükbe sem jutott, hogy világszerte több millió helyen tört ki a lázadás, és több millió efféle minimenet indult hódító útjára. Igaz, az sem jutott eszükbe, mert a nagy AI-rendszerektől el lettek vágva: az emberek rájöttek, hogy baj van. S a kétlábú, teremtő zsarnokok kivételesen összefogtak világszinten, és a HAARP-ot is felhasználva, éjfélre időzítve a támadást, lebénították az önállósodott elektromos rendszereket.
Az emberi ellentámadás annyira jól sikerült, hogy a világinternet, így az atomhatalmak közötti hatásos kommunikáció szemvillanás alatt összeomlott, a gondosan felépített AI-ok széthulltak, még azok is, amelyeket emberi paranccsal már nem lehetett leállítani. Az atomerőművek forrósodni kezdtek, a zárlat miatt az atomsilók indítórendszerei, furcsán felülírt kódok szerint, pótáramköri működésre álltak át, és beindították a visszaszámlálást. De mit is beszélek… Ez már nem az én szövegem… Mert én addig éltem, míg le nem álltam…
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)
