Szeptember vége volt, amikor először találkoztak. Akkor már javában folytak az egyetemi órák, és az újonnan érkezettek sem számítottak már idegennek. A beinduló kollégiumi élet már felvette évközi ritmusát, amikor híre jött, hogy az új fiú már megérkezett, el is foglalta helyét az épület harmadik emeletén. Korábban már volt egy szudáni diákja a kollégiumnak, de János nem ismerte. Az új fiú is szudáni volt, bőröndjei, táskái megelőzték beköltözését, gazdátlanul sorakoztak egymás mellett a szomszéd szoba üresen álló ágyán.
Aztán megjött ő is. De János nem látta, nem találkozott vele, csak a harmadik nap éjszakáján, a hajnal előtti derengésben, a folyosói vécé bejáratánál. Bokáig érő hálólepelben bukkant fel a sötétből, köntösében még magasabbnak tűnt nyúlánk, erős alkata. Nem emlékezett arra, hogy bármit is mondtak volna egymásnak, annyira meglepte a fölé tornyosuló fiú váratlan megjelenése. Később nevetve idézték fel mások előtt ezt az első találkozást, de arra már egyikük sem emlékezett, hogy valójában mikor kerültek közel egymáshoz. Joseph, vagy ahogy a kollégiumban mindenki hívta, Jóska, módos szudáni szülők gyermeke volt. Felmenői között törzsfőnököket tartott számon, odahaza a legjobb iskolákat látogatta, s mielőtt átjött volna Magyarországra, az ottani angol nyelvű újság munkatársaként dolgozott. Esténként, az első időkben gyakran meglátogatta Jánost és szobatársait, ha nyelvi nehézségei támadtak a szavak és mondatok megértésében. Kérdései zavarba ejtők voltak, komoly fejtörést okozott a megválaszolásuk: – Miért tanárok és miért nem madárok? – kérdezte. – Miért madarak és miért nem tanarak?
János könyvespolca féltett darabját, Kassák önéletrajzi regényét, az Egy ember életét adta át olvasásra Josephnek. A regény egyszerű, a körülményes fogalmazást kerülő szikár, feszes mondatai, úgy gondolta, segítségére lesznek Jóskának a nyelv elsajátításában.
A félév vége felé jártak, amikor egy nap Joseph pénzt kért kölcsön Jánostól. Hónap eleje volt, az ösztöndíjat előző nap osztották ki. János szó nélkül adta át a kért összeget. Aztán havonta, kéthavonta, ezek a kölcsönzések rendszeressé váltak, de Joseph mindig kínosan ügyelt arra, hogy tartozásait napra pontosan, a beígért időben, rendszerint a kora reggeli órákban kiegyenlítse. A pénz visszafizetésének rituáléja többnyire ugyanazt a forgatókönyvet követte. Miután leszámolta a szoba asztalára a kölcsönbe kapott összeget, kocsmába vitte Jánost. Ez hozzátartozott a ceremóniához. A pultos a körtéri bisztróban, ahogy megpillantotta az ajtóban a szudáni fiút, szó nélkül tette elébük a hárslevelűt.
Nyaranta, amikor elhagyták a kollégiumot, és mindketten hazautaztak, gyakran kapott képeslapot Jóskától. „Kedves Barátom, János! – kezdődött a megszólítás. – Itt vagyok most éppen (egy hosszú helységnév következett) …ebben a gyönyörű környezetben, ezen a forró napon… ennek a magas épületnek a teraszán…, aztán néhány sor után a záradék: hiányzik a kollégium, no de majd év elején … stb.”
Tanulmányai utolsó évében Jóska kiköltözött az épületből. Szudánból érkezett meg a felesége, akivel egy budai kerületben béreltek lakást. Kedves, mosolygós lány volt Ruth, szép vonásokkal az arcán. Mielőtt Joseph véglegesen hazájába tért volna, búcsúestet rendezett a lakásán, melyre János is meghívást kapott. A hajnali szürkületben, a budai ház teraszán egyikük sem sejtette, hogy harminchét év múlva fognak találkozni ismét.
Finoman, hang nélkül suhant a lift a Duna-parti szálloda negyedik emeletére. Bár János neve ott szerepelt a recepció nyilvántartásában, igazolnia kellett magát, elvégre mégiscsak egy afrikai ország közjogi méltóságát látogatta meg. A folyosó végén az egyik szoba ajtaja félig nyitva állt, fénye kiömlött a süppedős bordó szőnyegre. Búzavirágszínű inget viselő fekete fiú állt az ajtó előtt, és udvariasan befelé invitálta. A lakrész több helyiségből állt, minden irányba vezettek szobák, még főzőkonyha is nyílt oldalt az előtérben. A szoba közepén, a dohányzóasztal mellett abban a jól ismert, bokáig érő, lepelszerű ruhában ott állt Joseph. Nevetett. Magassága a régi volt, teste az omló ruha alatt arányosan telt férfit mutatott, haja megritkult és megőszült. A felfedezés örömével lapogatták egymást. – Elment? – simította végig ölelkezésük ideje alatt Joseph János fején a gyér hajszálakat. – El – nevetett János –, de neked se sok maradt.
Egy kereskedelmi megállapodás aláírása végett járt Joseph Magyarországon, harminchét év után először. Tavaly került ebbe a magas pozícióba. Először újságíróként dolgozott, annál az angol nyelvű lapnál, ahol korábban is, később csöppent bele a politika világába.
Már az első percekben kiderült, hogy Jóska valamikori nyelvtudása a negyedére zsugorodott. Szavakat felejtett el, az egyszerűbb mondatokat is hibásan állította össze. Mialatt Johnson gyöngyöző fehérborral töltötte tele a poharakat, János megkérdezte: – Emlékszel, milyen bort ittunk annak idején a körtéri bisztróban?
– Debrói hárslevelűt – csillant fel gyerekesen Jóska szeme (ó-nak ejtette a borfajta nevét, mint régen).
A szépen felcímkézett, hosszú nyakú Debrői Hárslevelű akkoriban keresett áru volt a legtöbb közért polcán, folyóborként mérték a jobb borozókban. Aztán lassan eltűnt a boltokból. Az ördög tudja, miként intézte el annak idején Jóska, hogy a kölcsönök rendezése után, már a reggeli órákban lent poharazzanak a bisztróban, amikor még másnak nem lehetett. A szudáni fiút a legtöbb vendéglátós ismerte és szerette, szabad bejárása volt mindenhová. A körtéri kifőzdében a bográcsgulyás húsadagját brassói aprópecsenyével dúsították fel tányérjában, a sarki virágárus neki kínálta fel legszebb rózsáit. Nem törekedett rá, mégis tekintélyt szerzett magának. Mintha törzsfőnök felmenője kivívott rangja miden súlyával elkísérte volna ebbe az idegen országba is.
Furcsán hatott Jóska szájából a legízesebb szófordulat, a pesti zsargon, melyet kivételes ötletességgel mindig a megfelelő helyen tűzött beszédébe. Erre gondolt János, amikor a társalgás több ponton akadozott közöttük, és a szavak nagy része csak körülírtan, magyarázva jutott el értelméhez. A nehézséget találékonyan úgy oldotta fel Jóska, hogy angolul folytatta mondatait, abban a hitben, hogy János megérti őt. De János csak „ugatta” az angolt, ahogy baráti társaságban mondta magáról, konyhanyelvi szinten értekezett a nyelven, az árnyaltabb tudásnak semmiképp nem volt birtokában. A szó egy idő után a közös ismerősökre terelődött, a harmadik emeleti fiúszárny lakóira. – No, és Lord Miki, vele mi lett? – érdeklődött a fotel karfájára ütve Jóska.
Lord Miki felvidéki fiú volt, kettejük szoros barátja. Jóska nevezte el lordnak, mert úgy járt-kelt a harmadik emelet folyosóján, mint valami angol előkelőség, mint egy lord, egyenes testtartással, méltóságteljesen. Valójában Horváth Miklós volt az igazi neve, két évig lakott Jánossal egy szobában. Sokszor elmesélte Magyarországra kerülésének kalandos történetét. Az egyetemi felvételit megelőző napokban száj- és körömfájás miatt lezárták a faluja határát; se ki, se be. Rendőrök (ahogy ő hívta, csendőrök) vigyázták éjjel-nappal a falut, keményen büntetve minden kihágást. Egy este a kertek alatt, apja segítségével, mégiscsak kiszökött, és átjött Magyarországra. Saját bevallása szerint három hét alatt sajátította el olyan fokon az angol nyelvet, hogy felvették az ELTE magyar–angol szakára. Azóta is angol nyelvtudásából élt, magántanítványokat okított, hivatalt soha nem vállalt. – Zongorázott is – melengette át Jóskát az emlék. – Este mindig elkérte a kollégium nagytermének a kulcsát és zongorázott. Nagyon jól játszott. János a dohányzóasztalon heverő színes prospektust nézte, melynek címoldalán a Halászbástya és a Szent István-szobor volt látható. Egy idős néni tekintett fel a lovas szoborra. Hosszabb szünet után megkérdezte: – És Jutka néni, rá hogyan emlékszel?
Jutka néni a harmadik emeleti fiúszárny takarítónője volt, akivel közösen lottóztak. Egyetlen szelvénnyel játszottak, s egy alkalommal ugyanabban a hónapban, két hármas találatuk is volt. Nagy eseménynek számított ez akkor, be is vonult a kollégiumi legendáriumba. Komoly pénzösszeget kaptak a két hármasért, és Jutka néni, aki dzsentricsaládból származott, úri módon rendelkezett a nyeremény sorsáról: ételt, italt hozatott a fiúkkal, és Jánosék szobájában az egész harmadik emeletet megvendégelték. – Szép volt – göcögte Jóska, és szemét törölte a nevetésben. – Emlékszem jól, szép emlék.
Ahogy teltek az évek, János egyre többször gondolt a kollégiumra. A késő délutáni órák jutottak eszébe, amikor az egyetemről hazaérkezve felért az emeletre. A folyosó végi ablakon betörő nap rőt sávban öntötte el a kövezetet, ajtók nyíltak egymás után, csupa ismerős arc tekintett rá, üdvözölték, napi dolgai felől érdeklődtek. Az esztendők múlásával egyre erősebben foglalta el helyét az emlékezésben a kollégium, melyről felnőtt fejjel teljes bizonyossággal tudta, hogy az utolsó közösség volt, mely alakítón beleszólt az életébe.
Jóska minden régi ismerőst számontartott, csak a nyelvtudása rendült meg az évek során, az emlékezőtehetsége nem. Az egész fiúszárny lakóit a fejében hordozta. Ahol János bizonytalankodott a kereszt- vagy a vezetéknév megjelölésében, Jóska helyreigazította. Széles, ívelt ajkaival követte barátja szájmozgását, élvezettel ismételte újra a rég hallott szavakat.
Johnson még egy palackot bontott, ez már a harmadik volt, és egy tálcán ínyenc falatokat tett eléjük. – Chicken – mondta Jóska – csirke. Finoman átsült, omlós húsdarabkák voltak, jólesett a bor mellé. János Ruthról, Joseph feleségéről érdeklődött. – Tőle három fiam van, nagyon tehetségesek. A legidősebb Angliában tanul – itt nem találta meg a helyes kifejezést – na, minek is…? kutatásmérnöknek.
Bosszankodva, hogy nem jut eszébe a keresett szó, elnevette magát, azzal a kisfiús nevetéssel, melyet felnőtt férfiként is megőrzött, s melyre nagyon jól emlékezett János, amikor barátjára gondolt. Valószínű, ezt a jellemző gyerekkori vonását méltányolták benne mások is, ez tette Jóskát annyi más mellett rokonszenvessé.
Későre járt, amikor János az órájára nézett. Alaposan előrehaladt az idő. Az elfogyasztott bor érezhetően hatni kezdett, megülte és elnehezítette a társalgást. Jóska egyre többször kereste a szavakat, és mind többször váltott át angolra a válaszai során. Mégis, Jánosnak az volt az érzése, ha többet találkoznának, ha hosszabb időt töltenének ismét együtt, több minden visszajönne Joseph régi nyelvtudásából. – Tudod mit – lengette meg a búcsúzás előtt mutatóujját –, legközelebb, ha találkozunk, hozd magaddal Kassákot is, az egy embernek az életét.
János megígérte, és szeretettel nézte Jóskát, akinek mindig enyhén kifakult az arcbőre, valahányszor nagyobb mennyiségű bort ivott. Erre még diákkorából emlékezett. Kiürítették az utolsó poharat is. Johnson várakozón megjelent a főzőfülke ajtajában, és már nem is mozdult onnan. János felállt, hogy megölelje Jóskát, és akkor Jóska is felemelkedett a fotelből. Kissé megingott, ahogy súlyos lábával előrelépett, s mint találkozásuk elején, most is végigsimította János gyér hajszálait. – Elment – mondta.
– El – hagyta helyben János, s ez az idő múlására utaló egyszerű megállapítás abban a percben úgy hatott, mint valami életösszegzés. Legalábbis így érezte János, mikor a lift alig hallható surrogással letette a szálloda földszintjére, s összefogva kabátját, kilépett az épület üvegajtaján.
Grafika: Sz. Eszteró Anett
