Az első feladat tehát kimenni a vérnyomáscsökkentőt gyártó csarnokba, s „hangulatos” beszámolót írni az ott dolgozókról. Szólaljanak meg a munkások, hogyan teljesítik a kitűzött gazdasági célokat, a központi terveket, különös tekintettel az exportra. De a munka mellett kerüljön szóba, hogy a gyárban magas színvonalú kulturális és sportprogramok vannak. Munka után bridzsszakkör, operabarátok és teniszezők klubja, sakk-kör, még amatőr képzőművészek is táplálják e nagy múltú ipari létesítmény jó hírét.

Azért egy kicsit kiszáradt a szám. Nem volt idegen számomra a kétkezi munka világa. Először tizennégy évesen, a nyári szünetben két teljes hétig egy zárakat, reteszeket, lakatokat árusító boltban merítkeztem meg a felnőttvilág előszobájában. Szerintem nagyon tehetségesen adtam el különböző kulcsokat, rigliket. Sőt, igen szakszerűen és udvariasan tudtam közölni, ha a kedves vevő kereste termék nem állt rendelkezésre. „Jelezzük kérem a beszállítónak a hiányt, legyen szíves a jövő héten bejönni, addigra talán megérkezik.” Óriási sikerem volt, írásba is adták, hogy a diákmunkát kifogástalanul végeztem.

Mielőtt elindultam volna életem első „brigád-riportjának” helyszínére, önmagam bátorítására még belelapoztam az üzemi újság korábbi években megjelent, kemény fedélbe kötött példányaiba. „A Manolisz Glezosz szocialista brigád az idén is példamutató teljesítménnyel nyerte el a leghatékonyabb termelő-egység oklevelet.” A cikkben megszólaló brigádvezető szót ejtett arról is, hogy névadójuk, a neves görög szabadságharcos fiatal fiúként 1941-ben a hazáját megszálló nácik horogkeresztes zászlóját letépte az Akropolisz tetejéről. „Szerencsére mi békében élünk, de ez az állhatatos hazaszeretetről tanúskodó mentalitás a mi hétköznapjainkban is példamutató.” Kicsit hitetlenkedtem, hogy egy gyógyszergyári dolgozó a kőbányai gyárban, a Keresztúri úton így beszélne, de később aztán megtapasztaltam, hogy egy dolog, miként nyilatkozik a riportalany, s egy másik, amikor az újságíró megírja.

„Öregem – mondta szerkesztőm –, azt semmiképp ne felejtsd, hogy »a sajtó a politika szolgálóleánya«, tehát nekünk nem dolgunk kritizálni a föntről jövő döntéseket. Mert bár éppen húsz, sőt, huszonegy éve volt 1956, és már konszolidálódott a helyzet, azért ne fussunk bele meggondolatlanságokba.” Elég értetlenül nézhettem, mert megengedőn hozzátette: „Persze az irodalmi ambícióidat itt is próbálgathatod, de ne felejtsd, nem Krúdy Gyula stílusában kell például időjárás-jelentést írni!”

Mondjuk meteorológiai rovat nem volt. De értettem. Ha a körmendi gyáregység kosárlabdacsapatának mérkőzéseiről számolunk be kedves olvasóinknak, nyilván nem kell túlcifrázni, hogy mondjuk „a rájátszásban az erősebb szombathelyi csapattal szemben sajnos vereséget szenvedtünk, még ha a kis gólkülönbség mindenképp sportértékkel bír”.

Amíg a gyárudvaron ballagtam, kissé elfogódottan, hogy miként is fogom megszólítani az addig sosem látott Dopegyt csarnok üzemvezetőjét, bátorításnak egy korábbi üzemi lapos újságíró kollégára gondoltam, aki szintén szerzője volt jó néhány korábban megjelent cikknek. Az ő pályafutása lenyűgözött, hiszen íróként a kortárs magyar irodalom egyik legzseniálisabb szerzője volt. 1956-os közszerepléséért azonban egy időre félreállították. S mivel eredeti képzettsége szerint gyógyszerész volt, valamennyire kegyelmet kapott, s egy ideig az Egyesült Gyógy- és Tápszergyárnál dolgozhatott, s így a helyi lapban, az Egyt-Híradónál jelenhettek meg írásai. Persze teljesen politikamentesen. Továbbá viszonylag szűk olvasói táborral számolhatott a gyárkapun belül.

Szerényi Gábor grafikája

 

Mindenesetre mire én odakerültem, ő már felmentést kapott korábbi korlátozásaiból. Ami a minimum, ha arra gondolunk, hogy e szerző Örkény István volt.

Nekem, mindenesetre, önös érdekeimhez mindenképp kapóra jött, hogy az ő példáján bátorodjam fel. Önrészként hoztam még gimnazista vakációim tapasztalatait. Amikor, nevezetesen, szüleim okos és előrelátó javaslatait figyelembe véve, a szünidő szabadságának egy részét feláldozva, elmentem raktári segédmunkásnak, vagonkirakónak. Egyrészt, ugye ismerjem meg a kétkezi munka világát, meg kell egy fiúnak a fizikai próbatétel, másrészt meg egy diáknak mindig kell, hogy zsebpénze legyen. És nem árt, ha nemcsak a költőnő, Ilonka nagynéném alkalmi juttatásaival számolhatok, de az „arcom verítékével kiküzdött” munkadíjammal is.

Pluszban – úgy éreztem a gyárudvaron a riport-alany brigád felé lépkedve – ott volt a megerősítő élmények sora, hogy a teljesen kezdőkhöz képest volt már tapasztalatom, hogyan kell szóba elegyedni munkás-emberekkel. „Jó reggelit kívánok!” – jutott eszembe a tréfás beköszönés, amire egy másik hórukk kolléga azt felelte: „Tessék csak jönni, menni – amíg én eszek!”

A raktárosok humorszintjével, a munka utáni sörözések közben osztott „bölcsességekkel” való találkozások persze csak támpontok voltak. Sejtettem, hogy teljesen fölösleges kérdéseket is fel kell majd tennem („Mire gondolt, amikor átvette a Kiváló Munkáért kitüntetést?”), ahogy be kell firkantanom jegyzetfüzetembe a banális válaszokat is („A díjat voltaképpen nemcsak én kaptam, hanem munkatársaim is.”) S ami a legrémesebb, hogy mindez ráadásul meg is fog jelenni. Viszont legalább a megszólaló s az ő családtagjai örülni fognak.

Amikor az első üzemi lapos anyagot elkészítettem, s többé-kevésbé úgy nézett ki, mint egy „igazi” újságcikk, kiderült, hogy a legnehezebbje még hátravan. Címet is kell adni neki. Ami látszólag egyszerű. Valahogy a szövegtestből kiérlelni egy frappáns szóösszetételt. Ha lehet, alliteráljon. Például a Munkaérdemrend bronz fokozatát elnyerő dolgozó nyilatkozatának főcíme: Boldogság bronzban. Felcím: Megint működött a kémia.

A szerkesztő ceruzával a kezében, kicsit bólogatva végigfutotta tekintetével a másfél flekknyi (gépelt oldalnyi) szöveget, itt-ott belejavítva, kihúzva néhány szót, majd ennyit mondott. „Jöhet a következő.”

Egyszerre volt egyfajta dicséret. Meg vezényszó, hogy a lapkészítés folyamatos verkli. Rögtön megsejtettem, hogy ez az a teher, amiről sose szeretnék lemondani.