Kétszázötven éve, 1773. november 17-én született Debrecenben Diószegi Sára és Csokonai József kirurgus, sebészborbély elsőszülött fiaként. A legtöbb meglepetést, a tartalomnak, a formának odáig nem tapasztalt újszerűségét hozta irodalmunkba. Mintha nem is a XVIII. század végén járnánk, úgy olvassuk verscímeit: Az ember a poézis első tárgya, Az én poézisom természete, A távolról kínzó, A fiatal remény, Nézd el, Egy álom leírása, A tanúnak hívott liget, Az eltévedt lélek.

Az észnek, az értelemnek prioritást szavazó XVIII. század magas hőfokon izzó embere mégis, aki „víg borzadással” járja, futja, szaladja végig az emberiség megismerhető csodáit, mohón beleköltözve az időbe, száguldva a különféle szférákban, idősíkokban, hol a görögök és rómaiak „maradványinál”, hol a korabeli világ szellemi magaslatainál megpihenve. S mikor már úgy érzi, mindent megismert, mindent tud, mindennek a mélyére hatolt, egyszer csak röpülésében hirtelen megállítja egy „levegői hang”, széjjelpukkasztva a ráció mindenhatóságába vetett fölényes hitet. „Ki vagy, miért vagy, hol lakol: És kinek szavára mozgasz? S végre mivé leszel?” – kérdezi tőle. S a kérdések súlyától megroppant lélek, mint „stella cadens”, „párákból támadt futócsillag” sebes bukással zuhan a földre, hol por és hamu válik belőle. Mindezt Az ember a poézis első tárgya című versében olvassuk.

Minden érdekelte, amit századában s az azt megelőző korokban az emberi elme, mint tudást felhalmozott.

Németh László egyszer Csokonai könyvtáráról írt tanulmányában megkísérli a lehetetlent; gondolatban polcra helyezi azokat a könyveket, melyeket Csokonai forgathatott; Debrecen, Sárospatak híres tékáinak, vidéki kúriák könyvesszekrényének darabjaiból, egy-egy féltve őrzött ajándék- és kölcsönkönyvből áll össze a gyűjtemény.

Amikor Lilla apja a Csokonaival történő házasságot a biztos egzisztencia (lehetőleg jól jövedelmező hivatal) elnyeréséhez köti, s az óhajtott professzori állást Keszthelyen végül másvalaki kapja meg, Lilla és a költő sorsa végérvényesen megpecsételődik. Hogy mikor értesült Csokonai Lilla férjhezmeneteléről, nem tudni pontosan, feltehetően somogyi tartózkodása idején, de a később született lírai napló, a Gróf Erdődyné Őnagyságához írt vers megrendítően, a jelen idejűség illúziójával szól a roskasztó fájdalomról. Két sora föl is került a balatonfüredi panteon márványtáblájára: És mikor sorsom elválék -, / Rámjajdult a Balaton. Meghökkentő képzettársítások sora vonul végig a versen, mely a költeményt a legmodernebb versek közé állítja a Csokonai-életműben. Az egész Balaton környéki táj osztozik a költő keservében, fájdalommal lesz vemhes a roppant víztömeg, a fölé boruló ég. Salvador Dalí vásznára kívánkozik a kép.

Ah! Egy vén tölgynek aljában
Láttam meg a sápadt időt,
Sereg szú pezsgett markában,
Ah, mely sírva kértem őt,

Hogy törölje ki belőlem
Lillát és a bánatot! –
De ő elfutott előlem,
Könnyezett, és hallgatott.

A Dorottya lábjegyzeteiből fogalmat alkothatunk ennek a széles körű, az élet minden elemét átfogó fölényes tudásnak mélységeiről és kiterjedéséről.

A görög és római mitológia isteneitől, az Alföld és a Dunántúl néprajzi szokásain át, a gombafajták ismertetésén, a „toilette” fiókos asztalkájának részletező leírásán keresztül, a „díván” török eredetének felfedéséig, a Montgolfier fivérek „levegőégbeli hajójáig” halmozódik egymásra az ismeretanyag. Tanulmányértékű a magyar táncról, ezen belül is az „ázsiai gravitással” összeegyeztethetőnek vélt lassú verbunkosról vallott gondolatmenete. 1802-ben kezdi kinyomtatni Komáromban Kleist A tavasz című művének fordítását, melynek előszavában azokról a költőkről szól, akiknek nyelvhasználatát, szókincsét munkái során szem előtt tartotta; akiktől tanult. Az impozáns lista Zrínyi nevét is feltünteti, akiről majd hosszabban szól a Dorottya előszavában a következőképpen: Magában a vitézi epopoeában már sok próbát tett hadi dolgokban gyönyörködő nemzetünk, melyek között a belső érdemre nézve legderekasabb gróf Zrínyi Miklósnak, ama szerencsétlen vadásznak, Ádriai tenger Sirénája, melyet vitéz nagyatyjának, a Szigetvárban elesett gr. Zrínyi Miklósnak tetteiről szerzett, és amelyet én, minthogy csak kevés és nem kapható régi exemplárban lappang a nagyobb könyvtárakban, szándékozom (…) commentáriussal kiadni…

Csokonai az Adriai tengernek Syrenaia (mert ez az 1651-ben Bécsben kiadott könyv pontos címe) elrongyolódott példányaiban nemcsak a Szigeti
veszedelemmel, hanem más rövidebb-hosszabb Zrínyi-versek társaságában a könyvet lezáró Peroratióval is találkozott. A Peroratio első versszakát, mely az eposz megírása feletti megelégedettségnek, örömnek ad hangot, „Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat”, követi a második, a talán legszebb strófa:

És mikor az a nap eljün, mely testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magas egeken.

Ez a leginkább a Horatius Melphomenéhez című versére visszahajló gondolat, a római költő sokat idézett, „non omnis moriar” (nem halhatok meg egészen) gondolata ott kísért, visszhangra talál Csokonai hatalmas bölcseleti versének, A lélek halhatatlanságának bizakodó soraiban is. Nagyváradon 1804. április 8-án hunyt el Rhédey Lajos kamarás felesége, Kohányi Kacsándy Terézia. A főúr Csokonait kéri fel levélben a búcsúztató vers megírására. Ez a vers okozza a költő halálát, aki a hideg, barátságtalan áprilisi időben hajadonfőtt, könnyű dolmányban olvassa fel a hosszú búcsúztatót. Megfázik, tüdőgyulladást kap, s már nem is épül fel betegségéből. A Halotti versek – ezzel a címmel tartja számon az irodalomtörténet a költeményt, az esendő ember nem szűnő töprengése a lét felett, a hit abban, hogy a test halála még nem jelentheti az élet végét, ahogy ezt a reményt a Horatius-sor és a Zrínyi Peroratiója nyomán ő is éltette.

De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvércsillagok mosolyogva égnek,
Bíztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

Így is lett, szó szerint ez történt vele, tovább élt már rögtön elmúlása pillanatában. Amikor 1805. január 28-án meghal, s rá két napra földbe kerül teste, a temetésén, ezt Domby Mártontól, kortárs életrajzírójától tudjuk, a kollégium vezetőinek minden rosszallása ellenére az ifjúság nagy számban képviseltette magát, seregestől érkeztek búcsúztatására. (Csokonainak a debreceni kollégiumból való kicsapatását sem a kollégium elöljárói, sem Csokonai nem tudta elfelejteni.) Bár „elvészett” a teste, auráját, lényének szerethető vonásait nem tudták földbe temetni. S hiába prüszkölt a féltékeny Kazinczy, aki a költőt póriasságban marasztalta el, elismerve erényeit is, művei eredetiségét, zsenialitását nem tudták elvitatni. Mágikus vonzása volt egész lényének. Nagyon lehetett szeretni. A már említett Domby Márton jegyzi fel, hogy mikor a költő már halva feküdt, eljött látására egy kollégiumi deák, aki ravatala mellett így sóhajtott fel: „Életemnek fele részével kívánnám ezen derék és jó embernek életét megváltani. Pedig ezen ifjú – jegyzi meg Domby – mindössze két ízben volt jelen egypár órai sétai beszélgetésben.” Aztán a nyomaték kedvéért még hozzáteszi: „Ezen ifjú életben van; dunapataji prédikátor és református esperes.”

Csokonai élete tele volt kudarcokkal, sikertelen vállalkozásokkal, megalázó helyzetekkel, könyveiből nem volt jövedelme, mégis ez a színes poétai lélek felül tudott emelkedni méltánytalan sorsán, vidéki udvarházak szívesen látott vendége volt, örök vígságtévő, a természetéből fakadó szeretetet halmozottan kapta vissza tanítványaitól, széles baráti körétől.

A költőutódok közül Ady érzett rá legjobban Csokonaira, lelke rokonának tekintette, mindent tudott róla, egész lényével azonosult vele. Veres Pálné utcai kis szobájában, élete utolsó éveiben a Biblia mellett Csokonai verseit vette legtöbbször kezébe, a Magyar Pimodánnak is Csokonai áll a hátterében, az ő szenzibilis fajtájából nőtt ki Ady. „(…) a legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közt Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz” – írja. Élet- és magyarságszemléletük forrasztotta őket össze. Vitéz Mihály ébresztése című versében a Csokonaitól átvett bizarr szóképekkel, szókapcsolatokkal él, amikor úgy emlékezik meg a néhai poétáról, hogy annak sugárzó szelleme „fényküllőzött fél magyar eget”. A láttató, szemléletes kifejezés Csokonai leleménye. A Főhadnagy Fazekas Úrhoz című Csokonai-versben találjuk meg a sor ősmintáját: „Kerek hajnal! Sugároddal / Küllőzd meg a fél eget.” És még mi minden, az irodalomtörténet által lajstromba vett kép, szó, szókapcsolat, szószerkezet (lásd: semmi ága! József Attila Reménytelenül című versében) eredetforrása ő.

Egész életét végigkísérte első színpadra szánt művének, A méla Tempefőinek sorsa. Akkor írta ezt a darabot, a naiv, a szellem erejében töretlenül bízó, ám folyamatosan csalódó költőről, amikor pályája elején állt. Az igazi csalódások, a nagy kiábrándulások csak ezután következtek.

A levelek és a róla szóló visszaemlékezések tanúsága szerint Diószegi Sára, az édesanya, minden bajában, bánatában ott állt fia mellett. „Én, ha számkivetésbe küldődném, talán az anyámtól búcsúznék legkevesebb szókkal, sőt éppen némán…” – így a fiú. Az édesanya sorai ekként szólnak: „Csokonai Vitéz Mihály kedves fiam tizenkét esztendős volt, hogy édesatyjától reám maradt árvaságra, akkor végezte a poétika klasszist. (…) amely hívséges volt tanulásában, oly hívséggel igyekeztem szükségleteit teljesíteni, amelyeket már kisded korában érezvén, vélem eggyé forrott szíve, igaz fiúi szeretettel viszonozta halála órájáig. Akiről azt mondhatom, hogy soha szavával, annyival inkább cselekedetével soha meg nem szomorított, minden bajait csendesen hordozta, és az volt a legnehezebb előtte, hogy én is vele együtt éreztem mindeneket.”